VINCZE ANDRÁS
VINCZE ANDRÁS
2020.02.19 23:05 Frissítve: 2020.02.20 09:43

Ezek a fiatalok! – Vincze András publicisztikája

 

Pontosan tudom, csupán a jobb átláthatóság miatt szerepelt egy különleges statisztikai tétel az MLSZ minapi sajtóbeszélgetésének néhány diagramjában, de... A szövetség igencsak dicséretes szándéktól vezérelve – tömören a lényeg: a klubok hozzák végre helyzetbe a fiatal magyar labdarúgókat! – új koncepciót dolgozott ki, amelynek egyik tételében az U24-es korosztály megnevezést alkalmazta. Kissé morbid – pikírtkedtem – 24 éves labdarúgókat utánpótlás-korosztályúként emlegetni. Annak fényében főleg, hogy ez a generáció már inkább úton van afelé, hogy idővel igazolást kérhessen valamelyik öregfiúkcsapatba: akkor, amikor betöltötte a 34. életévét.

No, de nem akarok ezzel tovább poénkodni, mert a szándékot igenis dicsérni illik: magyar pályára magyar gyereket! A szövetség pedig próbál hatni ez ügyben a klubokra, hogy a közeljövőben jobban bízzanak a hazai lábakban, s ha minden igaz, akkor immár az egyesületek részéről is megvan az igény a változtatásra.

A lehető legjobbkor éri ilyen impulzus a magyar futballt.

Olvasva ugyanis a különféle híradásokat, egyre-másra találkozni elemzésekkel, amelyek szerint fiatalodik a nemzetközi futball mezőnye. Olyannyira, hogy még az elitbajnokságokban dolgozó, s az eredményeikre kényes sztáredzők sem félnek az ifikorból épphogy kilépő labdarúgókat pályára küldeni. Leírható ezredszer is, hogy lám-lám, Erling Braut Haaland 19 éves, és már meghódította Dortmundot; Kylian Mbappé (PSG) 21 esztendős, és már világbajnoki címmel, nem utolsósorban Aranylabda-jelöléssel is büszkélkedhet, vagy folytathatjuk a sort a keleti régióból érkező, s a príma futballgéneket hordozó Ianis Hagival  (Rangers) – az európai futball-életben legendának számító Gheorghe Hagi fiával –, aki szintúgy 21 évesen lépked előre a profi foci szamárlétráján. S hogy a fiatalítás nem csak trend, azt – szerintem legalábbis – a világlabdarúgásnak mindig új irányt mutató angolok is bizonyítják: seregnyi, a szigetországban pallérozódó ifista villog a pályákon.

A 22 éves Marcus Rashford (Manchester United) mögött több, mint kétszáz, a legendásan darálós angol futballban lejátszott mérkőzés van, a 19 éves Jadon Sancho (szintúgy az Egyesült Királyságból) a Bundesligában, a Dortmund mezében rúgja a labdát, Trent Alexander-Arnold az öreg kontinens pillanatnyilag legjobb csapatában, a Liverpoolban stabil kezdő, ráadásul ő „a” klasszikus akadémiai nevelés, mi több, anyaegyesületének színeiben mutatkozott be 18 esztendős korában, s a mai napig is ugyanabból a szertárból kapja a mezt, stoplist, fuszeklit.

S ha már Liverpool…

A közelmúlt egyik forradalmian izgalmas híre volt, hogy Jürgen Klopp a harmadosztályú Shrewsbury elleni FA-kupa-mérkőzésre a klub, zömében húszesztendős játékosait küldte pályára – s győztek is 1–0-ra! De – kilépve a szigetországból – szóba hozhatnánk a Barcelonában villogó Ansu Fatit, a lipcsei Timo Wernert, a Leverkusent erősítő Kai Havertzet – ám legyen ennyi név elég, a lényeg az, hogy amíg a hetvenes évek közepe táján a Dugó, a csodacsatár című film abszolút utópia volt (egy hatéves forma futballzseni kölyök mentette meg a svéd válogatott becsületét), addig a ma a vízesésszerűen ránk zúduló közvetítések során tucat-, sőt százszámra láthatunk fiatalabbnál fiatalabb ászokat, egyes kimutatások szerint 16 esztendős korban már bátran pályára küldhetők a mai fiatalok.
Akkor mitől félünk mi?

Az MLSZ statisztikái szerint például eltúlzott az újságírói vélekedés, hogy túl sok légiós szerepel már a magyar élfutballban, így a szövetségi álláspont szerint nem kell félni attól sem, hogy a jövőben annyi külföldit foglalkoztathat a keretben egy csapat, amennyit akar. Na, ez viszont már nem annyira tetszik, teszem hozzá, mert szerintem minden adatgörbe ellenére túl sok a gyenge képességű zsoldos a hazai fociban.

Ennek tükrében (számomra legalábbis) még megdöbbentőbb tanulságú az az összeállítás, amelyet a téli átigazolási időszak vége felé közöltünk a Nemzeti Sportban, hogy szép számmal vannak (voltak) olyan külföldi játékosok az élvonalbeli klubok alkalmazásában, akik alig, vagy egészen szélsőséges esetben egyetlen percnyi játéklehetőséget sem kaptak. Mit kerestek, vagy keresnek ők itt? Persze, lehet vitatkozni azon, hogy tíz-tizenöt, valójában csak a minőségi futballozásra nem használható profi zsoldos sok vagy kevés. Hogy a fenébe ne lenne sok, ha miattuk ennyivel kevesebb magyar gyerek kaphat lehetőséget a bizonyításra. Arról nem beszélve, hogy a hazai ügyetlenkéket megbocsátóbb szemmel nézi az ember, mint azokat, akik a meccsek többségén a kispadon ülnek, s veszik el a helyet a fiainktól, ergo a státusukat (légiós), de leginkább a képességeit tekintve alkalmatlanok még a focizgatásra is. S itt jön a képbe a jelenkori világfutball arculatát leginkább meghatározó menedzselés témaköre. Az nem véletlen, hogy az ifjú zsenik már nem a kelet-európai térség bajnokságaiban rúgják a labdát (nincsenek határok, s azok eltörlésével eltűnt az a korszak is, amikor a magyar, az ukrán, a román, a horvát, a cseh, a lengyel futball igencsak speciális minőséget képviselhetett), a pénz még erősebb mágnes lett, amelyre az ügynökök a vasdarabok hatékonyságával tapadnak, ugyanakkor a focink mintha kiszolgáltatottabbá vált volna…

Az elmúlt évtized igazolásait nézve például elgondolkodtató lehet, hány a topfutball szintjét is megütő légiós használta „dobbantónak” a magyar élfutballt, került az NB I-ből európai szinten jegyzett bajnokságban szereplő klubhoz. Muhamed Besic a Ferencvárosból az Evertonhoz szerződött, Enisz Bardi az Újpestből a Levantéhoz, és… Hoppá, hoppá! A felsorolásban itt meg is áll a tudomány, gondolom, más is csak vakargatja a fejét, ha hirtelen mondani kellene még legalább öt, minőségi igazolást jelentő nevet, s lehetőleg ne olyat, akit néhány év vagy hónap után már vissza is sodort az élet az NB I-be.

De, lássuk be, mindig érdekesebb beszélni a magyar foci kapcsán arról, hogy az idén pályára küldött felcsúti Deutsch László igencsak jó hátvédnek tetszik, avagy arról, hogy a Kisvárdában játszó Tischler Patrik csereként beállva szerzett három gólt, netán arról, hogy a bravúrcsapat Mezőkövesdben Cseri Tamás válogatott formában futballozik. A magyar futballsztorival más lesz az ingerküszöb, tán még a meccsre járási kedv is, ha megvan a kötődés azokhoz, akikről az aktuális focinépmeséink szólnak. Ezért sem értem, hogy – ha már a menedzselésről volt szó – miért ne lehetne rivaldába helyezni a mi fiainkat, s vajon a klubkoncepciók kialakítása során miféle eredménykényszer szüli a félelmet, hogy ne játszassák a magyar srácokat, s meddig kell még plusz anyagi ösztönzést, rendeletbe foglalt direktívákat adni ahhoz, hogy kiderüljön, nem is ügyetlenebbek a hazaiak?

Szóval, igen, most érett meg az idő arra, hogy a következő bajnoki idényben már az tűnjön fel a meccsre járóknak, nálunk is frissül a mezőny, sőt a magunk szintjén megtehetnénk azt, amit az angolok is a fiataljaikkal (mármint, hogy helyzetbe hozzák őket), persze más léptékkel, más eredményességgel, de – és ebben biztos vagyok – a nagyobb fejlődési lehetőség esélyével, és ami nem elhanyagolható érv, sokkal nagyobb ragaszkodással a labdarúgásunk iránt.

S ha már az U24-es példával kezdtem, akkor még papírra kívánkozik egy megjegyzés: az ebben az írásban citált Liverpoolnál is van U23-as csapat, tehát valójában egyetlen esztendőt kellene eltüntetni a statisztikai sorból – nem nagy ügy, ami kicsit megnehezíti, hogy a futballpályán is…

2020.03.29 14:45:53

Labdarúgó NB I PIETSCH TIBOR

„Egy pillanatra meg lehet állni, de még várnék a visszatekintéssel.”

2020.03.27 16:29:43

Labdarúgó NB I BORBOLA BENCE

A nehéz időkben a korábbi válogatott középpályás Pécelen igyekszik magát hasznossá tenni.

2020.03.23 22:19:49

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. Beállt a családi patikába, hogy ezzel is enyhítse a vészt.

2020.03.22 22:36:01

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. A hazai futballban 1970-ben az volt az általános vélemény, hogy „az úttörőkkel foglalkozó szakemberek a grundok eltűnése mellett a beatzenét jelölik meg egyes számú »közellenségként«”.