Titkolt arany – Dlusztus Imre publicisztikája

A labdarúgás a nemzet sportja volt, ma is az. Megítélni, megérteni csak ebből a nézőpontból lehet. A Rákosi-diktatúra, majd a Kádár-rendszer irtott mindent, ami nemzeti jellegű volt. (A korszakból egyedül a baromfifeldolgozó állami vállalat nevébe tévedt be a „nemzeti” jelző, de ezt a Barnevál kifejezéssel jól sikerült rejtjelezni.) A futballt az előbbi felhasználta a céljaira, az utóbbi pedig igyekezett korlátozni, a rá jellemző szürke tartományba terelni. Rákosiék 1950-ben minisztériumok alá szervezték a sportegyesületeket, így váltak közvetlen ellenőrzőivé a sportéletnek. Kádár meghagyta ezt a szisztémát, de százszámra építette be a besúgóit, hogy mindig képben legyen. A két rendszer között, főleg az 1963-as amnesztiáig, csupán annyi volt a különbség, hogy Rákosi táborokat épített, és teletömte a börtönöket, Kádár pedig kiszélesítette a tábort az országhatárig, és mindenkire ráküldte a besúgókat.

A kommunizmus mindkét itthoni formája, a veseleverős és a behálózós a hatalom legitimációs eszközeként tekintett a sportra. A jelentős különbség abban volt, hogy Rákosi le tudta küzdeni a diktátorokat jellemző paranoiát, így a futball és az olimpiai szereplés eredményességét azonos szinten kezelte, Kádár viszont tartott a labdarúgástól, különösen a szervezett szurkolói csoportoktól. Ne feledjük, hogy Kádár a Rákosi-korszak vezető politikusaként, korábbi belügyminisztereként fokozott érzékenységgel szemlélte a szurkolói reakciókat. Emlékezett arra, hogy az 1954-es világbajnoki döntő elvesztése után a csalódott tömeg felbőszülve tüntetett Budapest utcáin, s ez volt a kommunista rendszer elleni első nagyméretű tiltakozás.

A diktatúra alatt történteket csak tágabb összefüggésekben lehet megérteni. A labdarúgás az 1910-es évekre egészen új színt hozott a 19. század elején meglendülő magyar sportéletbe. Az iskolai és a katonai szervezetekben életre keltett testi nevelés belül maradt a sportpályák és edzőtermek, udvarok és alakulóterek, vívótermek és lőterek, tornaszobák és lovardák keretein. A futball viszont százezrek, milliók szenvedélye lett, amely fizikai energiával töltötte fel a szurkolói tömegeket, és a klubszínek alatt jelentős szimbolikus erőket hozott létre stadionokon belül és kívül. Az egyesületeknek, különösen a fővárosiaknak, nyilvánvaló etnikai, vallási, hivatásrendi vagy társadalmi osztály jellegű hátterük volt, így egészen új jelenségként szervültek az ország életébe.

Rákosiék elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy a futballpályákon megengedjék a népnek az önfeledt szórakozást. Úgy érezték, kordában tudják tartani a futball népmozgalmi jellegéből adódó, addig sohasem látott energiákat. Az elbukott világbajnoki döntő kétszeres csalódást okozott: vesztettünk, és még a szellem is kiszabadult a palackból. Kádár épp ezért nem engedte, hogy Puskáshoz hasonló eredeti személyiségek, a rendszerbe nem illő sztárok formálódjanak. Az MSZMP mindig igyekezett a labdarúgást lehúzni a tömegsport, a munkahelyi testnevelés valamint a kevésbé művelt egyéni sportok szintjére. Elegendő belenézni a hatvanas-hetvenes évek nyolcoldalas Népsportjába, amelyben még a vasárnapi és a hétfői számban sem mehetett két oldal fölé a labdarúgás, viszont a címlapon rendszeresen három hasábon jött a műkorcsolya vagy a sportlövészet. Miközben nem egy NB III-as meccsen három-négyezer néző szurkolt.

„A sportmozgalom állami támogatása az ellenforradalom után 50 %-kal csökkent. A sportköri költségvetésben nagy eltolódás, aránytalanság mutatkozik a labdajátékok, elsősorban a labdarúgás javára” állapította meg rosszallóan az MSZMP Budapesti Bizottságának Végrehajtó Bizottsága 1958-ban. Új szelek fújtak, már nem Farkas Mihály honvédelmi miniszter diktálta a futballra vonatkozó sorokat. És hát meg kellett felelni a futballal szemben tartózkodó új vezérnek.

Kádár fegyelmezett kommunistaként még a saját érzelmeit is elnyomta, amikor rendet vágott a nagy klubok között. Elvileg a Vasast kellett volna preferálnia, de mindig ambivalens érzéseket táplált a hozzá legközelebb álló klubbal és a mögötte lévő munkástömeggel. Fontosabbnak tartotta a belügy (Dózsa) és a hadsereg (Honvéd) klubjainak kiemelt menedzselését, ami akkoriban csupán nagyobb kivételezéseket, kedvezményeket jelentett – és persze több külföldi túrát. Az ÁVH által behálózott MTK a Dózsa mögé kapott besorolást, és csak utána jött a Vasas, majd a sor végén az FTC. A mindig gyanús, jobboldalinak, kispolgárinak, nemegyszer fasisztának bélyegzett Ferencváros állandó problémát okozott. Főleg azért, mert a Fradiban jelent meg a csoportos, szervezett szurkolás, sőt a fradisták hozták a lelátókra az első zászlókat is. És a kommunisták mindig különös figyelmet fordítottak a zászlók kérdésére.

Egy jellemző eset: 1989 nyarán, Nagy Imre és társai újratemetése előtt, az MSZMP Politikai Bizottsága épp 90 percig vitatkozott azon, hogy milyen zászló alatt vegyen részt a delegáció a rendkívüli eseményen. Fekete, nemzeti, vörös? És milyen szalaggal? Esetleg zászló nélkül, hiszen az MSZMP nem tekintette saját halottjának Nagy Imrét.

Mindenesetre a zöld-fehér és a nemzeti zászló használata miatt Kádár utasítására 1960-ban rászállt a belügy a Fradira. A besúgásokra alapozott jelentést, mely szerint 45 jobboldali, reakciós elem dolgozik, sportol a klubnál, az MSZMP titkársága tárgyalta 1961-ben. Koncepciós perben Weidemann Károly párttitkárt gyűlöletre izgatás vádjával a következő évben a Legfelsőbb Bíróság zárt tárgyaláson jogerősen kétévi szabadságvesztésre és három év közügyektől eltiltásra ítélte. Nem a klub elnökét, hanem a párttitkárát. Ez az adat nincs eléggé beágyazva a közös emlékezetbe.

Vagy ott van Albert Flórián Aranylabdája. Jellemző, hogy a Népsport 1967. december 28-i kiadásában a fejléc fölött „Válogatottjaink hazatéréséről, külföldi bajnokságok táblázatokkal” főcím olvasható; a fejléc alatti anyag arról szól, hogy Csillebércen elkezdődött a III. téli úttörő-olimpia; a Népsport lapfej mellett színes összeállítás olvasható a labdarúgás világáról; az Aranylabda-szavazás eredményéről a kosárlabda NB I sorsolása után, a lap alján számolnak be. Flóri az 1968. május 4-én rendezett Magyarország–Szovjetunió Eb-negyeddöntő mérkőzés után, zárt körben, a Gundelben vette át a díjat a France Football főszerkesztőjétől. Erről a Népsport két mondattal emlékezett meg.

A fradistáknak tulajdonképpen örülniük kellene, hogy a hatalom megengedte Albertnek, hogy az FTC-ben maradjon, hiszen át is igazolhatta volna az Újpesti Dózsához…

Esterházy Péter szerint „a futball problémái a világ problémái”. Az őt idéző Takács Tibor történész is úgy látja, hogy „azok a problémák, amelyek egy focimeccsen, egy focicsapatban vagy a lelátón kirajzolódnak, a szélesebb társadalmi valóság konfliktusainak sűrített megjelenési formái. Azok a mendemondák, amelyek egy társadalmat, társadalmi gondolkodást jellemeznek, nagyon esszenciálisan jelennek meg ezekben a terekben – így nagyon jól leírhatók és megfigyelhetők ott.”

Szinte erre reflektál a múltból, 1980-ból Kádár János a budapesti pártaktíván, amikor Végh Antal Miért beteg a magyar futball? című könyvére is utal: „Ha az ember erre a sugallatra hallgatna, odáig juthat, hogy a fejlett, illetve közepesen fejlett országok közül, beleértve tőkés és szocialista országokat, ahol a labdarúgást egyáltalán művelik, a mi társadalmunk a legbetegebb. Tehát ne csak a fociért, hanem az egész társadalmunkért szégyelljük magunkat. Pedig éppen elég bosszúság az első is. De én osztozom a könyvkiadók és a lapszerkesztők véleményében, amikor ezeket az írásokat is megjelentetik.”

Ez a néhány mondat is igazolja, hogy Kádár jóváhagyása nélkül nem jelenhetett volna meg Végh fröcskölődő pamfletje, amely rendkívüli, máig érezhető hatást gyakorolt a magyar társadalom futballról való gondolkodására.