„Évi 3500 forintba kerül egy lakosnak a labdarúgás”

Vágólapra másolva!
2012.10.10. 11:56
null
A Puskás Ferenc Stadion elöregedett, de az alsó lelátói a válogatott mérkőzésekre megtelik (Fotó: Korponai Tamás)
Volt olyan időszak a futballunkban – nem is olyan régen –, amikor a Magyar Labdarúgó-szövetségben több főtitkárt váltottak, mint amennyi szakembert az amúgy híresen edzőfaló NB I-ben. Manapság más világ van, Vági Márton, az MLSZ apparátusának vezetője már több mint két éve van a posztján, és hogy nem végzi rosszul a dolgát, azt jelzi, manapság csendben, rendben mennek a dolgok a szövetség székházában. A viharos évek után ez a nyugalom (is) hírértékű, és ezért is kopogtattunk be a főtitkári irodába: mi újság a Kánai úton?

 

– Ha most megkérdeznénk mondjuk száz futballrajongót, mondják meg, hogyan hívják az MLSZ főtitkárát, ön szerint rávágnák, hogy...
– Nem tudnák a nevemet – mosolyodik el Vági Márton a Nemzeti Sport felvetésére.

– És szomorú emiatt?
– Dehogyis, cseppet sem!

– Jó, hogy ezt mondja, ugyanis évtizedeken át azt szajkózták a futballfőnökség köreiben, akkor lesz majd jobb a labdarúgásunk, ha a szurkoló a játékosokról beszél, nem pedig a szövetség ilyen-olyan, vihart kavaró ügyeiről. Ezek szerint most jobb a focink?
– Nem ettől jobb. Ha az MLSZ-ről beszélünk, az a legfontosabb, hogy minden szereplő jól és összehangoltan végezze a munkáját. A szövetség elnöke, Csányi Sándor az üzleti világban és a közéletben elismert, karakteres, karizmatikus ember, és mögötte nekünk, a hivatal dolgozóinak nem az a dolgunk, hogy feleslegesen szerepeljünk, hanem az, hogy szinte láthatatlanul dolgozzunk. Azonban senki ne gondoljon valamiféle korbácsos, parancsuralmi rendszerre, a jelenkori MLSZ-ben minden szinten a csoportos döntés-előkészítés, az együtt gondolkodás elve érvényesül, és ez a struktúra a jelek szerint hatékony és működőképes. Feladatokban, projektekben, szabályzatokban gondolkodunk, nem hierarchiában, pozíciókban vagy egyedi döntésekben.

A HIVATAL NEM LŐHET GÓLT, LEGFELJEBB HELYZETBE HOZ

– Angliában – és ezt is szoktuk emlegetni, mert a publicisztikához olykor kifejezetten jól passzol – még a nagy hatalmú focielnök nevét sem tudja a meccsre járó drukker, viszont irtó jó a futballjuk.
– A gazdasági adottságok mellett azért is, mert az utóbbi húsz évben a szervezeti háttér rengeteget fejlődött náluk, tehát nyilván ott is igaz, hogy kvalifikált, hozzáértő emberek dolgozhatnak hatékonyan és csakis a munkájukra koncentrálva. De természetesen a hivatal ott sem tud gólt lőni, legfeljebb „helyzetbe hoz".

– Ha az európai székházak szintjén is létezne egyfajta meccselés, vajon a Magyar Labdarúgó-szövetség a mezőny melyik feléhez tartozna, hivatali szinten ugyanazt produkálná, mint a pályán a csapatok?
– Büszkén mondhatom, hogy ezen a téren nagyon jók vagyunk, ugyanis az MLSZ tevékenységével az UEFA és a FIFA is nagyon elégedett, ennek számos jelét adták az elmúlt két évben.

– Kár, hogy nem tudnak gólt is rúgni… Egyébként ha nem lenne MLSZ, ugyanígy menne itt a futball? Illetve rosszabb lenne a játékunk?
– A nemzetközi labdarúgás mai elvárásai mellett a szövetség szervezőtevékenysége nélkül a mintegy nyolcezer csapattal működő hazai labdarúgásban teljes káosz lenne.

– Amikor ebben az országban még grundfoci volt, majdnem világbajnokságot nyertünk, míg most, amikor a trendi szöveget hallani, olvasni, hogy vállalatszerűen működik a szövetség, a profi klub, a pályán csak loholunk a világ után. Erre mi a magyarázat?
– Szerintem egymást erősítő kettős oka van a lemaradásunknak. Miközben a társadalom és a gazdasági élet nagy részében a kilencvenes években lezajlott a rendszerváltás, a labdarúgásban majd' két évtized késéssel indult el ez a folyamat. Ennyivel tovább tudott „életben maradni" a futballunkban az elavult és sajnos sokszor racionalitást nélkülöző felfogás, amelyben az osztogatás, a bratyizás, az ügyeskedés, a rövid távú szemlélet érvényesült. Ezáltal a labdarúgás teljesítményelvű fejlődése, a tervszerű gondoskodás az utánpótlásról, a szakmai fejlesztés elmaradt még a magyar gazdaság átlagos fejlődésétől is. Pechünkre ugyanekkor következett be a minőségi változás a nemzetközi futballban. A kilencvenes évek közepéig a labdarúgás elsősorban a föld legnépszerűbb, a szabadidő hasznos eltöltését szolgáló sportága, az örömszerzés spontán forrása volt. Aztán – a nemzeti válogatottak és a klubok erőviszonyának átalakulásával, a játékosok szabad mozgásával és a nemzetközi kuparendszerek átszervezésével – eljött az a pillanat, amikor a futball a tulajdonosok szemszögéből gazdasági aspektusból lett igazán érdekes és meghatározó. Ekkortól vált uralkodóvá az a szemlélet, hogy a profi klubot, csapatot, sőt a szövetséget is egy hatalmas iparág gazdasági szereplőjeként kell kezelni, és úgy működtetni, mint a legnagyobb, legsikeresebb vállalkozásokat. Mi erre a nemzetközi kihívásra – az előbb említett lemaradásunk miatt is – csak késve tudtunk reagálni: képletesen mondva, beragadtunk a rajtnál, és nagyon nehéz lesz utolérnünk a többieket.

HÁROMEZER-ÖTSZÁZ FORINTBA KERÜL LAKOSONKÉNT A FUTBALL

– Ráadásul amíg másutt építették, gazdagították, iparággá alakították a futballt, nálunk romboltak, tucat- és százszámra szüntetve meg csapatokat, pályákat...
– Ez valóban súlyos és fájdalmas öröksége a magyar labdarúgásnak. Ebből a történelmi hiányból kiindulva persze egyszerűnek tűnhet a sikerig vezető tétel levezetése: ha lesz elég pálya, rajtuk csapatok és játékosok, akkor lehet eredményes például a válogatott. De ezt vélhetően az elődeink is tudták. Az igazán hangsúlyos kérdés az, milyen hosszú távon fenntartható forrásai vannak a sportágnak arra, hogy legyenek pályái, csapatai, tehetségei, sikerei. Nos, most jött el azon időszak a labdarúgásunkban, amikor a társasági nyereségadó átengedése révén fejlődni, sőt fejleszteni lehet. Elképzelhető, hogy sokaknak száraz és unalmas téma a TAO, de azért kell újra és újra megemlíteni, mert a rendszerváltás után magára hagyott labdarúgásunk nem annyira erős, hogy válogatni tudjon a segítségek között. Márpedig annál nagyobb támogatás nem létezhet a sportág számára, mint az, hogy a gazdaságban létrejövő javak itt is hasznosulhatnak. Az öt kiemelt látványsport közül a futball a TAO-támogatás hatvan százalékát viszi el, ami reálisnak tűnik, ha azt nézzük, hogy a többi sportághoz viszonyítva országos szinten a sportolói arány a hetven százalékot teszi ki. A TAO hatása a sportágak színvonalában, eredményességében csak lassan lesz mérhető, de hogy mekkora adag levegőhöz juttatta az elmúlt években fuldokló labdarúgást, azt két adattal remekül lehet érzékeltetni. Míg korábban százával szűntek meg pályák és csapatok, az idén a bajnokságokban induló együttesek létszáma hétezerről nyolcezer fölé nőtt, illetve idén eddig átadtunk negyven műfüves pályát, az év végéig átadunk további harmincat, és a következő időszakban évente több mint száz pálya építését tervezzük. Elsősorban az iskolák mellé, a gyerekekre, az utánpótlásra gondolva.

Jó csapatba került Vági Márton főtitkár (jobbról a második), aki a munkája során nyugodtan támaszkodhat Buzánszky Jenőre, Berzi Sándorra és Szepesi Györgyr
Jó csapatba került Vági Márton főtitkár (jobbról a második), aki a munkája során nyugodtan támaszkodhat Buzánszky Jenőre, Berzi Sándorra és Szepesi Györgyr

 

– Ha már a pénz... Lehet, hogy megválaszolhatatlan a kérdés: mennyi pénz forog ma Magyarországon a futball egészében, profikat, amatőröket, mindenkit figyelembe véve éves szinten?
– Becslésem szerint harmincötmilliárd forint.

– Ez most sok vagy nem sok?
– Makrogazdasági értelemben nem sok. Egy magyar lakosra vetítve háromezer-ötszáz forint évente. És ebben minden benne van, ugyanúgy a hobbifocisták saját kiadásai is pályabérletre, szerelésre, mint a profi klubok tulajdonosainak befizetései vagy a TAO-s források. Minden együtt. A futball az amatőr labdarúgás tekintetében – és nyilván ehhez kell viszonyítani, hiszen a sportág több mint kilencvenkilenc százalékát az amatőrök teszik ki – az egyik legolcsóbb és legegyszerűbben szervezhető sportág. Ebből adódóan az említett összegből már lehet alkotni. És ne feledkezzünk meg a társadalmi hatásról, mert a most kapott segítség, a jelentős anyagi ráfordítások hosszú évek elteltével többszörösen megtérülnek majd: miközben sokkal több lesz a futballozó fiatal, és általuk több lesz a sportágat profi szinten művelő vagy „csak" szerető felnőtt, az egészségesebb nemzedékeknek nem kell annyi kórházi ágy, kevesebb lesz a közösségtől elmagányosodott, a virtuális világ bűvöletében élő gyerek, remélhetőleg csökken a drogozás, a bűnözés, a gyermekek értelmetlen időtöltése. Egyszersmind felelősebb, rendszerető, a társaknak elkötelezettebb generációt nevelünk fel. Új futball, új nemzedék, új kultúra – ez valójában nem is az MLSZ, hanem a társadalom küldetése. De visszatérve a labdarúgó-szövetségre: a mi felelősségünk, hogy a sportág építésére, fejlesztésére szánt összeg felhasználását a megkapott jogosítvány birtokában szigorúan, következetesen kontrolláljuk, hogy tényleg elérje célját ez a pénzügyi eszköz.

NE A STADIONKAPACITÁS, A MINŐSÉG LEGYEN FONTOS

– Az elmúlt évtizedek során sok pénz elfolyt már, amikor gyógyítani próbálták a magyar futballt: valóban létezik olyan szigor, olyan eszköz, amellyel a labdarúgó-szövetség beleláthat minden zsebbe, főleg most, amikor súlyos milliárdokkal segít az állam a sportágnak?
– Az MLSZ-t és a Nemzeti Sportintézetet (NSI) a TAO-s pénzeket felhasználó, abból fejlesztést megvalósító kluboknak kötelező beengedniük portájukon belülre, és hagyniuk, hogy ellenőrizzen. A mostani rendszer hatékonyságát és átláthatóságát ugyanis az adja, hogy az MLSZ a TAO-igazolások kiadása kapcsán hatóságként léphet fel – azaz adott esetben büntethet is –, ami rendkívül erős jogkör. A klubok oldalán erkölcsi felelősség és beszámolási kötelezettség van, a szövetségnek pedig megvan a joga, hogy csak indokolt célokra és költségekre adjon engedélyt a pénz felhasználására. Tömören a lényeg: a puszta közepére felhúzott Stadler-stadionok és gyerekzsivaj nélküli focipályák nem épülhetnek TAO-s pénzből.

– Ez a stadionos téma manapság ziccer, de kihagyom, mert építésügyben – hogy lesz új Puskás- és Albert-aréna, Debrecennek is új ékszerdoboza lehet – már mindent tudunk. Inkább az érdekelne, mi a helyzet a nézőkkel. Ők, ha jó a futball, a korlát mellett is elálldogálnak, illetve megtöltik a legnagyobb arénát, ha van csel, gól, eredmény. De... Nézőket nem lehet ceruzával, körzővel, vonalzóval tervezni. Mikor lesz itt átlagban újra tízezer drukker az NB I-s meccseken?
– Szerintem annyi nem lesz. Egy-egy csapat elérhet rendszeresen tízezres hazai nézőszámot, de az NB I átlaga jó esetben hat-nyolcezresre nőhet. Én az egyszerű matematikában hiszek. A meccsek látogatottsága elsősorban a lakosság számától, és annak jövedelem-színvonalától függ. Mondjuk egy százezer lelket számláló városban sem valószínűsíthető, hogy átlag minden tizedik ember rendszeres meccsre járó legyen. Stadiont oda kell építeni, illetve ott kell fejleszteni, ahol néző is van. És a fejlesztés nem a kapacitást célozza meg, hanem a minőséget. A kulturált szórakozás nézőtéri feltételeinek, és a színvonalas mérkőzés öltözői és játéktéri feltételeinek megteremtését. Azzal az álommal szerintem le kellene számolni, hogy országszerte tíz-húszezres befogadóképességű arénák épüljenek. Az NB I-s csapatok többségénél ennek a kapacitásnak a fele, harmada is elég lenne. Körülbelül húsz-harminc stadionra van szükség Magyarországon, de ne csúcskategóriás pályáról, hanem racionálisan tervezett, reális kapacitás mentén önfenntartóan működtethető stadionokról beszéljünk inkább. Egy okosan megtervezett és megépített négy-ötezres stadionban fantasztikus hangulatú mérkőzéseket lehet rendezni, ami egy vidéki kisváros életében kéthetente telt házas szórakozást jelenhetne.

MINDENT EGYSZERRE NEM LEHET MEGVÁLTOZTATNI

– Ez rendben is van, de mennyi pénz és idő kell ahhoz, hogy a magyar profi bajnokság ne azzal kezdődjön, hogy – csak az elmúlt két évet figyelembe véve – a szolnoki, az egri pályán nem lehet élvonalbeli meccset rendezni?
– Kezdjük a pénzzel: felmérve a mai stadionok vegyes állapotát, a megvizsgált húsz stadion takarékosan kalkulálva, de a fenti minőségi elvárásoknak is megfelelve, körülbelül huszonötmilliárd forintból fejleszthető. Ha ez a forrás holnaptól rendelkezésre állna, és minden szereplő együttműködne a program végrehajtásában, a teljes program a bajnokságok szokásos lebonyolítása mellett három éven belül végrehajtható.

– Hoz, termel annyi plusz hasznot a profi futballunk – ha már az előbb a vállalati modellt emlegettük –, hogy ezt a bizonyos huszonötmilliárd forintot a meglévő bevételeiből megspórolja és befektesse?
– Ha innen közelítünk, a mai helyzetben a klubok bevételeiből ennyi pluszpénzt nem lehet kitermelni. Egy jól megtervezett stadionfejlesztés után a veszteség nélküli üzemeltetetés elvárható lesz, de az évtizedek alatt elhanyagolt fejlesztési forrásokra a kluboknál nincs fedezet. Egyszeri állami segítség és a klubok minimális önrésze lehet a megoldás.

– Ez azért sok mindent elárul, nem?
– A legnagyobb baj valóban az, amiről már beszéltünk, vagyis hogy korábban sokáig hagyták nagyon rossz állapotba kerülni a futballunkat, minden szegletét. Ha „csak" pályákat kellene építeni, vagy „csak" az edzőképzést kellene megújítani, vagy „csak" a játékvezető-utánpótlás és- képzés kérdését kellene megoldani, talán gyorsabb és bizonyosabb lenne az eredmény. Azonban egyszerre minden terület felzárkóztatása embert próbáló feladat. A türelem kulcsmotívum, az MLSZ-nek prioritásokat kellett felállítania, sorba állítani a feladatokat, és így lassan, racionálisan lehet felzárkóztatni, fejleszteni, fejlődni, gyarapodni.

AZ AMATŐR LABDARÚGÁSBA VALÓSÁGGAL ÚJ ÉLET KÖLTÖZÖTT

– Az MLSZ két évvel ezelőtt alapos stratégiai programot hirdetett, de a szövetség munkáját rövid távon óhatatlanul az minősíti, hogy milyen a futball: ha jók a bajnokik, vagy remekel a válogatott, akkor – lehet itt szegényház vagy gazdagság – felhőtlen az ég.
– Ez a bizonyos stratégia tizennégy nagyon fontos részterületet határoz meg, amelyek közül bármelyik terület európai színvonalra hozása jelentős előrelépést jelent. A tizennégy részterület egyszerre nehezen kezelhető, ezért én négyet emelek ki mint a stratégia egészének alapját. Az első: meg kell teremteni a megfelelő, modern infrastruktúra pénzügyi forrását, fel kell mérni az infrastruktúra-szükségleteket, és fel kell számolni az infrastrukturális elmaradást. A második: játsszon és élvezze a futballunkat egyre több és több gyerek- és hobbijátékos, ennek érdekében minél szélesebb körhöz érjen el az OTP–Mol–Bozsik-program. A harmadik: az amatőr versenyrendszerek nevezési díjait, a csapatok működési költségeit csökkenteni kell, hogy minél több amatőr csapat vehessen részt a bajnokságokban. Végül a negyedik: kulturális váltást kell elérnünk a labdarúgásban, a sportág mentális, morális tényezőit hozzuk fel az elvárható szintre. A labdarúgásban részt vevők viselkedésének közös alapja egymás tisztelete, a rászorultak segítése, a munka becsülete és az egymás iránti bizalom. Mindezek együtt megteremthetik azt az új sportági kultúrát, amely a szurkoló számára vonzó, amely révén a játék eredményes, a futballvállalkozás pedig gazdaságilag sikeres lehet. A szövetségnek a válogatott esetében minden korábbinál jobb működési feltételeket – anyagi és mentális értelemben – kell teremtenie ahhoz, hogy a nemzeti csapatunk sikeres lehessen. A szövetség persze futballozni nem tud, de a sportág kevésbé előtérben lévő területein már az elmúlt két évből is tud eredményeket felmutatni. Az OTP–Mol– Bozsik-program, valamint a Coca-Cola által is támogatott középiskolai labdarúgás révén új lendületet kapott a fiatalok futballja, jó ütemben zajlik a pályaépítés, az amatőr labdarúgásba – a TAO-s pénzeknek köszönhetően – valósággal új élet költözött, a versenyszervezés teljesen átállt az informatikai bázisra, gyorsabb és pontosabb az ügyintézés, figyelmet fordítunk régi labdarúgóink megbecsülésére, megsegítésére, de az MLSZ szempontjából fontos siker a nemzetközi tevékenységünk aktivizálódása is. Ami pedig a szakmát illeti, bár még korai értékelést készíteni, minket örömmel tölt el, hogy az NB I-s bajnokság színvonala egyre kiegyensúlyozottabb, a nemzetközi szereplések – válogatottak és klubok – eredménystatisztikái összességében évről évre javulnak.

– Maradt még egy kérdés a végére. Manapság mi a nehezebb, három kísérletből hibátlanul százat dekázni vagy MLSZ főtitkárként sikeresen dolgozni?
– Gondolom, az van a kérdés mögött, hogy tudja, nem csak az íróasztal mögött ülök, nyolcéves korom óta a mai napig futballozom is. Szerintem a papírmunka és a dekázás között nincs különbség akkor, ha valaki szorgalmas, rászánja az időt a tanulásra vagy a gyakorlásra, valamint becsülettel és jól akarja végezni a dolgát. Ez esetben mind a két feladat sikerrel megoldható.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik