Zöld csillagok: kihunyt a fényetek?

A nigériai válogatott testesítette meg az 1990-es évek közepén az afrikai futball álmait, hiszen mindenki a kétségkívül csodálatos képességű játékosokkal rendelkező „Szuper Sasoktól" várta a fekete kontinens első nagy labdarúgósikereit.

Pelé reménységei

Sokan még azt sem tartották elképzelhetetlennek, hogy a fekete földrész első világbajnoki (arany)érmét is megszerzik, beváltva Pelé próféciáját, ám 1996-os olimpiai bajnoki arany ide, Okocháék és Kanuék generációja oda, a FIFA-ranglistán elfoglalt negyedik hely bárhová, a nagy siker azóta is várat magára. Ahogyan a jelenlegi csapatot elnézzük, még jó ideig.

Fél évszázados futballtörténelem

A nigériaiak a gyarmati lét ideje alatt is játszottak egy-két válogatott mérkőzést, de 1949 októberében, Sierra Leone ellen az elsőt, amelyet hivatalosként fogadnak el az illetékes nemzetközi szervek. Csak 1960-ban kiáltották ki a függetlenséget, és a hétköznapokat a hatalmas nyomor, az etnikai viszálykodások, valamint a katonai junták váltakozása tette szinte elviselhetetlenné – de a futball mindig is sok ember számára enyhített az ilyesfajta kínokon.

1962-től indultak világbajnoki selejtezőkön, sokáig sikertelenül. Kontinensükön először 1980-ban hívták fel magukra a figyelmet, amikor (a portugálokkal 1966-ban vb-bronzérmet szerző Otto Glória vezetése alatt) megnyerték az Afrikai Nemzetek Kupáját, és megszületett első sztárjuk is a Tottenhamig jutó John Chiedozie személyében.

Amerikáig repültek a szárnypróbálgatás után

1984-ben és 1988-ban is fináléba jutottak az ANK-n, amelyen rendre a kameruniak törtek borsot az orruk alá (velük a későbbiekben sokszor meggyűlt a bajuk). Időközben egyre több figyelmet szenteltek az utánpótlásnak, és egyre több nigériai tehetség került tizenévesen Európába, így aztán mindinkább veszélyessé váltak a „Szuper Sasok".

1994-ben kijutottak az amerikai világbajnokságra, amelyen a holland Clemens Westerhof vezetésével a Rufai – Eguavoen, Okechukwu, Nwanu, Iroha – Finidi (Emmy, 77.), Oliseh, Siasia (Adepoju, 68.), Amunike – Yekini, Amokachi féle csapat 3–0-ra megverte Bulgáriát a tűzkeresztség alkalmával. A friss kontinensbajnokok megizzasztották a Diego Maradonát (ekkor még...) soraiban tudó argentinokat is, majd legyűrték a görögöket; a következő körben azonban nem bírtak a Roberto Baggio vezette olaszokkal (bár egészen a 89. percig vezettek a Jay-Jay Okochát is bevető nigériaiak).

Az Aranygeneráció tündöklése és bukása

Két év múlva megnyerték az atlantai olimpiát, a döntőben a többek között Javier Zanettit, Roberto Ayalát, Claudio Lópezt, Hernán Crespót és Ariel Ortegát pályára küldő argentinokat verte meg a Dosu – Obaraku (Oruma, 62.), West, Okechukwu, Babayaro – Babangida, Oliseh, Okocha (Lawal, 59.), Kanu – Ikpeba (Amunike, 79.), Amokachi csapat.

Újabb két esztendő múltán a franciaországi nagy tornára afféle titkos esélyesként érkeztek (az az évi ANK-n egyébként a Nigériában elkövetett politikai gyilkosságok miatt büntetésképpen nem indulhattak). Bora Milutinovics legényei csoportjukból továbbjutottak, ám a Laudrup testvérek által húzott dánok egy sima 4–1-gyel küldték haza őket.

2000-ben Kamerun verte meg Nigériát az ANK fináléjában, a 2002-es világbajnokságon pedig nem élte túl a halálcsoportot (Argentínát, Angliát és Svédországot sorsolták mellé). A nagy generációt ekkor már csak Celestine Babayaro, Taribo West, Okocha, Nwankwo Kanu és Garba Lawal képviselte, a fiatalok (Isaac Okoronkwo, Joseph Yobo, Bartholomew Ogbeche, Julius Aghahowa, John Utaka) pedig nem tudtak felnőni a feladathoz. A korábbi sztárok szép lassan kikoptak, nem is sikerült a kijutás a 2006-os világbajnokságra.

Bronzkorszak

Az előző öt Afrikai Nemzetek Kupáján négy bronzérmet szerző válogatott időközben alapos vérfrissítésen esett át, no és jó néhány edzőváltáson: a vb-selejtezőknek a tervek szerint Berti Vogtsszal kellett volna nekivágniuk, de ő lemondott a 2008-as ANK-kudarc után.

A német világ- és Európa-bajnokot átmenetileg James Peters követte, majd Shaibu Amodu ült le a kispadra.

Ő a vb-mezőny legrosszabbul fizetett kapitánya lett volna a maga évi 180 ezer dolláros fizetésével, ha a szövetség fel nem cseréli őt 2010 februárjában a jóval tapasztaltabb svéd Lars Lagerbäckre.