Thomas Doll: Élvezze mindenki a mindennapokat!

– Igaz, hogy úgy kellett becsempészni önöket a templomba?
– Igen. Annak idején az NDK-ban édesapám magas beosztású politikus volt, a templomba járás szentségtörésnek számított. A szüleim titokban így is elvittek a testvéreimet és engem néhányszor, számukra ez fontos volt. Akkoriban Kelet-Németországban sok minden másképpen működött.

– Mire emlékszik leginkább?
– A kicsi gyermek koromból kevés emlékem van. Érdekes módon valamiért néhány szép ruha maradt meg a memóriámban. Vasárnaponként a szüleink szépen felöltöztettek bennünket, és úgy jártunk-keltünk a városban. Nem voltunk gazdagok, gyerekként mégsem emésztettem magam, hazamentem a suliból, megettem az ebédet, és már mentem is le játszani a térre. Érdekes, ami leginkább megmaradt bennem, hogy Kelet-Németországban nem volt senki sem irigy a másikra. Nem volt miért. Az egyik családnak legfeljebb Ladája volt, a másiknak Trabantja. Nem volt meg az az éles harc, ami ma jellemzi az embereket. Kinek van jobb autója? Kinek milyen drága a táskája, a mobiltelefonja? Ez akkoriban ott elképzelhetetlen volt. Az emberek sokkal emberségesebbek voltak… A házunkban mindenki ismert mindenkit, ha bárkinek segítségre volt szüksége, számíthatott a másikra.

– Mekkora lakásban éltek?
– Negyvenöt négyzetméteres lakásunk volt, a szüleimmel és két nővéremmel öten laktunk egy fedél alatt. Utólag furcsa kimondani, de kilencéves koromig egy szobában aludtam édesanyámmal és édesapámmal. Ettől függetlenül gyönyörű gyerekkorom volt. A nővéreim közül az egyik kilenc, a másik öt esztendővel idősebb nálam, velük is sok időt töltöttem.

– Jó testvérek voltak?
– Igen. A mai napig szoros a kapcsolatunk. Én vagyok a legfiatalabb a testvérek között, de valamiért úgy alakult, hogy mindig is én tartottam össze a családunkat. A futballal nagyon fiatalon kezdtem pénzt keresni, alig múltam tizenhét, már saját jövedelmem volt. A valós szakmám gépész, de sosem dolgoztam ezen a területen. A futballban megtaláltam a számításaimat, élveztem minden egyes pillanatát a karrieremnek. Egyébként az idősebbik nővérem is hamar elköltözött otthonról az élsport miatt, gyorskorcsolyázott. Két, két és fél órára lakott tőlünk. Autónk persze nem volt, édesapám elmúlt negyven, mikor megvette az első gépkocsiját. Emlékszem, mindenhová vonattal mentünk. Annak idején Magyarországra is.

– Magyarországra?
– Vakációzni. Először Badacsonyba jöttünk a családdal, később jártunk Tihanyban és Siófokon is. Tizenhét évesen aztán ismét visszajöttem a barátaimmal. Rostockban futballoztam akkoriban, kitaláltuk néhány csapattársammal, hogy eljövünk három napra a magyar fővárosba. Izgalmas kirándulás volt. A harmadik éjszakát már a pályaudvaron töltöttük, a végére nem maradt pénzünk. Első este rátaláltunk egy menő szórakozóhelyre, és elszórtuk a pénzünket. Fiatalok voltunk, élveztük az életet.

– Lassan kiderül, Magyarország tényleg a második otthona.
– Végtére is sokat jártam itt. De az igazat megvallva sok emlékem nincs az akkor itt eltöltött időkről. Januárban volt négy éve, hogy a Ferencvároshoz szerződtem, ki gondolta akkoriban, hogy ilyen sokáig maradok. De imádom a munkámat, imádom Budapestet. Nagyszerű éttermek vannak, szeretek az ismerőseimmel, barátaimmal találkozni. Egyelőre a pesti oldalon lakom, de nem tartom kizártnak, hogy a közeljövőben építkezésbe kezdek. Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy Lothar Matthäus immár tizenkét éve itt lakik. Pompás hely. Ráadásul repülővel másfél óra alatt otthon vagyok Hamburgban: a szüleim elmúltak nyolcvanévesek, számomra ez is fontos.

– Ha jól tudom, a motorozás szerelmese. Mikor vette az első járgányát?
– A Hamburg edzője voltam, 2007-ben. Ja nem, elnézést: az első motorom, vagyis inkább mopedem tizenöt éves koromban volt, egy Simson. Imádtam. Nagyon jól ment, jól lehetett vele hasítani. Mára ez életérzéssé vált nálam. Felhúzom a sisakom, megrántom a gázkart, és a motoron ülve szabadnak érzem magamat. A világ számos pontján voltam már motorozni, jártam Dél-Afrikában, Dubaiban, Ausztráliában. Kinézek egy remek motoros utat, ott helyben bérelek egy járgányt, és irány az országút. Budapesten saját motorom van, egy Harley Davidson természetesen. Gyakran indulok el csak úgy Szentendre, Visegrád felé, Balatonfüred, Tihany is a kedvenc úti céljaim közé tartozik.

– Ért is a motorokhoz? Ha kell, az út szélén meg is tudja szerelni?
– Na, azt már nem! Abszolút nem értek hozzájuk. Szerencsére kevés gond van ezekkel a márkás járgányokkal, de ha bármi probléma adódna, azonnal hívok segítséget.

– Gyerekként, tizenhárom évesen elköltözött otthonról, és egy távoli sportiskolába kezdett járni. A szülei könnyen elengedték?
– Igen. Tudták, hogy futballista szeretnék lenni, s ehhez áldozatokra van szükség. Vasárnaponként néha nagyon nehéz volt útra kelni, a többiek lent játszottak még a téren, nekem pedig mennem kellett a vasútállomásra.

– Az iskolában is megállta a helyét?
– Édesapám valódi zseni volt, nem hagyta, hogy elkallódjak. Később, amikor kikerültem a családi fészekből, és már nem voltam annyira kontroll alatt, az érdemjegyeim is romlottak. Sportiskolába jártam, napi két edzésünk volt, a kollégiumi szobában négyen voltunk fiúk, esténként nem volt könnyű elővenni a tankönyveket és tanulni. De amit kellett, megtanultam.

– Két lánya van, de egyikőjük édesanyjával sem él már együtt. A gyerekeivel milyen a kapcsolata?
– Nagyszerű. Sőt, annál is jobb. A fiatalabb tizenkilenc, az idősebbik huszonkilenc esztendős. A fiatalabb Olaszországban él, gyakran meglátogatjuk egymást, az idősebb évente kétszer-háromszor is itt van nálam Budapesten. Mindennap beszélek velük telefonon. A lányaim számomra nagyon fontosak. Télen is együtt voltunk síelni, a közelmúltban Hamburgban találkoztunk családi eseményen.

– Gyakran jár haza?
– Most sajnos muszáj volt… A közelmúltban halt meg a nővérem férje, borzasztó volt átélni az elhúzódó betegségét. Ha választhatnék, én a saját ágyamban szeretnék elaludni. Ezért is mondom, az embernek minden napot élveznie kell. Ha gyorsétterembe akarsz menni, menj, ha úgy érzed, jó lenne este elmenni egy sört meginni, gyerünk. Kit érdekel, hogy ki mit gondol rólad?! Nem szeretem, ha valaki azt ismételgetni, majd jövőre, vagy egy napon szeretnék majd… Nem! Ilyen ne legyen! Élvezze mindenki a mindennapokat, sosem lehet tudni, mit hoz a holnap.