Spártai körülmények, varangybőrdiéta - Je Si-ven története

„Ahogyan néztem a kínai lányt, felötlött bennem a sok-sok évvel ezelőtti drámai interjú” – írja David Jones, a brit napilap, a Daily Mail sokat megélt sportújságírója. David akkor Petra Schneiderrel, az 1980-as moszkvai olimpia 400 női vegyesének győztesével beszélgetett. Az egykori keletnémet úszónő chemnitzi otthonában fedte fel szörnyű titkát…

Nem volt még tinédzser, amikor felfedezték tehetségét, és a felsőbb körök úgy döntöttek: a kis Petrát a 137. számú sportoló „néven” nevelik tovább az ország a kegyetlen edzőközpontjában. Az uszodába nem jutott a külső levegőből, így kényszerítették a sportoló szervezetét a nagyobb oxigénfelvételre. Fehérjében gazdag „etetés”, mint a libatömés és természetesen a szteroidinjekciók, akár napi szinten – olyan mennyiségben, hogy a sportolónőt sok-sok évvel később is gyötörték a mellékhatások.

De mi a helyzet Je Si-vennel, aki gyilkos bálnaként szeli a vizet fekete dresszében és fehér sapkájában? Külsejét elnézve teljesen Petra Schneider: ugyanaz a betonfaltestalkat, férfias testfelépítés, széles váll, „karosszékcomb”. „Rebecca Adlington is erős testfelépítésű. De ha ránézek, azt mondom, hogy ő nő!” – írja Jones.

A nyolcvanas évek végén a kínai kormányzat döntő lépésre szánta el magát: az erős és virágzó ország nem tűrheti, hogy fiait és lányait rendre legyőzzék a világbajnokságokon és olimpiákon azokban a sportágakban, amelyek a legtöbb nézőt ültetik a képernyők elé. Az óvónőknek, tanítóknak kiadták a feladatot: „vadásszanak” fenoménokra és jelentsék a területi sportreferenseknek, ha olyan gyermek jár az osztályukba, akinek a mozgása, testfelépítés több mint figyelemre méltó. Az állam több mint 3000 új edzőközpontot épített fel és nyitott meg néhány év alatt. Az egyik ilyenbe került be Je Si-ven is.

„Hétéves volt amikor először azt mondta, hogy úszni szeretne” – idézi a kínai média Je édesanyját. Ha akart, ha nem, vitték: fiús testfelépítés, hatalmas tenyerek, hosszú végtagok – ideális futó! Je így került a Csen Jing Lun sportiskolába, ahol aztán mégis úszóként nyerte élete első korosztályos bajnoki címét: 11 évesen a 18-19 éves juniorok között…

Néhány szemfüles európai kicselezte a szigorú ellenőrzéseket és megfigyelőként bejutott a „földönkívüli-képzőkbe”. Így az olimpiai bajnok evezős, a brit Matthew Pinsent is, aki sportkarrierje után kezdett újságíróként dolgozni a BBC-nél. Ha valaki, ő biztosan számtalanszor megtapasztalta az érzést, amikor az ember teljesítőképességének a határait feszegeti vagy át is lépi. „Borzasztó volt látni ezeket a gyerekeket, akiknél ilyen fiatalon nemhogy a versenyszerű sportot, a sportágválasztást sem szabad erőltetni. Elszakítják őket a szüleiktől, kiképzőtáborokba kényszerítik őket, ahol olyan keményen kell dolgozniuk, hogy folyamatosan sírnak a fájdalomtól. Ha nem elég kemények, akkor jön a pofon” – emlékszik vissza Sir Matthew, aki tapasztalatairól beszámolt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak. Ott ígéretet kapott rá, hogy kivizsgálják az esetet, és megteszik a megfelelő lépéseket.

Mindez hét éve történt, ám azóta minden változatlan. Fájdalom, izzadtság- és könnycseppek, illetve a hatalmas felirat a falon csupa nagybetűvel: „ARANY”. Már ha elfelejtenék, miért is vannak ott…

Januárban pár fotó bejárta a világot, ezeken a kis kínai gyerekek láthatóak edzés közben: néhányuk sír. A képek közfelháborodást okoztak, változást nem.

Az agymosás lényege: legyőzni az amerikaiakat és mindenki mást, aki feljön rájuk. Fontos eleme a képzésnek a pókerarctréning, fontos, hogy sohase mutassák ki az érzéseiket, mert olyan, hogy fájdalom, öröm vagy bánat, nem létezik. A kicsiket nyilatkozni is megtanítják, semmitmondó és üres mondatokkal, 40-50 szó megfelelő váltogatásával ugyanazt válaszolni minden kérdésre. Azzal azonban nem számolt a kínai vezetés, hogy az internetes közösségi portáloknak még nála is nagyobb hatalma van.

Blokkolható ugyan a Facebook, de amint az újságíró, pláne a sportoló kilép Kína területéről, szabadon megoszthatja gondolatait.

Ezt tette Je Si-ven csapattársa, Lu Jing, aki a héten nagy kockázatot vállalt. A 23 éves úszó – 100 pillangón ezüstérmet nyert Londonban – a játékok előtt állami engedéllyel Ausztráliában edzhetett. „Edzés előtt Ausztráliában lazítanak, elmennek szórakozni, feltöltődni. Nálunk, ha verseny közeledik, csak arra kell koncentrálni. Az ausztrálokról végig azt éreztem, hogy lelkesek és a maguk örömére úsznak. Azt kérdeztem magamtól: én is? Vagy valaki más boldogságáért tempózok órákat naponta? Úgy gondolom, Kínában korlátolt a gondolkodásmód, s ezeket a korlátokat mi állítjuk fel.”

Lu csak tetézte a bajt azzal, hogy elmesélte, mennyire tetszett neki a családi kerti parti, ahová meghívták. Számos különbségre rávilágított, s emiatt bizony senki sem lenne Lu helyében akkor, amikor az olimpiai után hazatér és leszáll Pekingben a repülőgépről.

Nem Lu Jing az egyetlen, a közelmúltban több korábbi sportoló panaszkodott arra, hogy miután abbahagyta a versenyzést, és kilépett az életbe, nem találta a helyét – állást sem talált, párt sem, hiányzik a szocializáció. Az ő esetükben azt meg kell említeni, hogy olyan sportolókról van szó, akiknek nem volt számottevő eredménye – ez ebben az esetben olimpiai, világ- vagy Ázsia-bajnoki aranyat jelent.

Valami hasonló várt volna Je Si-ven-re is, ha nem nyert volna aranyat Londonban. Ám így hazája kommunista pártjának szeme fényeként írnak róla a kínai állami lapok: szabadidejében krimit olvas, édesanyja lábujjkörmeit festi és barátnőivel csacsog trendi rózsaszín telefonján. Talán most így van, néhány napig – ellenben az is biztos, hogy az elmúlt hat évben spártai körülmények között dolgozott öt másik úszóreménységgel együtt.

„Hétévesen még csak húsz húzódzkodást csinált meg, ma ez már több” – mondja Je egyik edzője, Vej Vej. „Napi hétórás edzések vannak, de lehet pihenni is, amikor tisztítják a medencét.”

Amikor az 1994-es római világbajnokságon 16 női úszószámból tizenkettőt megnyertek, védekeznie kellett a csapatnak. Azonnal jöttek a támadások, minden az esetleges kínai doppingról szólt. „A speciális étrend az ok és az ősi recept: varangybőr és madárfészek elegye a táplálékkiegészítő” – szólt a szűkszavú, állami közlemény, amely az úszók repülését volt hivatva megvédeni. Egy hónappal a vébé után a hirosimai Ázsia-játékokon aztán győzött a doppingellenőrzés, a csapat fele megbukott. 1998-ban a sydneyi reptéren volt rutinellenőrzés. Az egyik úszónő táskájában tizenhárom ampullát találtak, mindegyikben növekedési hormon volt (HGH – Human Growth Hormone). Ez a mennyiség a teljes úszócsapat „ellátására” elegendő.

A jelen sem doppingmentes: hat hete a tizenhat éves Li Ze-sit zárták ki a csapatból, a vérdoppingvizsgálat EPO-t mutatott ki. A szer a pekingi olimpiai előtt terjedt el, a vörösvértest-termelésben segít, ez pedig az oxigénfelvételt könnyíti meg.

„Kinőtt az ádámcsutkám, az állam is olyan, mint egy férfié. Van egy olimpiai aranyam, de mit érek vele? Úgy nézek ki, mint egy férfi. A brit Sharron Daviest legyőztem Moszkvában, de elcserélném vele az aranyérmet. Tévés, celeb és ötvenévesen olyan a bőre, mint egy harmincasnak” – nézett szembe a kegyetlen igazsággal Petra Schneider, amikor David Jonesnak azt a sokkoló interjút adta. Azóta sem tud megbirkózni a csalás terhével, többször kérte, hogy minden elért eredményét töröljék az évkönyvekből.

„Annak az interjúnak már tizennégy éve, de mindez most újra aktuális” – írja Jones, és csak ennyit tesz hozzá: „Csak remélni lehet, hogy a kínai sellőlány története egy cseppet sem hasonlít majd a 137-es számú sportolóéhoz…”

További korosztályos hírek az utanpotlassport.hu-n.