Torghelle: Center vagyok, engem hiába tennének ki a szélre
– Négy perc a Fradi ellen. Önmagában sem sok, hát még az öt eltelt fordulóra vonatkozóan. Csak a sérülésének tulajdonítja munkanélküliségét?
– Mi másnak? – kérdez vissza kapásból Torghelle Sándor, a fehérváriak válogatott csatára. – A Fradi-meccset követő héten egy rossz mozdulat megtépte az izmokat, ami annyiban összeköthető a nyári csípősérülésemmel, hogy a combomban lévő inak, izmok, szalagok nem bírták a terhelést. Speciális melót végzek, mágneses és ultrahangos kezelést kapok, de a csípőm rendben van. Játékra kész lettem a szezonrajtra, a második fordulóban ezért is szerepelhettem a Ferencváros ellen, még ha az a négy perc nem is túl sok.
– A nagy harcos hogyan viseli a tétlenséget, illetve a négyperces futballt?
– Senki sem örül, ha megsérül, én sem, mindegyik mérkőzésen ott akarok lenni, játszani, de a rehabilitációs munkát végig kell csinálni. A négy percről meg nem érdemes sokat merengeni, később, teljesen egészségesen lesz érdekes, hogy mennyi időt kapok játékra az edzőmtől. Tavaly Nikolics Nemanjával felváltva szerepeltünk, most, hogy nincs nemzetközi porond, szűkült a játszótér, majd José Gomes eldönti, kit választ. És akkor ott van még Zé Luís is. Az én dolgom annyi, hogy mielőbb százszázalékos legyek.
– Nem, most ötödik. Sérülten. Aztán kiderül, egészségesen mi lesz. Persze ez nem úgy megy, hogy az ember odasétál az edzőjéhez, és azt mondja: „Helló, mester, itt vagyok, engem tegyen be, én vagyok a jobb!” Azt ki kell érdemelni. Ha egy csatár úgy kezdi a szezont, mint Niko, ipari mennyiségben rugdossa a gólokat, még szép, hogy egyetlen edző sem változtat. Mire föl? Úgy kell edzened, olyan elánnal, szorgalommal, hogy esélyed legyen visszakerülni a csapatba.
– A mai futballban az egycsatáros, precízebben az egyékes hadrend dívik.– Így van, és az olyan típusú játékosnak, mint én, még inkább meg kell verekednie a helyéért, mert engem valóban egy poszton lehet csak szerepeltetni. Középen, a kapu előtt. Sajnos hiába tennének ki a szélre, mint más, egyébként centernek elkönyvelt futballistát, nekem finoman fogalmazva sem erősségem, hogy az oldalvonal mellett lefutok négy védőt. A kétékes szerkezetben nyilván nagyobb sansszal küzdenék a kezdőcsapatért, de ilyen irányba halad a világ futballja, ezzel nekünk, centereknek együtt kell élnünk.
– Volt példa rá a karrierjében, hogy tudta, tehet bármit, nincs esélye a csapatba kerülésre?– Igen, még Düsseldorfban. Velem együtt három új fiú érkezett az előző szezon egyik topcsapatába, csakhogy az első öt fordulóban mindannyiszor kikaptunk. Kikben látták a kudarc okát? Még szép, hogy az újakban. Kikerültünk, vissza már nem. Persze rajtam is múlt, hogyne, ha rúgok az elején három gólt, biztos nem hagynak ki. Aztán pedig türelmetlenné váltam, a fejemet is elvesztettem olykor, szóval én is tettem azért bőven, hogy kihagyjanak.
– És olyankor milyen a hétköznapokon? Ideges?– Ingerültebb vagyok, de szerintem az átlagemberrel is így van ez. Ha a munkahelyén valami nem működik, nem úgy reagál, ahogy illene. Velem sem volt ez másképp. Düsseldorf azonban már a múlt, azóta számos pozitívum történt.
– Például a Videotonban. A bajnoki cím újabb gyógyír lehetne.– Edzőnk is kijelentette, hogy az a cél, nem titok, aranyérmet akarunk szerezni, amit abszolút reálisnak tartok. Ezzel a Videotonnal meglesz ez a bajnokság.
