Légiósok: Nem tagadom, célom a válogatottság, de… – Futács

– Tett újévi fogadalmat? Teszem azt, ha törik, ha szakad, bekerül a válogatottba, vagy február végéig mindenképp gólt szerez tétmérkőzésen…?
– Ugyan már! Most a türelem a legfontosabb kifejezés a szótáramban – hangsúlyozta Futács Márkó, a Hajduk Split támadója. – A tavasszal még nem szeretném megváltani a világot. A legfontosabb, hogy teljesen rendbe jöjjek.

– Lelkileg hogy van?
– Köszönöm, teljesen jól. Sőt, erőnlét tekintetében is minden rendben van. Motivált vagyok, a rehabilitáció utolsó szakaszához érkeztem, most már kizárólag előrenézek. Decemberben úgy jöttem el a portugáliai rehabilitációs központból, hogy a tesztek után elégedetten csettintettek az orvosok. A két lábam izomzata között már csak minimális az eltérés, és ez nagy szó a felépülés ezen szakaszában.

– Hogyan képzeljünk el egy ilyen rehabilitációs épületet? Olyan ez, mint egy űrhajós kiképzőközpont?
– Vannak olyan részei. Számtalan kezelő- és orvosi szoba van, emellett szabadtéri futópályák és edzőtermek. Arra kértem a Hajduk Split vezetőségét, hogy Portugáliában csinálhassam végig a rehabilitáció legfontosabb szakaszát. Tudtam, hogy ott a legjobb kezekben leszek. Nem is kellett csalódnom. Az első hónapban napi kétszer foglalkoztak velem négy órát, mellette különböző kezeléseket kaptam, ezt követően napi kétszer három óra volt a penzum. Ekkor már futások és erősítések is szerepeltek a programban. Nem unatkoztam, az biztos.

– Igaz, hogy a terhelés hatására sem dagadt be a térde?
– Igen, és ez nagy szó! Az első futásom tíz kilométer volt, az egészségügyi személyzet ezt követően órákon át vizsgált, várták, mikor dagad be a térdem. Az ilyen problémával küzdő legtöbb futballista lába ilyenkor megtelik vízzel, szerencsére a lábam a vártnál jobban reagált a futásra. Nem azt mondom, hogy már holnap lemegyek a térre, és a haverokkal focizok, de talán valamivel hamarabb rúghatok újra labdába, mint gondoltam.

– A Hajduknál mindig is bíztak önben. Ezekben a hetekben mivel biztatják?
– December tizenötödikén ott voltam a csapat tavalyi utolsó tétmérkőzésén, az elnök úrral és a sportigazgatóval átnéztük a papírjaimat, az eredményeimet, és hosszasan beszélgettünk a helyzetemről. Ahogy eddig, most is mellettem állnak. A sérülésem után a legjobb orvosokat kértem, és ők magától értetődő módon garantálták. A műtétemet végző specialista és a rehabilitációmat segítő portugál orvosok is a világ élvonalába tartoznak a szakmájukban. Úgy is mondhatnám, korábban én adtam valamit a Hajduknak, most a klubon volt a sor, hogy segítsen. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy nem érdemes elkapkodni a visszatérésemet.

– Mégis, hogyan készül? Mikor lehet újra a pályán?
– Egy hónapon semmi sem múlik. Február végén vagy március végén játszom az első tétmérkőzésemet, gyakorlatilag mindegy. Nem sietem el a visszatérést, kellően rutinos vagyok már, hogy tudjam, a kapkodással csak magamnak és a klubomnak ártanék. Úgy döntöttem, akkor lépek pályára, ha csakugyan minden rendben van a térdemmel. Január nyolcadikán kell visszamennem Horvátországba, a csapat elkezdi a felkészülést, míg én külön feladatokat végzek. A labdát azonban már megpróbálom terelgetni, az is nagyszerű érzés lesz.

– Gondol a válogatottságra?
– Jó lenne végre bekerülni a keretbe, kivívni Georges Leekens szövetségi kapitány bizalmát. De amint mondtam, nem ezekben a hónapokban kell megváltanom a világot. Butaságot követnék el, ha most akarnám pótolni, ami az elmúlt hetekben, hónapokban kiesett. Nem tagadom, célom a válogatottság, de türelmesnek kell lennem.