KISS LÁSZLÓ 2019.09.16 23:19 Frissítve: 2019.09.17 08:48

Rotáció és mágia – Kiss László publicisztikája

 

Mintha csak most tértünk volna át a rongylabdáról, csak úgy nyüzsögnek nálunk a zsonglőrök, a mágusok, a mindentudók, mindenki bennünket akar megtanítani futballozni. Meg persze röplabdázni, kosarazni, kézilabdázni – a csapatsportágakban nagy a keletjük az idegeneknek. Pedig egyes források szerint a „footballt” Esterházy Miksa, a Monarchia attaséja hozta be 1875-ben, mások úgy tudják, Harry Perry, az atléták angol edzője, aki a Ludovika Akadémia tanárait és növendékeit tanítgatta. Annyi talán bizonyos, az első meccs megrendezésének ötlete Löwenrosen Károly nevéhez fűződik, s a Pékerdőben – a mai Hidegkuti-stadion környékén – 1896-ban meg is történt az első futballcsata. Majd tanultunk a fél világtól, mígnem szakemberből és játékosból jószerével önellátók lettünk. Hihetnénk, elszaladt mellettünk a világ, pedig mi szaladtunk el mellette. Önerőből. Mi tanítottunk, bennünket igyekezett másolni mindenki, s ha valahol a nagyvilágban megjelent egy magyar, azt hitték, első osztályú futballista vagy éppen szakember, rögvest centerposztot vagy több kispadot is ajánlottak neki. Guttmann Bélától Baróti Lajosig, Sárosi doktortól Puskásékig kelendő volt a magyar futball bármilyen kiadásban, s jó ideig csak a vasfüggöny állta útját futballkultúránk terjesztésének. Svédországban, Portugáliában és Olaszországban járva is elmondhatjuk magunkról a helyieknek: egyetlen más ország edzői sem nyertek ottani „légiósként” több bajnoki címet, mint a magyarok.

Hát ennek vége, a magyar futball legendája jószerével mesekönyveknek tetsző krónikákba szorult, s ahány „futballt látott” külföldi beteszi hozzánk a lábát, kap valami ajánlatot. Már a gyerekeket is külhonból szalajtott, ilyen-olyan szakemberek pallérozzák. Hogy ettől nem lettünk jobbak? Hát, istenem. Azt nem is ígérte senki, s legfeljebb makacs fociimádatunk hiteti el velünk minduntalan, hogy na, majd most. Most majd megmutatjuk. De gyakran nem mutatunk meg semmit, legfeljebb a játékszegénységet, s már az ifiben is olyan nemzetek fiai náspángolnak el bennünket, amelyek könyvből, talán éppen Csanádi Árpád munkájából tanulták a focit.

És aztán érkeznek a szakembereik – érthetően kapósak, ha már a csapataik elvernek bennünket –, és hályogkovács módjára nekikezdenek futballügyileg pallérozni őket. Ami aztán vagy sikerül, vagy – mint látjuk – kevésbé. Azért is kevésbé, mert hiába mondják, hogy a labdarúgás nemzetközi nyelv, a tanítás nyelve már kevésbé az. Mert maga a játék, a trükk, a védés, a csel, a gól, az indítás tényleg saját nyelvén, önmagáért beszél, és egy jó játékos a háztetőn is tud focizni. De hol itt a jó játékos, kérem?

Azt mondják egyébként, hogy Európában két igen nehéz nyelv él, mégpedig a portugál és a magyar. De a magyar annyira nehéz, hogy azt már a portugálok sem értik. Hát erre éppen egy portugál mester, Paulo Sousa – talán éppen szabályt erősítő kivételként – jutott be az Európa-liga csoportkörébe a Videotonnal, amelyben aztán a harmadik helyen végzett. Most legutóbb meg Szerhij Rebrov vitézkedett-vitézkedik a Fradival, bár mégis az az ember érzése, hogy nincs igazán csapata. Persze meglehet, ez puszta fontoskodás, okoskodás, mert hát az eredmény beszél, mégpedig a nyelvtől függetlenül. Mindenesetre érdekes lehet egy-egy taktikai értekezlet, amelyen a tizenegy játékos hét-nyolc nyelven hallgat-beszél. Bábeli lehet a hallgatás. Marad persze a tolmácsok mellett a tábla, a rajzolgatás. Bár volt nagyszerű magyar edző, aki azt mondta, ő bizony csak malacságokat tud rajzolni. Amit a gyerekek krétáznak a kerítésre.

És hát a tolmácsolás. A híres Verebes-féle mágia jószerével abból állt, hogy a mester jó mélyen belenézett játékosa szemébe, és azt mondta neki: „Te. Te Európa-klasszis vagy. Jaj annak az ellenfélnek, aki találkozik veled!” És az ember kiment – még akkor is, ha annyira egyszerű gondolkodású volt, hogy egyedül nehezen talált ki a pályára –, és prézlit csinált az ellenfél csatársorából. Vagy Lakat doktor. Ő elsősorban humorával, iróniájával hatott. És nagyon tudott közösséget alkotni. A Honvédnál például, ha az edzésen megjelent valami tábornokféle ember, rögtön kiáltozni kezdett a pályagondnok kutyájának: „Tizedes! Hozzám!” És a kutya tényleg elindult, de az újabb Lakat-parancs megállította: „Állj! Rossz lábbal lépett ki!” Persze hogy a főtisztek nem szerették, de a játékosok, a jelenet tanúi élete végéig a mester imádói maradtak.

Na, ilyesmi volt a lélektani felkészítés, ráhangolás a mérkőzésre, motiválás, ami most bizonyosan elvész, hiszen érthetően más, ha a tolmács mondja a kenyai-norvég Tokmacnak, hogy „Tokmac úr, kérem! Rebrov úr azt állítja, hogy ön príma jó futballista!”, vagy ha ezt a játékos anyanyelvén magától a mestertől hallja. Pláne, ha – mint Verebes esetében – még hisz is neki. Így joggal feltételezhető, nyilván jobb, ha a játékos és edző egy nyelvet beszél. Hogy aztán most más a helyzet? Más, más, az igaz, de – a döntetlent nem számítva – győztes azért mindig van, és vesztes azért mindig lesz.

Mint ahogyan tréner is. Manapság az választ edzőt, aki fizet. Ha a szertárost vagy az anyósát akarja valaki – s ezt le tudja papírozni –, akkor a szertáros vagy az anyósa fog pattogni a padon, ordibál majd az öltözőben. Talán a szövetségi kapitányoknál kicsit más a helyzet, mert hát ott mégis a köz állja a számlát. Hogy aztán például miként tévedt Magyarországra, majd a válogatott öltözőjébe Georges Leekens, azt a jó ég tudja. Aztán akit az országban rövidgatyában látott rohangálni, azt meg is hívta a válogatottjába. Három vereség, egy döntetlen volt a derék belga szakember számláján, ennyit talán még a Groupama Aréna gondnoka is produkált volna a csapattal. De szövetségi kapitány kell, meg klubedző is, bár a csapat nélkülük is képes kikapni vagy kiesni. Legfeljebb az összeállításnál lehet vita, ám talán azt a csapatkapitány is megteheti. Igaz, a cseréhez is kell ember, aki bőszen nekikezd rajzolgatni a beálló játékosnak, de azt valószínűleg egy jól képzett masszőr is megteheti, még Moholy-Nagy Művészeti Egyetem sem kell hozzá. De mi kaptuk Leekenst, bár nem kértük. Nem kértük, nem írtak ki pályázatot. Részemről, ha megkérdeznek, anno Gálhidi Györgyöt javasoltam volna. Igen, mert a barátom.

A mai futballdivatszó a rotálás, ez a legmodernebb edzői varázsige a focivilágban, így aztán nálunk is okkal-joggal népszerű. Egykoron minden edző tudta, ez a legjobb tizenegy játékosa, és igyekezett azt a csapatot pályára küldeni. Csak a kényszer tudta rávenni a változtatásra, a sérülés, eltiltás, botrány, különben meg általában a jobb játszott. Emlékszem, mennyit szekírozták Baróti Lajost, hogy tele van „bérletesekkel” a válogatottja, amiben volt is valami, erre ma már ott tartunk, hogy, mondjuk, a bajnokcsapat összeállítását jószerével egy Fradi-szurkoló is alig tudja elmondani.

Mert hát rotálnak. Pihentetnek. Mondják-írják, hét közben a csapat felét pihentették. Mire? Miért? Egy játékos futballozni szeret és nem pihenni. Illetve pihenni is kell, hogyne, de ha valaki nagyon elfárad, akkor majd a bajnokság végén befizetik egy hajdúszoboszlói üdülésre. Úgy ám. De amíg tart a cécó, menni kell, hajtani, játszani és játszani. Megfontolások persze vannak, taktikai húzások meg sérülések is, de a Barca-szurkoló Messit szeretné látni, azért fizet, hogy futballozzon neki, nem pedig, hogy „rotálják”. És a játékos sem azért szerződik akár a Fradihoz is, hogy a padon üljön, vagy ő fussa a legjobb időt a Cooper-teszten. Nem. Ő futballozni akar. Most például a Ferencváros paksi győzelmével mintha ítélet született volna Böde-ügyben. Ugye, a válogatott csatárt rendszerint becserélték, s ő, azon túl, hogy lerúgta az ellenfél kapusát és lebirkózta az alapvonalbírót, rögvest lőtt egy-két gólt is. Mit tegyen még egy csatár? De nem fért be Rebrov elképzelésébe, mehetett isten hírével. Mindenesetre az eredmény az edzőt igazolta. A keménységét, a rendszeretetét, a szigorát és a tekintélyét.

Annyi szent, kell a változás. Talán az akadémiákkal, bár egyelőre kevés a jele. De jó lenne nem visszamenni a hőskorba, a rongylabdához meg a Pékerdőbe, s egyszer talán majd magyar szakemberekkel is sikerül.

2019.10.14 19:48:47

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

Hlavay György feladta, Dimény Lajos jött, látott és – győztek.

2019.10.11 20:16:06

Labdarúgó NB I THURY GÁBOR, FÖLDI IMRE

A kilencszeres bajnok legenda 75 évről, Marseille-ről, Brezsnyevről, tankról, Varga Zoliról, Törőről.

2019.10.11 22:56:56

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

Split után, Cardiff előtt – az eddigi Double Pass-auditok sporttudományi és teljesítménymenedzsment elemzése.

2019.10.07 19:16:36

Labdarúgó NB I HEGYI TAMÁS

Százharminc esztendeje született Schlosser Imre, a karikalábú futballsztár.

2019.10.08 19:12:37

Labdarúgó NB I CSILLAG PÉTER

A Honvéd legendás kapusa, Faragó Lajos hagyatékából lélegzetelállító fotók kerültek elő.