Itt van Amerika
THURY GÁBOR, FÖLDI IMRE 2019.10.12 13:54 Frissítve: 2019.10.12 14:06

Az örökké újpesti Zámbó Sándor és a grund törvénye

A grund nevelte, remek spíler lett, aki mindig kereste a lehetőséget, hogy jobb legyen. Egész pályafutása során az Újpest futballistája volt. Zámbó Sándor október 10-én töltötte be 75. életévét. Az ünnep apropóján adott igencsak rendhagyó interjút a Nemzeti Sport szombati, Hosszabbítás című mellékletének, szokatlanul kemény kérdésekre is szokatlanul egyenesen válaszolva.

1972. június 14., Brüsszel: a szovjetek elleni Eb-elődöntőn Jevgenyij Rudakov kivédte Zámbó Sándor tizenegyesét (Fotó: Imago)

 

– Mit ért azon, hogy szegénységben nőtt fel?

– Háborús időkben születtem, édesanyám egyedül nevelt engem és István bátyámat. A születésnapi vacsorán az Újpestet képviselő Trakperger Árpádtól kaptam egy emlékplakettszerűséget, ezen látható egy fotó, amelyen édesanyámmal állok, továbbá néhány korabeli újságkivágás.

(Fotó: Képes Sport)

Abból is kiderül, hogy nem a legjobb kor volt. Szoba-konyhás lakásban éltünk, a WC olyan messze volt, kétszer is meggondoltam, hogy elinduljak. Nekünk nem volt megadva, ami a mai gyerekeknek már természetes. Abból a világból a sport volt az egyetlen kitörési lehetőség. Azt nem gondoltam, hogy ilyen karriert futok be, de azt tudtam, hogy a szegénységből csak nagy elszántsággal lehet kilábalni. Hozzáteszem, gyerekként istenhívő voltam, édesanyám rendszeresen vitt templomba. Nem vágytam nagy dolgokra: ne legyek beteg, tudjak adni az embereknek. Sohasem érdekelt a pénz. Rengeteget gyakoroltam, hogy a szürkeségből kilépjek. Nem voltak a jelenlegihez hasonló edzéselméleti módszerek, mindenki a maga sikereinek kovácsa volt. Erre volt jó a grund, iskola után este hatig-hétig ott fociztunk. Már az Újpest-ifiben játszottam, amikor összetákoltunk egy cirka háromszor-négyszer kétméteres rúgófalat. Egészen sokáig, a stadion átépítéséig megvolt.

– Mi az igazság? Azért ment el bokszolni, mert fiatalként mindig elnyomták, s meg akart erősödni, vagy bokszolóként kezdte, de nem ment jól és átnyergelt a futballra?
– Mindig is a futball-labda jelentette az életemet. A grundnak sajátos törvényei voltak, nem léteztek írott szabályok. Vékony gyerek voltam, a nagyok bedaráltak, ez iszonyúan felbosszantott.

– Bántotta az önérzetét?
– Annak ellenére, hogy el tudtam viselni a vereséget, mindig nyerni akartam. Ha alám rúgtak vagy fellöktek, lehetőségem sem volt, hogy hozzátegyek a csapat játékához. Az önérzetemet az bántotta, hogy amikor páratlanul voltunk és választottak, engem a végén mindig hozzácsaptak az egyik együtteshez, tehát eggyel többen voltunk. Ez nagyon bántott. Arra jutottam, hogy meg kell erősödnöm. Az egyébként sem ártott, mert nem túl jó környéken laktunk, s jól jöhetett a pályán is. Szóval, elkezdtem bunyózni. Azért is jó volt, mert nemcsak megerősödtem, hanem az ütemérzékem is fejlődött. A gyakorlások után a grundon megnőtt a respektem. Végül már nem az történt, hogy a kissrácot, azaz engem hozzácsaptak az egyik csapathoz, hanem engem választottak először. Különben nem ártana, ha a serdülő- és ifjúsági futballisták hetente kétszer dzsúdóedzésen vennének részt. Fejlesztené az állóképességüket, mozgáskoordinációjukat, egyensúlyérzéküket.

1973. június 13., Budapest: Zámbó Sándor lőtte a harmadik gólunkat a svédek elleni vb-selejtezőn (Fotó: Képes Sport)

RENGETEG MUNKA VOLT A KÖNNYED CSELEKBEN

– Igaz, hogy az Újpesti Dózsa hat labdáért igazolta le a XV. kerületi Vasastól?
– Nem, csak ötöt adtak…

(Fotó: Imago)

– Nem viccből kérdeztem.
– Jó, én sem viccből mondtam. A Szállítókban kezdtem, Újpestre kerültem az ifibe, de lementem a XV. kerületi Vasashoz, mert arra számítottam, hogy az alsóbb osztályban tizenhat évesen is beférek a nagycsapatba. Igen ám, de az öregek féltették a helyüket, mégis hasznomra vált az ottani időszak. Már csak azért is, mert egy meccsen kiszúrtak a dózsások, én is mentem volna vissza, a rákospalotai egyesület hat bőrlabdát kért értem, aztán a két fél ötben megegyezett, tehát tényleg nem vicceltem. Különben újpestiként mindig is a Megyeri úton akartam játszani. Fel is mértem a helyzetemet, hogy melyik posztra kerülhetnék be. Egyértelmű volt, hogy a bal szélre.

– Miért volt ez egyértelmű? A bokszolóknál elsajátított lábmunkája segítette abban, hogy kiismerhetetlenül cselezzen. Pontosabban, lehetett tudni, hogy általában a védő támaszkodó lába mellett tíz centi magasan röviden elrúgja a labdát, aztán ha van hely, viszi tovább, hogy beadhassa, vagy remek irányváltásokkal keresse a jobb lehetőséget.
– Nagyjából így volt, és igen, ezekhez a megindulásokhoz és elfutásokhoz nagyon jól koordinált mozgásra volt szükség. De a Dózsában a belső posztokon olyanok játszottak, mint Göröcs János, Bene Ferenc és Kuharszky Béla, közéjük nem kerülhettem be. Viszont Rossi Ferenc helyét a bal szélen „támadhatónak” éreztem. Hozzáteszem, az én stílusom annyiban még illeszkedett is a csapat taktikájába, hogy nem voltam góllövő típus. Mindig vallottam, hogy kell egy láncszem, és én alárendeltem magam a csapat érdekeinek. Egyszerű megoldásokat próbáltam, de lehetőleg magas szinten. Bene Feri, Dunai Anti és Fazekas Laci vérbeli góllövő csatár volt, kellett egy ilyen pali, mint én, aki a döntő pillanatban a szélről odateszi eléjük a labdát.

Zámbó Sándor rendszeresen sportol, legtöbbször teniszezik (Fotó: Földi Imre)

 

– Tű a beceneve, de a fiatalok nyilván nem tudják, hogy miért.
– Ifjoncként lakkoztam a hajam, és ilyen állapotban a hajszálak összeragadtak, hegyessé váltak, úgy, mint ha manapság bezselézném. Göröcs János – aki utánozhatatlan labdarúgó volt – az öltözőben mindig nézegette, és mondta, hogy tűfejű vagyok, aztán később Titi elnevezéséből csak a Tű maradt meg. Azt csak halkan jegyzem meg, azért nem fejeltem sokszor, nehogy a séróm összeborzolódjon…

(Fotó: Földi Imre)

– Mennyire fogadta el az öltöző, hogy ön kipécézte a csatársor bal oldalát?
– A többiek látták, hogy szorgalmas vagyok, mindig törtem a fejem új cseleken. Szűcs Gyula edzősége idején kerültem a felnőttkeretbe, 1962-ben még csak tizennyolc éves voltam. De volt önbizalmam, mert amikor korábban láttam a Dózsát, még ifiként, azt mondtam, hogy nem lógnék ki. Abban biztos voltam, hogy az NB II-ig eljutok. Előbbre nem tekintettem. Viszont türelmetlen voltam, akartam bizonyítani.

– Apropó: járt mérkőzésekre, volt példaképe?
– Olyan csóró voltam, hogy nem volt pénzem jegyre, sokáig a Megyeri úti pályára is csak ritkán jutottam el. Példaképem nem volt, érdekes, hogy egyszer valamikor láttam Bobby Charltont, és az ő játéka nagyon megtetszett. Csatár volt, próbáltam ellesni a cseleit, a játékfelfogása is szimpatikus volt.

– Végül Szusza Ferenc edzősége idején játszotta első NB I-es mérkőzését az 1963. őszi egyidényes bajnokságban, augusztus huszonnyolcadikán a Megyeri úti stadionban a Debrecen ellen négy-kettőre megnyert mérkőzésen kezdett és nem is cserélték le.
– Éreztem, hogy igen, miért is ne lehetnék ott. Nézze, ez nem nagyképűség, reggeltől estig futballoztunk, ha nem klubkeretek között, akkor is. Megvolt a képzettségem, azon agyaltam, hogyan tudok többféle cselt megtanulni, hogy ne legyek kiismerhető.

– Szóval, a Zámbó-féle könnyed cselsorozatok mögött rengeteg munka volt.
– Persze! Nem gondolja komolyan, hogy a manapság végzett napi egy-másfél óra edzéssel el lehet jutni valameddig?


Kollégánk, Thury Gábor is a teniszpályán találkozott Zámbó Sándorral, hogy beszélgessenek az elmúlt 75 évről (Fotó: Földi Imre)

 

BARÓTI LAJOS KÉRLELTE, SPORTSZERŰEN KÉNE ÉLNIE

– Térjünk vissza Szusza edzőségének idejére. Úgy ismerem a történetet, hogy odaadta önnek a 11-es mezt, mondván, fél éve van rá, hogy bizonyítson. Ám a valóságban az történt, hogy a következő találkozón, a Dorog elleni ugyancsak győztes mérkőzésen játszott, majd négy meccsen kimaradt, aztán az idény végéig valóban öné lett a 11-es mez…
– …és 1980-ig önként nem adtam át senkinek. Ami a Szuszával kapcsolatos esetet illeti: már az ifiben is edzőm volt, kedvelte a játékomat, és a felnőtteknél is bízott bennem. A mai napig itt csengenek a mondatai a fülemben – bár már elég régóta nagyon rosszul hallok a jobb fülemre –, azt mondta: „Kisöreg, itt ez a mez, fél évig a tied, ha nem tudod megőrizni, szégyelld magad!” És hozzám vágta. Kicsit meglepett, de ha valakinek a klub egyik legnagyobb egyénisége mondja ezeket a szavakat, az becsülje meg magát. Szuszát nagyon tiszteltem, és nyilván azért hagyott ki – utólag így gondolom –, mert nem akart leégetni. Félthetett, hogy túl fiatal vagyok, a taktika is közrejátszhatott, hogy nem játszottam minden meccsen. Aztán hála istennek, már senkinek sem adtam oda mezt. Egyébként Szusza mindig úgy hívott, hogy „kisöreg”, mert nem tudta megjegyezni a nevemet.

– Beszéljünk kényesebb témáról is: nem volt ott az 1968-as mexikóvárosi olimpián, állítólag sportszerűtlen életmódja miatt nem javasolta edzője, Baróti Lajos, végül Lakat Károly ön helyett klubtársát, Nagy Lászlót játszatta, aki olimpiai bajnok lett. Ön régebben azzal a verzióval állt elő, hogy aki A-válogatott volt, az nem kapott helyet az olimpiai csapatban. Ez így nem igaz, ráadásul az ötkarikás játékok idején nem volt még a nagyválogatott tagja. Mi az igazság?

– A konkrét történet az, hogy egy újpesti étteremben ünnepeltük a születésnapomat, akkoriban este tíz óránál tovább nem voltak nyitva a vendéglátóipari helyiségek, igaz, nekünk volt engedélyünk. Én éppen kiugrottam valamiért, amikor vissza akartam térni, látom, zárva az ajtó. Benéztem, razzia volt, éppen a rendőrök igazoltattak.

(Fotó: Földi Imre)

– Nem ismeretlen fogalom a razzia. Ilyenkor általában jobb kint, mint bent… Miért akart bemenni?
– Ott volt a társaság, meg nem is volt vaj a fejemen.

– Leszámítva, hogy ivott… S nem csak a születésnapján.
– Igen, vitatkoztunk, összetűzésbe is kerültem a rendőrökkel, előállítottak, végül eltiltottak. Valóban nem vetettem meg az italt, dohányoztam is. És hamar felkaptam a vizet, ilyenkor agresszívan viselkedtem.

– Szóval, akkoriban még nem az volt a legfontosabb, hogy csak egészség legyen…
– Alapvetően fontos volt, de néha elengedtem a gyeplőt. Totálkárosra sohasem ittam magam, de ha elmentünk valahová, mindig lehúztam ezt-azt, akkoriban nagy szám volt a Martini. De nem lettem alkoholista, és nem is bírtam a piát. Szegény Lajos bácsi jött, hogy nézze, Sanyi, sportszerűen kellene élnie, aztán egyszer csak – ez már az olimpia után volt – letettem a poharat és a cigarettát, és azóta is ehhez tartom magam.

– Ha nem tévedek, jól jönne az olimpiai járadék.
– Ha hiszi, ha nem, ezzel nem foglalkozom. Ha találkozom Nagy Lacival, megölel, megcsókol, „Sanyikám, sokat köszönhetek neked!”, mondja, de ezen csak nevetünk. Korábban sem érdekelt, hogy lemaradtam az olimpiai aranyról. S azért ne feledjük, az ötkarikás futballtornák akkoriban nem emelték a sportág presztízsét, az olimpiai életjáradékról pedig 2004-ben döntött a kormány. Nekem mind a kettő a múlt, sőt, a régmúlt. Megtanultam, hogy azon sóhajtozni, mi lehetett volna ha, teljesen felesleges. Ne vájkálj a múltban, mert fájdalmat okoz! Na, én tartom magam ehhez. Nem kapok járadékot, de megadatott, hogy fiatalokkal foglalkozzam az UTE-ban – igaz, csak öt éve hívott Trakperger Árpád barátom.

– Az 1969-es esztendő ellentmondásos önnek. Bekerült a válogatottba, majd év végén játszott a csehszlovákok ellen Marseille-ben négy-egyre elveszített vb-selejtezőn, ami miatt nem lehettünk ott az 1970-es vb-n. Klubjával a VVK döntőjébe jutott, de a Newcastle Uniteddel szemben alulmaradt az Újpest.
– Nagyon sok minden történt abban az évben, s noha klub- és válogatott szinten is a siker kapujában botlottunk el, én összességében jó emlékekkel gondolok rá. Nagy megtiszteltetés, hogy bekerültem a legjobbak közé, ez mindent meghatározott. A csehszlovákok elleni találkozók kapcsán lehet sok mindenről beszélni. A kétpontos rendszerben az oda-visszavágó során három pontot szereztünk ellenük. Csak a továbbjutást illetően nem ez számított. De szerintem az sem, hogy a szövetségi kapitány, Sós Károly a prágai három-hármas döntetlen során, mondjuk úgy, elcseszte a taktikát és a cseréket is. Ha igazi profik lettünk volna, ledaráljuk őket. A marseille-i mérkőzésen meg lelkileg nem voltunk ott. De tudja, mi az érdekes? Én nyerő típus vagyok, mégsem bántott a vereség.

– A svédek elleni 1973-as három-hármas döntetlen sem? Azon a mérkőzésen gólt is szerzett, mégsem jutottunk ki az 1974-es NSZK-beli vb-re.
– Tudja, mi jutott eszembe, amikor bevágtam a labdát? Hogy amikor gólt szerzek, vagy kikapunk, vagy kiesünk. A svédek ellen „csak” kiestünk. Pedig tudtuk, hogy három-kettes vezetés után nem kellene már ütni a vasat, de mentünk előre, aztán Ralf Edström befejelte az egyenlítő gólt. Azt mondom, el kell fogadni, ami a múltban történt. Minden embernek vannak örömei, csalódásai, a Jóisten ezt biztos kiméri, de nem szabad rágódni rajta, mert eltereli a figyelmet. Nem jutottam ki sem olimpiára, sem világbajnokságra, mégsem cserélnék Nagy Lacival, aki aranyérmes, de például a két világbajnokságot megjáró Törővel sem.

– Gondolom, Törőcsik Andrással már csak az egészségi állapota miatt sem. Úgy tudom, nem is látogatja, és markáns véleménye van a kialakult helyzetről.
– Nekem Törő a fiatal Törőcsiket jelenti, aki ott edzett velünk, közöttünk. Mindig is mondtam neki, hogy sokra viheti, kapja össze magát, de ez lett a vége. S noha nincs közöm hozzá, de én a szanatóriumi elhelyezést nem tartom jó megoldásnak. Ki kellene hozni, hogy egy lakásban állandó ápolói felügyelet alatt éljen. De ez csak kibukott belőlem, mert Törő szóba került. Lehet, hogy az én verzióm nem áll meg a körülmények miatt.

A szerető család a legfontosabb (Fotó: Földi Imre)

 

BREZSNYEV ÉS A TANK, VARGA ZOLI PÉLDÁJA

– Törő nem játszott Európa-bajnokságon, ön viszont igen, mégsem lehet büszke rá.
– Szerintem az 1972-es Eb-negyedik helyünket ma mindenki elfogadná, bezzeg akkor! Én a négyes döntő első meccsén egy-nullás szovjet vezetésnél kihagytam egy tizenegyest. És hát ment a duma, hogy le kellett feküdnünk, azért nem rúgtam be a büntetőt… Én voltam kijelölve, még a felkészülés alatt a Gázművek-pályán számolatlanul lőttem edzés után a tizenegyeseket Géczi Pistának, még szórakoztam is, bemondtam, hová lövöm, de úgy is bevertem. Aztán a meccsen változtattam a nekifutási szokásomon, és a hatalmas termetű Jevgenyij Rudakov kivédte a lövést. Emésztettem magam, mit szólnak majd itthon! Ki is találtam egy történetet, hogy kaptam egy levelet, menjek ki Csepelre, a Szabadkikötőbe, s ott ajándék vár. Egy vagonon elhúztak egy ponyvát, amely alatt egy T–34-es tank állt. De én nem vittem haza, hanem telefonáltam Brezsnyev elvtársnak, hogy köszönöm, ám a tank nem fér be a garázsomba, inkább küldjenek egy ezerháromszáz köbcentis Zsigulit. És senki sem kételkedett benne, hogy ez igaz!

Mindig is újpesti volt – manapság is az UTE tehetségeivel foglalkozik
– Már harmincöt felé járt, amikor Várhidi Pál maximum tíz-húsz percekre cserélte be. Ez nem derogált?

– Nem! Várhidivel jó viszonyban voltunk, megbeszélte velem. Mondta, hogy fent szívják a fogukat, kimentem a divatból, de neki kellek. S mindig is Újpestre vágytam, a vérem is lila, alázattal megcsináltam, amit kért. A pályán mindig úgy éreztem magam, mintha színész lennék. Vallottam, a lehető legtöbbet kell hozzátennem az előadáshoz. Ha az egy egész meccs vagy egy félidő, akár húsz perc, akkor ahhoz.

– Külföldi klub nem hívta?
– Csak akkor mehettem volna, ha disszidálok, és Varga Zoli példáját nem akartam követni. Bálint Laci és Fazekas Laci, akik legálisan mehettek már, fiatalabbak nálam.

– A beszélgetés során kétszer is szóba került Isten. Hívő?
– Kell erről beszélni? Azt mondják majd, hogy öreg korára ez a Zámbó is meghülyült.

– Vagy elgondolkodnak rajta, amit mond…
– Néhány éve járok egy gyülekezetbe. Leszoktam a káromkodásról, türelmesebb lettem, én, aki türelmetlen, agresszív pali voltam. Mindig is úgy véltem, hogy adni a legjobb érzés, és a hit még jobban megerősített ebben. Régen hatalmas kereszt lógott a nyakamban, ma már tudom, ez külsőség, hivalkodás, a Jóisten benned él. Tele vagyok ambícióval, de mindig attól tartok, hogy nem tudom átadni a tudást az UTE fiataljainak.

– Gera Zoltánt a hit segítette, hogy idáig eljutott?
– Meggyőződésem, hogy igen. Ha nem fordult volna Istenhez, eltűnik.

– Törőn segítene, segített volna a hit?
– Ezt nehéz megmondani. Mert azért az „adást” venni is kell. De úgy általában nem tenne rosszat a világnak, ha az emberek a hit felé fordulnának.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 12-i lapszámában jelent meg.)

ZÁMBÓ SÁNDOR
Született: 1944. október 10., Újpest
Sportága: labdarúgás
Posztja: balszélső, középpályás
Klubjai: Újpesti Dózsa (1962–1980), Chinoin (1980–1981), Balassagyarmat (1981–1982), Göd (1982–1985)
Válogatottság/gól: 33/3 (1969–1975)
Kiemelkedő eredményei: Európa-bajnoki 4. (1972), VVK-döntő (1969), BEK-elődöntő (1974), 9x magyar bajnok (1969, 1970 tavasz, 1971, 1972, 1973, 1974, 1975, 1978, 1979), 3x MNK-győztes (1969, 1970, 1975)

 

2019.10.22 11:34:54

Labdarúgó NB I CSILLAG PÉTER

Ószeres Frici, az óbudai régiségkereskedő régi fradistaként harminc éve nem volt az Üllői úton – kivittük a Ferencváros–Újpestre.

2019.10.21 12:13:22

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

A hungáriás Kalmár Jenő az 5. percben ütközött a Fradi-kapus Amsel (Angyal) Ignáccal – nyílt töréssel vitték le a pályáról.

2019.10.21 00:18:41

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

2019.10.20 20:51:42

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. Az edzőváltás mostanság olyan természetes a futballban, mint az, hogy a labdába levegőt kell fújni.