Juhász Rolandban nincs félelem, csak megnyugvás és boldogság

– Ha azt mondom, Tápiószentmárton?     
– Onnan indultam, ott kezdtem el focizni. Igaz, csak a suliban játszottam, először Tápiószecsőn lettem igazolt futballista. A családommal az élen a mai napig sok minden köt Szentmártonhoz. Például a helyi klub, az Aranyszarvas SE, amelynek az utánpótlását próbáljuk Torghelle Sanyival a magunk módján segíteni. Ha a Jóisten is úgy akarja, a jövőben is segítjük, mert szeretném, ha idővel elmondhatnám, nem én vagyok az egyetlen tápiószentmártoni labdarúgó, aki eljutott a válogatottságig.

– Ha azt mondom, család?     
– A legfontosabb! Ennek szellemében neveltek a szüleim, de amióta apa lettem, a saját bőrömön érzem, valójában mit jelent az olyan család, amelynek tagjai mindig számíthatnak egymásra. Sokan hajlamosak elfelejteni, honnan indultak, én nem tartozom közéjük. Anyuéknak azért is köszönettel tartozom, mert kezdettől fogva támogattak, ami tőlük telt, megtették, hogy valóra váltsam az álmaimat. Ugyanakkor egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a mai világban ugyanúgy utamra engednének, mint amikor tizennégy évesen az MTK-ba mentem. Rendben, én is merész voltam, hogy egy pesti kollégiumba költöztem, de a szüleim előtt utólag is le a kalappal, mert volt bátorságuk ahhoz, hogy tizenévesen elengedjenek úgymond a nagyvilágba. Szóval, nélkülük most nem ülnék itt.

– Ha azt mondom, édesanya?  
– Ő volt az első menedzserem… Amikor aláírtam az első profi szerződésemet, ő tárgyalt az MTK vezetőivel. Sőt még akkor is, amikor meghosszabbítottuk. Az elejétől fogva hitt bennem. Édesapámmal mindent megteremtettek ahhoz, hogy elinduljak azon az úton, amelyen szeretnék. Sokszor lemondtak bizonyos dolgokról csak azért, hogy én elérhessem a céljaimat. Látták, hogy határozott vagyok, és hogy nem élek vissza a jólelkűségükkel. Apu, fájdalom, már nincs velünk, de egy másodpercig sem feledem, mennyit kaptam tőle is. Anyuval nagyon erős a köztünk lévő kapocs. Olyan erős, amilyen köztem és a kislányom, Jázmin között. Egyedüli gyerek vagyok, de van két unokatestvérem – ők olyanok nekem, mintha a testvéreim lennének. Amit otthonról hoztam, aszerint élem manapság is életem. Sokaknak tartozom köszönettel, legfőképp édesanyámnak. Mindennap beszélünk, de az utolsó meccsem előtt napjában többször is felhívtam. Volt, hogy elindultam Fehérvárról, és amíg hazaértem, addig beszéltünk. Ő ezt úgy mondja, hazakísért... Közben felelevenítettük, mi mindenen mentünk keresztül az évtizedek során. Az én sikereimben neki is nagy szerepe volt.

– Ha azt mondom, Tápiószecső?     
– A futball alapjait ott sajátítottam el. Az egyik legkedvesebb időszakom. Jó edzőim voltak, jó csapatunk volt, jó közösséget alkottunk. Tizenegytől tizennégy éves koromig játszottam Szecsőn, sokat tanultam ott. A három év alatt velem foglalkozó három szakember, Ofella Zoltán, Szabó Béla és Szöllősi Tóth András rengeteget tett azért, hogy legyen lehetőségem az előrelépésre. Nélkülük most megint csak nem ülnék itt.

– Ha azt mondom, MTK?     
– Az egyik legkedvesebb időszakom – az is. Ha jobban belegondolok, mindegyik az... Pölöskei Gábornak köszönhetően kerültem a kék-fehérekhez, aki egy tóalmási teremtornán szúrt ki. Utána szervezett még két nagypályás edzőmeccset, az egyiken a Tápiószecső, a másikon a Pest megyei válogatott tagjaként játszottam az MTK ellen, azt követően jelezte Gabi bácsi, hogy szeretettel vár. Először úgy volt, Ofella Zoltánt követve Vácra megyek, ám egyik napról a másikra úgy döntöttem, az MTK-ban folytatom. Vácon volt egy tehetségkutató, részt is vettem rajta, majd kaptam egy levelet: sajnálják, de nem feleltem meg. Később azt mondták, tévedésből küldték nekem, és örömmel várnak, ám akkor már késő volt. Ugyanekkor a BVSC-be is igazolhattam volna, de karrierem legjobb döntésének tartom, hogy az MTK-t választottam. Újfent jó helyre, jó edzőkhöz kerültem, Gabi bácsi is a szárnyai alá vett. Volt, akit elvitt a pesti élet, engem nem. Nekem már akkor is a foci volt a legfontosabb. S még valami. Odahaza, Szentmártonban őrzök egy tablót, a 2002–2003-as idényben bajnokságot nyerő MTK-ét. Ha azt hallom, példakép, rávágom, az enyém Illés Béla volt. Mázlista vagyok, hogy az edzéseken és a meccseken láthattam, hogy egyáltalán megismerhettem. Az a csapat egyébként is tele volt olyan emberrel, akire fel lehetett nézni. Halmai Gábor, Pisont István, Hajdu Attila, Győri János, no és Zavadszky Gábor... Az első hónapokban meg sem mertem szólalni, csak tátott szájjal lestem.

– Ha azt mondom, BKV Előre?     
– Három NB I B-s meccsem is van! Nem bántam meg, hogy az MTK kölcsönadott a „szomszédba”. A REAC ellen úgy nyertünk kettő egyre, hogy az egyik gólunkat én rúgtam. A Csepeltől kikaptunk négy háromra, az edzőnk, Urbányi István úgy kifakadt, hogy azt máig nem feledem. A Monor elleni gól nélküli döntetlen pedig azért emlékezetes, mert középpályásként előttem játszott Filipovics Vladan, aki ugyan remekül bánt a labdával, ki sem mozdult a kezdőkörből... Aznap nem gondoltam volna, hogy évekkel később ő lesz menedzserem, majd az egyik legjobb barátom.

– Ha azt mondom, Anderlecht?     
– Az akkori vezetőedző, Franky Vercauteren miatt is szerződtem Belgiumba. Nem vitás, az is remek döntés volt. Egyből a mély vízbe dobtak, és én megálltam a helyem. Kár, hogy kétszer is eltört a lábközépcsontom, a második után megműtöttek, egy fémlemez azóta a lábamban van. Ennél fájóbb emlékem nemigen akad, imádtam az Anderlechtben futballozni. Családias volt a légkör, mindennap úgy léptem be az öltözőbe, hogy előtte az összes irodai munkatárshoz beköszöntem. Csodás eredményeket értünk el, a Bajnokok Ligájában is játszhattam, és bár az utolsó fél év miatt lehetne bennem keserűség, azt a periódust is megszépíti, ahogy az elnök, Roger Vanden Stock viszonyult hozzám. A részletekben már felesleges elmerülni, maradjunk annyiban, nem úgy nézett ki, hogy könnyű lesz felbontani a szerződésemet, de ő olyan gesztust gyakorolt, amiért egy életre hálás leszek neki. Hozzáteszem, az MTK-nál, az Anderlechtnél és a Vidinél is olyan bánásmódban volt részem, amit kevesen mondhatnak el magukról. Ezért is töltöttem a húsz évig tartó profi pályafutásomat mindössze három egyesületben.

– Ha azt mondom, Brüsszel?     
– Ha sokan meghallják a városnevet, nem az jut eszükbe, ami nekem... Nem csupán Brüsszelt szerettem meg, Belgiumot is. Amikor tehetem, visszamegyek, a klubtól is rendszeresen hívnak, hogy mikor jövök. Jóleső érzés, hogy nem felejtettek el.

– Ha azt mondom, hét és fél esztendő?     
– Az Anderlechtben és a Vidiben is ennyi időt töltöttem el, az MTK-ban kicsivel többet, mint nyolcat. Az óvodában nem vándormadár volt a jelem... Örülök, hogy volt állandóság a karrieremben, örülök, hogy a kötődés mindig kölcsönös volt. Fontos volt, hogy hosszú távra tudjak tervezni. Remélem, ez a jövőben is így lesz, de ha esetleg edzőnek állok, nem biztos, hogy hét és fél évet megélek egy csapatnál...

– Ha azt mondom, Fehérvár?     
– Először négy hónapra érkeztem kölcsönbe, és annyi idő elég volt ahhoz, hogy megfogalmazódjon bennem: ha egy mód van rá, a Vidiben maradok. Noha egyesek fenntartással fogadtak, mondván, levezetni jöttem haza, úgy hiszem, az évek során sikerült rájuk cáfolnom. Azon a nyáron, amikor végleg hazatértem, vehettem volna másfelé is az irányt, Oroszországból például módfelett csábító ajánlatot kaptam, de úgy éreztem, elég volt a külföldön töltött évekből. A szeretteim mellett akartam lenni, és lassacskán elkezdtem felépíteni a futball utáni életemet is. Nem éltem Székesfehérváron, mégis a szívembe zártam. A város is elismerte, amit a klubért tettem, megkaptam a tiszteletbeli polgár címet. Lehet, másoknak ez apróságnak tűnik, én óriási megtiszteltetésnek vettem, hogy egy fantasztikus történelmi múltú város befogad.

– Ha azt mondom, hét?     
– Amiről a minap kiderült, hogy voltaképpen nyolc, mert bár én abban a hitben voltam, hogy „csak” négyszer voltam bajnok az Anderlechttel, a statisztika arról árulkodik, hogy ötször, miután abban a bizonyos utolsó fél évben még háromszor pályára léptem – az idény végén pedig első lett a csapat. Végül is inkább eggyel többször legyek aranyérmes, mint kevesebbszer, nem? Az öthöz jön még egy elsőség az MTK-val és kettő a Vidivel, így már elmondhatom: nekem nyolc! Némi hiányérzetem van, mert többször voltam ezüst-, mint aranyérmes, de a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy nem lehetek elégedetlen. Összességében jóval több a szép emlék, mint a rossz, ráadásul a rosszat is megszépíti az idő. Amit elértem, gyerekfejjel boldogan aláírtam volna, furán nézne ki, ha most elkezdenék panaszkodni.

– Ha azt mondom, kilencvenöt?     
– A válogatott meccsek... A nemzeti együttes mindig elsőbbséget élvezett, felemelő érzés volt, amikor a hazámért játszhattam. A Himnusz ereje elképesztő! A pályán, címeres mezben végighallgatni, semmihez sem hasonlítható. Kiváltképp egy Európa-bajnokságon, amikor a lelátón több tízezer magyar drukker énekli velünk... Tizenegy évesen, amikor az Egyesült Államokban rendezett 1994-es világbajnokságot néztem, azon töprengtem: Úristen, milyen lehet egy ilyen tornán játszani?! Onnantól fogva csak az hajtott, hogy válogatott legyek! Ha vébén nem is léphettem pályára, Eb-n igen, és ma már tudom, ennél többet nem kaphattam volna a futballtól. Kérdezték már tőlem, hogy a kilencvenötből lehetett volna-e száz, amire azt mondom, igen, lehetett volna, mert miután visszavonultam a válogatottól, a klubomban szerintem olyan teljesítményt nyújtottam, amivel kiérdemelhettem volna a szövetségi kapitány bizalmát. De egyáltalán nem bánom, hogy 2016 nyarán úgy döntöttem, ahogy. Ha mégis eljutottam volna százig, mindenképpen megállok, a Bozsik József iránti tisztelet miatt százegyszer semmiképp sem lettem volna válogatott.

– Ha azt mondom, búcsú?     
– Alaposan átgondolt döntés előzte meg – a válogatottól való elköszönést éppúgy, mint a visszavonulást. S néhány nappal azután, hogy a függöny legördült, azt mondom, szerencsés fickó vagyok. Mert nem hiszem, hogy annál szebbet remélhettem volna, ahogy a karrierem válogatott és klubszinten véget ért. Mindenkinek azt kívánom, ha egy fejezet lezárul az életében, úgy kerüljön pont a története végére, mint az enyémre.

– Ha azt mondom, edzők?     
– Szerencsés vagyok azért is, mert javarészt jó edzőim voltak. Akadt olyan, akivel nehezebben találtam meg a közös hangot, volt, aki fenntartásokkal kezelt, de senkire sem gondolok haraggal. Úgy voltam vele, mindenkitől lehet tanulni valamit – és mindenkitől tanultam is.

– Ha azt mondom, csapattársak?
– Jó volt velük küzdeni! Sok barátra leltem a labdarúgásnak köszönhetően, a legtöbben közülük ott voltak a búcsúmeccsemen. A társak is éreztették velem, mennyire szeretnek. Csak körbe kellett néznem az öltözőben, hogy erről megbizonyosodjam. A mérkőzés után volt egy kisebb ünnepség, amelynek keretében a fiúk megleptek egy karórával. Gyönyörű darab, bizonyára sokat ér, de nekem nem az értéke a fontos, hanem a hátlapjára vésett felirat: Thank You, Captain, 23! Azóta több nap eltelt, de még mindig kapom az üzeneteket tőlük. Sokadszorra döbbentem rá, a futball több, mint játék. Sok mindenre megtanított engem, rengeteget adott nekem.

– Ha azt mondom, társ?     
– Voltak hullámvölgyek a magánéletemben. Volt idő, amikor nagyon magam alatt voltam, de érdekes, akkoriban a foci nagyon jól ment. Amikor felmentem a pályára, kikapcsoltam mindent, csak az vezérelt, hogy győzelemhez segítsem a csapatomat. A nehéz periódust a családom és a barátaim támogatásával magam mögött hagytam, a magánéletemet rendbe tettem. Megismertem a határaimat, sokat fejlődtem. Benőtt a fejem lágya. Páromnak, Bettának köszönhetően úgy érzem, célba értem. Jázminnal és az ő kisfiával, Krisztiánnal immár egy családot alkotunk. S nagyon boldogok vagyunk.

– Ha azt mondom, folytatás?     
– Amikor elkezdtem focizni, akkor is lebegtek célok előttem, és nincs ez másként most sem. Szeretném kamatoztatni azt a tapasztalatot, amelyre eddig szert tettem. Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyű lesz, egy másodpercig sem gondolom, hogy én már mindent tudok a futballról. Akár edzőként, akár vezetőként folytatom, nyitottnak kell lennem az újra, arra kell törekednem, hogy napról napra fejlődjek.

– Ha azt mondom, vége?     
– Tudom, elcsépelt, de valaminek a vége mindig valaminek a kezdete. Búslakodhatnék, hogy életem leghosszabb és legszebb szakasza lezárult, csakhogy ez butaság lenne. Egy napot sem szeretnék pihenni, amint lehet, belevágok az új kalandba. Ha a lábamat lógatnám, az nem én lennék. Izgatottan várom, mit dob nekem a gép, de bármit is dobjon, abból a maximumot akarom kihozni. A jó hír az, hogy elsősorban rajtam múlik, sikerül-e. Szeretek tanulni, szeretek fejlődni, vágyom arra, hogy egyre feljebb és feljebb lépjek. Ez vitt előre játékosként, és ez visz majd előre a civil életben is. Meglátjuk, mi vár rám, de félelem nincs bennem. Megnyugvás és boldogság annál inkább.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. június 27-i lapszámában jelent meg.)