PORTUGÁL TOP 10

Vágólapra másolva!
2010.06.05. 23:43
null
Eusébio, az első portugál világklasszis labdarúgó (Fotó: Action Images)
A portugál futball legnagyobb egyéniségei.

 

LUÍS FIGO

A portugál szélsők legjobbika nemcsak a pályán volt Maldini „ellentéte": szerzett Aranylabdát, 2000-ben, majd egy év múlva a FIFA választotta meg az Év játékosává. Az 1972-ben született Luís Filipe Madeira Caeiro Figo a Sporting fiataljaként lett U16-os Eb-győztes, majd U20-as világbajnok az „aranygeneráció" tagjaként, Peixe, Rui Costa, Jorge Costa, Rui Bento, Capucho, a két Joao Pinto és Abel Xavier oldalán. A luzitánok sokra hivatott korosztályával a 2002-es világbajnokságon kudarcot vallott, majd legközelebb negyedikek lettek, a 2000-ben bronzzal, a 2004-ben odahaza ezüsttel zárt kontinenstornát viszont egyértelmű csalódásként élte meg, de klubszinten kárpótolta magát. 1995-ben aláírt a Parmához és a Juventushoz is, emígyen a nevető harmadik, a Barcelona happolhatta el, potom 2.5 millió mai euróért. A nagy Johan Cruyff kezei alatt lett a jobbszélső világklasszis: bár villámgyorsnak fénykorában sem nevezték, kiismerhetetlen cselei, higanymozgása, pontos beadásai és lövései a védjegyeivé váltak. A markáns arcélű Figo 2000 nyarán lett közellenség a katalánoknál, amikor vette a bátorságot és a Real Madridhoz igazolt (bővebben erről a játékos egy ásatag BL-életrajzában olvashat a nyájas NSO-olvasó).

A „királyi klubnak” 60 millió eurót kóstált, de megérte, és talán Figónak is, aki nem valószínű, hogy e nélkül is aranylabdás lett volna. Amikor visszatért a katalán fővárosba egy bajnoki erejéig, kitört a gyalázat: ha közel került az oldalvonalhoz, olyan jelenetek zajlottak le, mint amikor Áts Feriék beleszaladtak a Pál utcaiak bombazáporába, csak éppen Figót flakonokkal, öngyújtókkal, mobiltelefonokkal, almákkal, illetve egy-egy darab disznófejjel és guminővel próbálták illetni. Utóbbi kettő mindenesetre új fejezetet nyitott a szurkolói metaforák között, Ady disznófejű Nagyúrjának újraértelmezéséről már nem is szólva... A madridiakkal az egyéni sikerek mellett BL-győztes is lett. Kritikusai szerint a blancóknál kiegyensúlyozatlanul teljesített, igaz, sokszor sérülten is játszania kellett (lásd éppen a 2002-es BL-finálét).

2005-ben, szerződése lejártával az Interhez került, ahol két idényt alap-, kettőt kiegészítő emberként harcolt végig, visszaverve fiatal trónkövetelők és kőgazdag távol-keleti csapatok támadásait, mielőtt 2009. május 31-én le nem játszotta utolsó tétmérkőzését. Három országban nyert összesen négy nemzeti kupát, nyolc bajnokságot, egy-egy BL-t és Kupagyőztesek Európa-kupáját. A válogatottban 1991 és 2006 között 127 fellépésén 32 gólt lőtt. Hatszor választották meg odahaza az Év labdarúgójának, nyert aranyat a World Soccer, ezüstöt a FIFA és az Onze Mondial Év játékosa-szavazásán – minden szempontból korának egyik legszínesebb szélsőjét veszítették el a futballpályák 2009 nyarán.

A Tribute To Luís Figo. No, ezt nem Jimmy Jumptól kapta a portugál klasszis.


RUI COSTA

Manuel Rui Costa minden idők talán legnagyobb luzitán irányítózsenije az U21-es válogatott színeiben korosztálya legjobbjaival, Figóval, Jorge Costával és Joao Pintóval 1991-ben világbajnok lett, de a felnőttek között – bármennyire is várták tőlük a szakértők – nem tudták még csak meg sem közelíteni újra ezt a kezdeti sikert.

A "látványosan, show-szerűen védekező játékmester" klubszinten kárpótolta magát: a Milan és a Fiorentina színeiben nyert olasz bajnokságot, Olasz Kupát, olasz és európai Szuperkupát, valamint Bajnokok Ligáját is. Az érte 42 millió eurót áldozó Milanban karrierje vége felé már nem töltött be meghatározó szerepet, de a 2004-es, hazai Eb-n még egyszer megmutatta oroszlánkörmeit.

A Benficában vezetett le, és onnan is vonult vissza 36 esztendősen, jelenleg a „sasok" sikeres sportigazgatója.

Manuel Cesar Rui Costa korának egyik legvirtuózabb labdazsonglőreként tartatott számon, de legnagyobb erőssége egyben legnagyobb hátránya is volt: napjaink atomfocija nem mindig kedvez az ilyen zseniknek. Legjellemzőbb róla talán az angol Bobby Robson edző jellemzése: "Showszerűen védekezik, látványosan támad."

EUSÉBIO

Az afrikai labdarúgás első aranylabdásaként is számon tartják egyesek a Portugál Kelet-Afrikában született (ma Mozambik) támadót, akit 1960-ban a Benfica szabályszerűen ellopott, és elrejtett, amíg alá nem írt a csapathoz. Erre azért volt szükség, mert a Sporting CP is szerződtette volna Eusébiót, aki ráadásul addig a zöld-fehérek kvázi fiókcsapatánál, a Lourenco Marquesnél rúgta a bőrt.

Felfedezője az egykori kiváló brazil játékos, José Carlos Bauer volt, ő ajánlotta be a Benfica akkori edzőjének, Guttmann Bélának. Az ifjú titán megszerzése igencsak sokba került, de a 7500 fontos vételárat Eusébio da Silva Ferreira 727 góllal hálálta meg! Tizenegyszeres portugál bajnok, ötszörös kupagyőztes, kétszeres Bajnokcsapatok Európa-kupája-első lett a klubbal, a válogatottal 1966-ban világbajnoki bronzérmes és a torna gólkirálya. 1965-ben megkapta az Aranylabdát a France Football ítészeitől (kétszer második is lett e szavazáson), 1968-ban és 1973-ban kiérdemelte az európai Aranycipőt is. Hatszor szerezte meg a portugál gólkirályi címet. Az ízig-vérig régimódi vágású sportember 1975-ben elhagyta klubját (amelynek stadionja előtt szobrot állítottak neki), és a Rhode Island Oceaneers, Boston Minutemen, Monterrey, Beira-Mar, Toronto Metros-Croatia, Las Vegas Quicksilvers, New Jersey Americans, Uniao de Tomar útvonalon népszerűsítette a sportágat. 1978-as visszavonulása után a futball és a Benfica utazó nagykövete lett, ez utóbbi minőségében Fehér Miklós temetésén is részt vett. A „fekete párduc" 64 válogatott fellépésén 41 gólt szerzett. Az IFFHS szerint ő volt a XX. század 10. legjobb labdarúgója.

COLUNA

Ugyanezen a listán a 60. helyen végzett a szintén a mai Mozambik területéről származó, 1935-ben született Mário Esteves Coluna. A kiváló bal oldali és középső középpályás, becenevén „Szent szörnyeteg" 1954 és 1970 között a Benficát, majd két idényen át a Lyont szolgálta. No és a portugál válogatottat, 57 fellépésén 8 találattal. Az 1966-os vb-remeklés egyik atyja volt, és a klubsikerek sem kerülték el (lásd fentebb Eusébio listáját). Öt BEK-döntőben szerepelt, két gólt is szerzett. Korát megelőzve egyszerre bírt elegáns stílussal, kifinomult technikával és magas szintű erőnléttel. Miután 1975-ben kikiáltották Mozambik függetlenségét, hazatért, és először a labdarúgó-szövetség elnökeként, majd sportminiszterként tevékenykedett, egészen 1999-es nyugdíjba vonulásáig.

FERNANDO COUTO

A lelkes, csupa szív középhátvéd sokáig egyike volt a portugál labdarúgás kirakatembereinek. Az 1969-ben napvilágot látott Fernando Manuel da Silva Couto 1987 és 2008 között a Porto, a Familicao, az Académica Coimbra, a Parma, a Barcelona és a Lazio együttesében kereste kenyerét. A nemzeti csapatban 110/8-as mérleggel zárt, nála többször egyébként csak Figo húzhatta magára a címeres mezt. Három csapattal (Porto, Barcelona, Lazio) lett bajnok, utóbbi kettővel Kupagyőztesek Európa-kupáját, a Parmával UEFA-kupát nyert. Karrierje végére megkopott gyorsasága, emiatt sokan kritizálták, de rutinja és ösztönösen zseniális helyezkedése nélkülözhetetlenné tette. 2001-ben az akkoriban dúló nandrolonbotrány egyik érintettje volt Jaap Stam, Edgar Davids és Frank de Boer mellett, végül ő is négy hónapos büntetést kapott a FIFA-tól. 1989-ben U20-as világbajnok lett, majd a felnőttekkel részt vett három Európa- (1996, 2000, 2004, utóbbin csapatkapitányként) és egy világbajnokságon (2002). 39 évesen, Parmában akasztotta szögre vérfoltos cipőjét, a Serie A támadóinak határtalan megkönnyebbülésére. 2010 óta a Braga sportigazgatója.

PAULETA

Pauleta némi ibériai kalandozás után Franciaországban nőtte ki magát, háromszor lett a Ligue 1 gólkirálya és kétszer a legjobbja. A válogatottban 47 gólt szerzett 88 fellépésén, ám a nagy tornákon rendre csődöt mondott. A 2002-es világbajnokságon mesterhármast szerzett ugyan a lengyelek kivégzése alkalmával, de 2006-ban csak Angolának talált be, két Eb-jén pedig góltalan maradt.

Egyébként mindenki azt várta a nyáron, hogy még legalább egy szezont eltölt Portugáliában, hiszen odahaza még nem lépett pályára az első osztályban...

"Pauletában ösztönösen ott lakozik a vérbeli góllövő" - jegyezte meg a Hollandia elleni, idegenben megnyert 2001-es világbajnoki selejtezőt követően a csatárról Antonio Oliveira, a portugál válogatott akkori szövetségi kapitánya.

Életrajzáról bővebben itt olvashat!

NUNO GOMES

A valószínűleg mindörökké kölyökképűnek megmaradó Nuno Gomes (anyakönyvezve: Nuno Miguel Soares Perreira Ribeiro) karriergörbéje egy EKG-leletre hasonlít, igaz, a drukkerek mindig is 2000-es formájához mérik őt; és annak ellenére nem tartották sokan klasszisnak, hogy veteránná válásáig mind klubjaiban, mind a válogatottban 50 százalék körüli volt pályára lépés/gól-aránya! Gomes, aki utónevét az egykori kiváló portugál támadóról, Fernando Gomesről kapta, a Boavista FC-ben lett profi labdarúgó, és első nagy sikerét a Benfica ellen érte el, amikor a Portugál Kupa döntőjében legyőzték a nagycsapatot. Az U-válogatottak alaptagjaként megfordult az 1996-os olimpián, és mivel 21 esztendősen 15 gólt ért el a bajnokságban, a válogatottban is debütálhatott, majd a Benfica leigazolta. A „sasok" között kétszer lett portugál bronzcipős, mindkétszer a brazil Jardel mögött, és 101 bajnokin 60 gólt termelt első három idényében.

A futballrajongók a „kocameccsnézőkkel" egyetemben mégis csak a 2000-es Európa-bajnokságon előadott produkcióit említhetik, mint első Gomes-emlékeket. A csatár rögvest az első meccsen, az angoloknak beköszönt: a 0–2-ről megfordított meccs hőse lett végül, mivel övé volt a harmadik portugál találat. Aztán remek formában futballozta végig az egész kontinenstornát, az elődöntőben ő szerezte az első gólt. Ennek a mérkőzésnek a zárása azonban már nem sikerült valami fényesre, a franciáknak megítélt hírhedett tizenegyes után hárman toporzékoltak túl hevesen, Abel Xavier és Paolo Bento mellett az egyik hisztiző éppen Nuno Gomes volt. Jutalomképpen hét hónapos, válogatott fellépésekre vonatkozó eltiltást kapott az UEFA-tól. A futballteljesítménye azonban nagyon tetszett az akkor még virágzó Fiorentina vezéreinek: 17 millió euróval bírták rá a Benficát a transzferre.

A lilákkal kezdésként begyűjtött egy Olasz Kupát, a következő évben viszont a klub csődbe ment, ő meg vissza Lisszabonba. Mindössze egy szűk félórát játszott az ázsiai világbajnokságon, hiszen ekkor már Pedro Pauleta volt az első számú luzitán középcsatár. Pedig Gomes előtte öt selejtezőn hétszer volt eredményes, mesternégyesével Eusebio válogatottbéli gólrekordját is megdöntve. A Benficában aztán összeszedte magát, a hazai kontinenstornán újra nemzeti hős lett, köszönhetően a nagy rivális spanyoloknak rúgott góljának (a kispadról szállt be). Nem is maradt el a jutalom: a szövetségi kapitány, Luiz Felipe Scolari közölte, a továbbiakban is Nuno Gomes marad a center, ám az folyamatosan kellemetlen, visszatérő sérülésekkel bajlódott. 2006-ban például egyetlen vb-selejtezőn sem kapott szerepet, a tornára nem merte nem magával vinni Scolari.

A bajnokságban újra parádézó Nuno Gomes újfent csak epizodista volt Pauleta mögött, viszont a bronzmérkőzésen egy szép gólt szerzett. Hazatérve azzal kellett szembesülnie, hogy Francisco Fonseca, Fabrizio Miccoli és Pedro Mantorras miatt néha a kispadra kerül klubjában, de nem sértődött meg, sőt példamutató játékának köszönhetően ma már a Benfica legendái között emlegetik. Pauleta visszavonulása után a válogatottban alapemberré vált, a 2008-as kontinenstorna előtt tíz Eb-selejtezőn három gólt ért el, majd a viadalon betalált a németeknek. A 2010-es vébére már nem került ki, és a Benficát is lehagyta a Braga kedvéért.

JOAO V. PINTO

Minden idők egyik legexcentrikusabb támadója volt az 1971-ben született Joao Manuel Vieira Pinto, a világ egyetlen kétszeres U20-as világbajnoka. 17 évesen már profi labdarúgó a Boavistában, később megfordult a Benficában, a Sportingban, újra a Boavistában és a Bragában is, mielőtt 2008-ban vissza nem vonult. A válogatottban 81-szer szerepelt, és 23 gólt lőtt. Részt vett az 1996-os és a 2000-es Eb-n, majd a 2002-es vb-n, ahol a harmadik csoportmérkőzésen kiállították, és ezt tetézve gyomron vágta a játékvezetőt. Nem elég, hogy kiesett a csapat, az agresszióra mindig is hajlamos támadót hat hónapra eltiltották.

JOSÉ TORRES

Az 1938-ban, Santarémben született támadó kimagaslott kora ékjei közül, és nem csak 204 centiméteres magassága miatt, hiszen a Seleccaóban 34/14-es mérleget lapátolt össze, de mindez semmi volt benficás mutatóihoz (259/226) képest. Korábban a Torres Novas (Nomen est omen, ugyebár...), a Benfica után a Vitória Setúbal és az Estoril Praia kötelékeiben szolgált. Kilencszeres bajnok, négyszeres kupagyőztes, kétszeres BEK-első, egyszeres portugál gólkirály. 1966-ban játékosként, 1986-ban szövetségi kapitányként vett részt vb-n. 2010 szeptemberében hunyt el.

PAULO FUTRE

Az 1966-os születésű Paulo Jorge dos Santos Futre egyike minden idők legnagyobb futballzsenijeinek, ám tehetségét végül nem tudta „aranyra" váltani. Mindazonáltal nem akármilyen karriert futott be: 17 évesen lett profi a Sportingban, majd a Portóval lett 1987-ben BEK-győztes (a fináléban ő lett a mérkőzés legjobbja, annak ellenére is, hogy Rabah Madzser mesés gólt sarkalt). A szélső már az Atlético Madrid játékosaként kapott év végén ezüstlabdát, de éppen ekkoriban sérült meg olyan súlyosan a térde, hogy az egész karrierjére rányomta bélyegét. Később megfordult a harmadik portugál nagycsapatban, a Benficában is, majd a Marseille, Reggiana, Milan, West Ham, Jokohama Flügels útvonalon tett egy hatéves túrát. 41-szeres válogatottként vonult vissza, mindössze 32 évesen, hogy 2003-ig az Atlético sportigazgatójaként tevékenykedjen. Manapság ingatlanokkal foglalkozik.

JOAO PINTO

Az 1961-es születésű Joao Domingos da Silva Pinto a Porto legendája, hiszen csakis ebben a gárdában profiskodott (1981–1997). Sokszoros bajnok, kupagyőztes, BEK- és Világkupa-első. A válogatottban 70 alkalommal szerepelt, például az 1986-os vb-n, de itt kevés sikerrel, pedig előtte a kontinenstorna egyik legjobb védője volt – ami nem is csoda, hiszen Sir Bobby Robson szerint a portugálnak két szíve és négy lába volt. A franciaországi versengésen válogatottját csak hatalmas küzdelmek során ütötték ki az elődöntőben a későbbi győztes házigazdák. „A csoportmérkőzéseken gólt sem kapó Bento – Joao Pinto, Lima Pereira, Eurico, Álvaro Magalhaes védelmi ötös fémjelezte csapat ... sokáig jól állt, vezettek is, ám a tartaléksorból előlépett balhátvéddel, Jean-Francois Domergue-gel nem bírtak, aki duplájával lefőzte őket" – írtuk róluk egy sportlegünkben. A mára kifejlett Eusébio-hasonmás Pinto később megpróbálkozott az edzőséggel, négy évig volt asszisztens imádott Portójánál.

ABEL XAVIER

Igazi „paradicsommadár" veszett el a futballból az 1972-es születésű portugál hátvéd, Abel Luís da Silva Costa Xavier 2008-as visszavonulásával. A bekk néha ugyanis olyan frizurákban pompázva lépett a gyepre, hogy az egyszeri ember ezt látván hirtelen elkezdte a tv-képernyőt huhókolni, közben morogni a gyerkőcökre, hogy újfent összetejbegrízezték a készüléket. Mindemellett Xavier a portugál „aranygeneráció" alaptagja volt, 1991-ben U20-as világbajnok. Az Estrela Amadorában bukkant fel, ahol José Mourinho volt a pályaedző, majd 1993-ban a Benficához igazolt, és a felnőttválogatottban is bemutatkozott. A 2000-es Eb-n élete formájában játszott, de csúnya cirkuszt vágott le, miután a franciák ellen büntetőt érően kezezett, de a 2002-es vb-n csak csereként lépett pályára, egyszer. A nagy világvándor megfordult a Bariban, az Oviedóban, a PSV-ben, az Evertonban, a Liverpoolban, a Galatasarayban, a Hannoverben, a Romában, a Middlesbrough-ban, a Los Angeles Galaxyben és a Rasz al-Kajmahban, mielőtt át nem tért a muszlim hitre, és be nem jelentette visszavonulását az aktív játéktól. Új nevén Fajszált (Hajszál...) még Xavierként az emlékezetes hiszti miatt az UEFA kilenc hónapra eltiltotta, később doppingolás miatt is kapott egy év „helyben járást". Bohóckodások és hányattatások ide vagy oda, a 2000-es Eb nagy felfedezettje és főszereplője volt a portugál bekk.

FERNANDO CHALANA

A bal szélen bevethető portugál labdaosztogató nagy tornája az 1984-es volt, hiszen az 1959-ben született Fernando Albino de Sousa Chalana valósággal sziporkázott Franciaországban. Egyáltalán nem rajta, inkább a szerencsén múlott, hogy nem lett aranyérmes társaival. Már a selejtezők során is kulcsfigura volt a Benfica szélsője, aki a vesztes elődöntőben két gólpasszal jeleskedett, és korábban az NSZK és Románia ellen a mezőny legjobbja volt. A torna után a Bordeaux igazolta le a portugálok Chalanixét (lásd még: Astérix), majd visszatért a „sasokhoz", de már az Amadorából vonult vissza 1992-ben. Később a Benfica állandó segédedzője és pármérkőzéses beugrója lett, például ő küldte utoljára pályára Rui Costát. Manapság a Benfica fiataljaival foglalkozik.

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik