Itt van Amerika
PIETSCH TIBOR
PIETSCH TIBOR
2020.05.16 09:23 Frissítve: 2020.05.16 09:29

Születésnapi ajándéknak tekinti, hogy a Honvédot irányíthatja

„Pisont István a legnagyobb király!” – zengte a kilencvenes évek elején a Honvéd-tábor. Ha ma fakadnának dalra a kispestiek, a Boldog születésnapot! is a repertoárban szerepelne – ünnepi beszélgetés a Gádorosról indulva három-három magyar és izraeli bajnoki címig, 31 válogatottságig jutó, immár a Honvéd kispadján ülő Pisont Istvánnal, aki 50 éves korára sok mindent elért, de azt nem, hogy odahaza jobb futballistának tartsák Csucsánál…

Pisont Istvánnak gyönyörű feladatot adott ötvenedik születésnapjára a sors: leülhet a Honvéd kispadjára, szeretett csapatát irányíthatja vezetőedzőként (Fotó: Budapest Honvéd FC/Balogh Dávid)

 

– Rémisztően hangzik, hogy ötvenéves lett?
– Egyáltalán nem. A testemnek és a lelkemnek sem tűnik soknak az ötven esztendő. Ráadásul az élet adott nekem egy gyönyörű feladatot: születésnapi ajándéknak tekintem, hogy a Honvédot irányíthatom. Mintha odafönt valaki megírta volna, hogy amikor betöltöm az ötvenet, szeretett csapatom kispadján ülhessek. Ennél kerekebb és szebb történetet elképzelni sem tudnék! Amíg van teendő, amíg tudok fejlődni, nincs okom az éveket ijedten számolgatni. Nem az életkorom jár a fejemben, sokkal inkább az, hogyan lehetek emberként és edzőként több. Ha ne adj' isten beteg lennék, biztosan másként fogalmaznék, de hála az égnek, nem csak jól vagyok, úgy is érzem magam. Sokat láttam, sokat tapasztaltam, sok mindent átéltem. Egy Békés megyei községből, Gádorosról indulva egészen messzire jutottam. De még a pályafutásomnál is fontosabb, hogy fantasztikus család vesz körül. A páromat, Ágit már húszévesen megtaláltam, ő elmondhatatlanul sokat jelent nekem. A Jóisten két csodálatos gyereket adott nekünk, a magunk módján szépen élünk. Ugyanakkor a szüleim nagyon hiányoznak, ahogyan mindazok, akik már eltávoztak a szeretteink közül. A hitnek hatalmas szerepe van az életemben, ezért is teszek meg mindent annak érdekében, ha majd az Úr színe elé kell járulnom, ne kelljen szégyenkeznem amiatt, amit a földi létem során tettem, és méltónak találjon az örök életre.

– Abban egyetértünk, hogy amit eddig tett, amiatt nem kell pironkodnia?
– Igen. Ha visszanézek a múltba, nyugodt szívvel mondhatom, hogy meseszerű fél évszázad van mögöttem. Boldog vagyok!

– Bontsuk le szakaszokra az öt évtizedet. Ha most visszatekint a tízéves Pisont Istvánra, mit lát?
– Egy irgalmatlanul elszánt, szorgalmas és vidám fiút. Édesapánk remek futballista volt, számolatlanul rugdosta a gólokat, Gádoroson ő volt a minden. Csucsa, így hívta mindenki. Csábították magasabb osztályba, de nem ment. Ahogy szűkebb pátriájában mondták neki: „Ha nem látod a gádorosi templomtornyot, rosszul vagy…” A bátyámmal és az öcsémmel továbbvittük apánk örökségét a foci révén, de amikor én már válogatott voltam, Gádoroson még mindig azt hajtogatták, szép, szép, amit elértem, de sohasem leszek olyan jó futballista, mint apám volt. Hogy vittem valamire labdarúgóként, a rengeteg gyakorlásnak és türelemnek köszönhető. Amikor nem gyakoroltam, a házi munkában próbáltam helytállni. Drága szüleink öt gyereket neveltek fel, gondolhatja, hogy édesanyámnak akadt dolga bőven. Nem volt könnyű feladata, de egyszer sem hallottam panaszkodni. Valami mindig került az asztalra. Ettük a bodagot, a cigány kenyeret, kútvizet vagy házi tejet ittunk hozzá. Szegény család volt a miénk, ám annál boldogabb! Én is besegítettem, ahol tudtam. Egészen tizennyolc éves koromig, amikor a Honvédba igazolva felkerültem a fővárosba.

Honvéd a Honvédnál: 18 éves korában Kispestre igazolva került fel a fővárosba (Fotó: Nemzeti Sport)

 

– Ugorjunk is egyet: hogyan látja ma a húszesztendős Pisont Istvánt?
– Már érezhető voltam rajtam az önállóság. Holott egyik napról a másikra kellett elhagynom a szülői házat. Eleinte egyedül voltam, fura volt minden. Szerencsére hamar barátokra leltem, és ugye, Ágit is megismertem. Harmónia alakult ki körülöttem, egyre tudatosabb lettem. Hihetetlenül gyorsan pörögtek az események, egy évvel azután, hogy még a megye kettes Gádorosban játszottam, már a Honvéd mezét ölthettem magamra. Nemcsak az élvonalbeli bemutatkozásnak örülhettem 1989 tavaszán, hanem annak is, hogy mindjárt az első kispesti idényemet bajnokként és kupagyőztesként zártam. Persze, ha nem lettek volna mellettem jó játékosok és edzők, nem így alakul a karrierem. Elképesztő fejlődésen mentem át a Honvédban, ennek is köszönhetem, hogy 1991 februárjában, Argentína ellen a válogatottban is bemutatkozhattam. Olyan boldog és büszke voltam, mint még soha.

– Nem hiányzott a gádorosi templomtorony?
– Dehogynem! Csakhogy voltak álmaim, és amikor szüntelenül gyakoroltam, az inspirált, hogy valóra váltsam őket. De ha behunyom a szemem, megjelenik előttem a gádorosi pálya. Felnőttként álmodtam is róla, még az öltöző illatát is éreztem. Édesapám is szép utat járhatott volna be futballistaként, ám ő nem vállalta azt, amit én. Lehet, később meg is bánta. Jóllehet abban, hogy otthon maradt, a Gádoroshoz való ragaszkodásán kívül az is szerepet játszott, hogy a cigányság akkortájt nagyon összetartó volt, a gyerekeket nehezen engedték el. Hogy én mégis elmehettem, elsősorban édesanyám bölcsességének volt köszönhető. Anyunak örök hálával tartozom, hogy az utamra engedett – ő láthatta édesapám gyötrelmeit. Előfordult, az utolsó fillért arra költötte, hogy Bandival és Ricsivel bevigyen minket Békéscsabára, a megyei kiválasztóra. Úgy éltük meg, mint életünk legfontosabb napját, tisztában voltunk azzal, ha ott jól teljesítünk, előreléphetünk. Hozzáteszem, édesanyámnak is mondogatták Gádoroson, hogy a fiúk menjenek inkább dolgozni, ne engedd el őket, ennek ellenére ő megadta nekem az esélyt arra, hogy azt csináljam, amit legjobban szeretek. Egy kikötése volt: a középiskolát el kellett végeznem, szakmát kellett szereznem. Így történt, hogy a Honvéd szerződtetett egy esztergályos végzettséggel rendelkező középpályást…

– Milyen képek villannak be a harmincéves Pisont Istvánról?
– Egy érett futballistát látok magam előtt. Huszonöt esztendősen kerültem ki Izraelbe, miként a Honvédnál, a Beitar Jeruzsálemnél és a Hapoel Tel-Avivnál is felejthetetlen éveket töltöttem, előbbivel kétszer voltam bajnok, utóbbival egyszer, miközben az UEFA-kupában a negyeddöntőig jutottunk. Ha valamit sajnálok, az az, hogy a szurkolók idehaza nem láthattak a legjobb formámban játszani. Imádtam Izraelben élni, már csak a bibliai világ miatt is, nem csoda, hogy a mai napig Jeruzsálem a szívem csücske.

Remek évek Izraelben: a Beitar Jeruzsálemmel (balra, sárga mezben) és a Hapoel Tel-Avivval három bajnoki címet nyert
(Fotó: AFP)

 

– Hát Gádoros?
– A másik csücske. Az én Betlehemem. Onnan indultam, oda megyek haza. Pestet is szeretem, de olykor túl nagy a zsúfoltság. Karácsonykor mindig hazautazunk, olyankor újra és újra meghallgatom Szabó Gyula előadásában Ady Endre Karácsony című versét. Abban minden benne van, amit érzek.

– Ha a negyvenéves Pisont Istvánt látja, mit érez?
– Elégedettséget. Mindig tudtam, hol a helyem. Ha dicsértek, örültem, ha jó szándékú kritikát fogalmaztak meg velem szemben, szó nélkül elfogadtam. Egyedül az bántott, ha ok nélkül bíráltak, ha olyanok találtak meg, akik azt sem tudták, milyen ember vagyok, csak a származásom miatt voltam szálka a szemükben. Idővel azonban ezt is megtanultam kezelni. Szóval, negyvenéves koromra túl voltam egy olyan pályafutáson, amilyenről a tízéves Pisont Pista álmodott. Rengeteg élményben volt részem, és természetesen néhány kudarcban is. Az Eintracht Frankfurtnál töltött időszak például nem úgy alakult, ahogy reméltem. Jó volt a Bayern, a Dortmund vagy éppen a Hertha stadionjában játszani, ám Németország nem az én világom volt, elvágytam onnan. Nem volt jó a közösség, márpedig én azt vallom, hogy jó focit csak jó közösséggel lehet játszani. A válogatott miatt is van némi hiányérzetem, mert több volt bennünk annál, amit elértünk. Mindamellett igyekszem csak a szépre emlékezni, így az elmúlt évtizedből arra, hogy a negyvenes éveim elejére már megtettem az első lépéseket az edzői karrieremben. Vecsésen kezdtem, majd az MLSZ akkori sportigazgatója, Jámbor László hívásának engedve a korosztályos válogatottaknál dolgozhattam. Gyorsan rádöbbentem, teljesen más játékosként és edzőként értelmezni a futballt. S megtanultam azt is, hogy a kiválasztás kulcsfontosságú! Az 1995-ös és az 1996-os korosztályt egy életre a szívembe zártam. Tavaly novemberben, a Puskás Aréna avatóján abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az Uruguay elleni meccs előtt a játéktérre szólítottak, mint egy volt játékost azok közül, akik tettek ezt-azt a magyar labdarúgásért. Erre éppúgy büszke voltam, mint arra, hogy aznap nyolc olyan futballista volt Marco Rossi csapatának a tagja, akivel tizennégy-tizenöt évesen együtt kezdtük el a munkát a korosztályos válogatottnál.

A válogatottban 31 alkalommal szerepelt, 1991 februárjában
Argentína ellen mutatkozott be (Fotó: Getty Images)

– Hogyan sodorta vissza a sors Kispestre?
– Miután volt szerencsém a SZAC utánpótlás szakmai igazgatójaként, majd Egervári Sándor pályaedzőjeként Diósgyőrben dolgozni, megkerestek a klubtól, hogy vegyem át az NB III-as Honvéd-MFA-t. Örömmel mondtam igent. Ennek három esztendeje, azóta itt vagyok. S mint tudjuk, az élet úgy hozta, hogy ötvenévesen én vezethetem az első csapatot. Egyelőre az idény végéig, a többit meglátjuk.

– Ki az az ember, akinek a legtöbbet köszönheti?
– A szüleim, a feleségem és a testvéreim mellett Both Józsefnek, Mezey Györgynek, Egervári Sándornak és Bicskei Bertalannak, továbbá három gyerekkori edzőmnek, Markovics Józsi, Kozmer Imre és Lenti Józsi bácsinak. Markovics Józsi bácsi volt az első edzőm, máig előttem van, hogy az otthonában, a csirkekeltető mellett mesélt nekünk a futballról. Mi hallgattuk őt, a csirkék meg szaladgáltak körülöttünk. Istenem, de szép volt!

– Mire a legbüszkébb az elmúlt ötven esztendőből?
– Arra, hogy a szüleim még látták, milyen a fiuk a pályafutása csúcsán. S a családomra. Édesanyám az utolsó óráiban azt kérte tőlünk, sohase engedjük, hogy a családunk szétszakadjon. Előbb az öt ujját mutatva, majd a kezét ökölbe szorítva jelezte, hogy mi öten, testvérek, mindig tartsunk össze. Azóta is ott vagyunk egymásnak. Néha felidézzük, hogy Ricsi öcsém és Angéla húgom ellen úgy játszottam az udvaron, hogy az ő kapujuk kisebb volt, mint az enyém, ráadásul a tízes meccset kilenc nullás előnyről kezdték. A belém nevelt versenyszellem miatt többnyire így is én nyertem, bár Ricsiék olykor azzal gyanúsítottak, hogy csaltam, és szándékosan felrúgtam őket. Ez persze nem igaz. Csalni sohasem csaltam, ha netán el is találtam valamelyiküket, amikor becsúsztam, arra vigyáztam, hogy ne okozzak sérülést.

– Ha előretekint, hogyan képzeli el a hatvanéves Pisont Istvánt?
– Szeretném megállni a helyem edzőként, szeretnék olyan évtizedet produkálni, amire megint csak büszke lehetek. Újabb álmom megvalósulását jelentené, ha eredményes trénerré válnék az NB I-ben, lehetőleg a Honvédnál. Vannak további terveim is, de ha a Jóisten is úgy akarja, erről majd a hatvanéves Pisont István mesél…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. május 16-i lapszámában jelent meg.)

2020.05.25 14:51:56

Labdarúgó NB I THURY GÁBOR

Egykor a két együttes a Népstadionban számos remek találkozót vívott, ezek közül idézünk fel néhányat.

2020.05.24 22:22:56

Labdarúgó NB I Sz. M.

A Nemzeti Sport hétfői számából ajánljuk.

2020.05.23 20:30:29

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. Remélhetően mindenki egészséges maradt a zárt kapuk mögött.