Itt van Amerika
NÉMETH ANDREA 2019.07.13 10:30 Frissítve: 2019.07.13 12:28

A kosárlabda hőskorától az angol nyelvű irodalom új hullámáig

Miközben a magyar női kosárlabda-válogatott a 37. Európa-bajnokságon a legjobb nyolc közé jutással 18 éve nem látott remek eredményt ért el a szerbiai Nisben és Belgrádban, a torna rajtja előtt két nappal, június 25-én elhunyt a sportág hazai történetének egyik óriása, az 1950-es és 1956-os Eb-n ezüst-, az 1952-es kontinensbajnokságon bronzérmes Fekete Margit. Életének 89 éve összekapcsolódott a kosárlabdázás  magyarországi hőskorával, a XX. századi történelem sorsfordító forradalmával – és a XXI. századi angol nyelvű és magyar irodalom új hullámával.

Fekete Margit (3) jól védekezett, a szovjet lányok mégis rendre legyőzték Gyímesi János csapatát, az 1950-es pesti Eb-n is


 

 
Csak történt velem – Németh Andrea publicisztikája

„Ne haragudj, George, de ne hozd el a feleségedet az edzésünkre, túl kemény!” – súgta az amerikai játékostárs George Fischer fülébe, miután félrevonta a tréning végén. George Fischer a manchesteri egyetemen kosarazgatott, s a közgazdaságtan-hallgató – akinek Magyarországon szerzett végzettségét az Egyesült Királyságban nem ismerték el – a férficsapat edzéseire levitte a feleségét is. Ebből lett elegük egy idő után játékostársainak, mondván, az asszonyka játéka nekik, meglett férfiaknak, nagyon kemény.

Igen, Fischer Györgyné Fekete Margit kemény volt a kosárlabdapályán, hihetetlenül atletikus és villámgyors. Abban az évtizedben éppen ez emelte a magyar női kosárlabdázókat Európa, sőt a világ élvonalába, a kiváló fizikai alapokra építő gyors támadásvezetés és a kemény védekezés.

ŐK ÍRTÁK A SPORTÁG HAZAI HISTÓRIÁJÁT

A sportág első hazai sztárcsapata a KASE volt, középen a két Fekete lány, Margit (17) és Ilona (7)

Hogy az origótól induljunk: az első női kosárlabda Európa-bajnokságot 1938-ban rendezték, ám a házigazda olaszok sikerével végződő tornán csak öt ország vett részt. Nálunk 1942-ben alakult meg a szövetség (MKOSZ) és a frissen verbuvált női válogatott 1942. augusztus 2-án játszotta első mérkőzését az Európa-bajnoki címvédő Olaszország otthonában (27–18-ra kikapott). Az 1943-as női bajnokságot a Nagykovácsy SE nyerte, a szerb származású Nagykovácsy (Kovacsevics) Milenkó magyar királyi kereskedelmi főtanácsos mecénási fellépésének köszönhetően a budapesti klubnál nagyszerű csapat formálódott. A főváros egyik leggazdagabb őméltósága (övé volt a szocializmusban Úttörő Áruház néven ismert konfekcióáruház) együttesének vezéregyéniségévé később Fekete Ilona vált, aki mai szóhasználattal élve „multitalentum” volt, bármilyen sportágban mélyült el, bajnoki címig jutott. Az 1926-ban született Fekete Ilona magasugrásban, a 4x100 méteres váltó tagjaként, 100 és 200 méteres síkfutásban, gerelyhajításban, súlylökésben nyert országos bajnokságot, ő volt a mezei futás és 800 méteres táv első magyar bajnoknője, az 1946-os oslói Eb-n távolugrásban nyolcadik lett. Kézilabdában 1944-ben volt bajnok a Csokor Habselyem játékosaként, kosárlabdában pedig 1947-től 63-szoros válogatott, 13-szoros bajnok – sikerei zömét a KASE együttesében, három évvel fiatalabb húga, Fekete Margit oldalán aratva.

„Miután a feleségemet »eltanácsolta« a játékostársam a manchesteri kosárcsapatunktól, hogy valamit mégis sportoljon, gyephokizni ment el. Hokizni egyáltalán nem tudott, de olyan gyors volt, hogy senki sem tudta lefogni – emlékezett Fekete Margit férje, Fischer György. – A feleségem szülei gyári munkások voltak, a lányok – ahogy a családban szólították őket, Kuki és Manci – sporttehetsége gyorsan nyilvánvalóvá vált, s a BEAC margitszigeti edzőpályájára jártak atletizálni. Ilonával ellentétben Margit nem volt oda az atlétikáért, ő kosárlabdázni szeretett jobban. A KASE-ban játszottak, »nagy Kefe« és »kis Kefe«, így ismerte őket mindenki. Az edzőjük, idősebb Gyímesi János volt az egyik legjobb tréner Magyarországon – a férfiaknál is eredményesen dolgozott, s miután átcsábították a lányok, velük is –, rendkívüli hangsúlyt fektetett az atlétikai képzésre. A KASE női csapata az NB I-ben játszott, a férfi az NB II-ben, s Gyímesinek az volt a módszere, hogy a lányokat a fiúcsapat ellen játszatta edzésen – megkeserítve az életünket, mert ütöttek, vágtak minket, amit nekünk ugye viszonozni nem volt szabad. De ne értse félre, nem voltak durvák, csak kemények, és nagyon jók: a korszak sztárklubja volt a KASE, minden riválisát fölényesen verte, vagy tíz bajnokságot nyert sorozatban. A mi férficsapatunk sem volt gyenge, nálunk játszott az 1948-as londoni olimpián is szereplő Novakovszky László. Mi tehát a KASE-ban ismerkedtünk meg, kezdetben csak »sporttársak« voltunk, aztán 1950-ben gyűrűzött be az életembe »kis Kefe«, s 1954-ben házasodtunk össze, a városligeti jáki kápolnában. A hátsó bejáraton szöktünk be és ki, a két tanúval, a bátyámmal és »nagy Kefe« férjével, Molnár Józseffel, mert akkoriban nem lehetett templomi esküvőt tartani következmény nélkül.”

A válogatottal világot láthattak. A vonatablakban balról Bárány Mária, Bárány Katalin, Szabó Ágnes és Fekete Margit

 
A KASE, vagyis a Közalkalmazottak Sportegyesülete 1947-től tíz év alatt egyszer veszítette el a női bajnoki címet (1953-ban a Vörös Lobogóé lett az arany), 250 élvonalbeli mérkőzéséből hatot nem nyert meg, volt öt idénye, amelyben veretlen maradt. A sikerekből a Fekete testvérek, Ilona és Margit is kivették a részüket, utóbbi ötszörös magyar bajnok és négyszeres Magyar (Népköztársasági) Kupa-győztes lett a KASE (1947–1950), a Bp. Petőfi (1951), a Petőfi SK (1952–1953), a Petőfi Tervhivatal (1953–1954), a VTSK (1954–1956) színeiben. „Ez mind ugyanaz a csapat. Csak a név változott, a teljesítmény nem. Így alakult akkoriban a történelem…” – révedt vissza Fischer György.

A Fekete lányok az 1949-es budapesti főiskolai világbajnokságon kerültek be együtt Gyímesi válogatottjába, és a Szovjetunió mögött ezüstérmet szereztek. „Négy évvel a felszabadulás után annyira fontos sporteseménynek számított, hogy egyetemisták nemigen kerültek be a válogatottba, csak két-három Testnevelési Főiskolán tanuló vagy végző játékos. Ez volt az egy évvel későbbi budapesti Európa-bajnokság főpróbája” – mondta Fischer György.

HELYTÁLLTAK A BÉKÉÉRT FOLYÓ HARCBAN

 

A sportág második női Eb-je, az első, amelyen Magyarország részt vett, óriási jelentőségű volt a hazai politikai vezetőségnek – az imperializmus ellen vívott örök küzdelemben. A 60 fillérbe kerülő Népsportban ez állt: „A sport fontos fegyver a békéért folyó harcban. Ennek a harcnak a jegyében folyik majd a küzdelem a női kosárlabda Európa-bajnoki címért is. A világ haladó erőinek békeharcában a nőknek rendkívül fontos szerepe van.” Az ország első sportcélra épült fedett csarnoka, az 1941-ben átadott Nemzeti Sportcsarnok vörös drapériával borított falán lógó képekről Lenin, Sztálin és Rákosi elvtárs figyelte a kosarasokat, az utasítást öles betűkkel mellékelték magyar, orosz, francia nyelven: „Váljék a sport is éles fegyverré a világbéke megőrzéséért vívott harcban!”

A magyar válogatott játékán kezdetben fanyalgott a Népsport, pedig Gyímesi János együttese a hatos döntőbe veretlenül, Izrael, Lengyelország és Ausztria legyőzésével jutott, majd miután Franciaországot, Olaszországot és Csehszlovákiát is legyűrte, a Szovjetunió elleni utolsó meccsen a két veretlen találkozott. A döntőre zsúfolásig megtelt a Sportcsarnok, a Népsport szerint ott ült a nézőtéren „Gerő Ernő államminiszter, Farkas Mihály honvédelmi miniszter, Vas Zoltán miniszter, a Tervhivatal elnöke, Kiszeljov szovjet nagykövet, Nógrádi Sándor altábornagy, honvédelmi miniszterhelyettes, Hegyi Gyula államtitkár, Sebes Gusztáv, a SZOT sportosztályának vezetője”. A félidőben még 24–22-re vezetett a legjobb játékát mutató magyar válogatott, aztán Fekete Ilona és Stieberné Hajós Ilona kipontozódása után a vége 45–32 lett oda.

„A szünetben állítólag Hegyi Gyula az öltözőbe »látogatott«, s azzal biztatta a lányokat, hogy küzdjenek továbbra is keményen, de azért a felszabadítóinkat ne hozzák kellemetlen helyzetbe – mondta Fischer György. – Nem tudom, tényleg így volt-e, ön újságíróként nyilván nem elégedhet meg annyival, hogy én mondom, az viszont tény, hogy a Szovjetunió csapata rendkívül erős volt, a későbbiekben sem sikerült legyőznünk.” Az is tény, hogy a budapesti volt a szovjet női együttes első Eb-aranyérme, amelyet 1991-ig további húsz követett, majd három már Oroszország zászlaja alatt… És a magyar vezetőség Eb-ezüsttel elégedett volt, a Népsport „Pompásan szerepelt a magyar válogatott, de – még sokat tanulhat a szovjet kosarasoktól” szalagcímmel jelent meg, a lapban Benyák Ferenc, a kosárlabda-szövetség főtitkára pedig hozzátette: „Nem véletlenség az, hogy a szocialista Szovjetunió csapata után két népi demokrácia, Magyarország és Csehszlovákia következik.”


S hogy miként jutalmazták a béke­harc legügyesebb „katonáit”? „Ál­amatőrök voltak, kaptak valamennyi zsebpénzt vagy inkább kalóriapénzt, ami jobb táplálkozást tett lehetővé. Egy jó ebéd tényleg rengeteget számított” – mondta Fischer György.

A magyar válogatott mindenesetre a két Fekete lánnyal a soraiban ezüstérmes lett az 1951-es berlini főiskolai világbajnokságon, majd bronzérmes az 1952-es moszkvai szabadtéri Európa-bajnokságon. Gyímesi János csapata hiába győzte le nagy különbséggel az olaszokat, az osztrákokat és a finneket, a hármas döntőben kikapott Csehszlovákiától és a Szovjetuniótól, s ez a szövetségi kapitány posztjába került. Gyímesi menesztéséhez – megint csak állítólag – az is hozzájárult, hogy a válogatott párizsi vendégjátéka alatt elvitte a kosarasokat a Notre-Dame-székesegyházba, s ezt az eltévelyedést a politika nem tűrhette.

Addigi segítője, a helyére ültetett Szabó János (akit mindenki csak Johnnyként tisztelt még évtizedekig), a sportág nagy stratégája, a begyakoroltatott sémákra, figurákra alapuló rendszerjáték híve volt, aki az Egyesült Államokból lehetetlen utakon beszerzett szakfolyóiratokból képezte magát, ő vezette be itthon az elzárásos játékot. De a nagy tornákon nem volt szerencséje, egyaránt negyedik lett a válogatottal az 1953-as bukaresti világifjúsági találkozón és a prágai nagydíjon, az 1954-es budapesti főiskolai világbajnokságon és a belgrádi Európa-bajnokságon.

1952, Moszkva: Az Eb-csoportkép bal szélén Fekete Margit – a torna után a lányoknak az egyenruhát le kellett adniuk

CSAPATKAPITÁNYKÉNT AZ EB DOBOGÓJÁN

Az 1956-os prágai Európa-bajnokság sem ígért sikert: a hat évvel korábban Eb-ezüstérmes válogatottból csupán hárman maradtak (Nagy Mária, Mátay Dezsőné Vékony Ilona, Fischer Györgyné Fekete Margit), a tatai edzőtáborozás alatt a csapat centere, Blahó Kálmánné Pirik Margit kijelentette, nem akar többé Szabó Jánossal együtt dolgozni, a szokásos esti lábtenisz közben a szövetségi kapitány Achilles­ín-szakadást szenvedett, már a kinti, prágai edzések egyikén Bokor Györgyné Bárány Mária bokája sérült meg, a románok elleni meccsen Parti Jánosné Szabó Ágnes szárkapocscsontja törött el, a szovjetek elleni összecsapáson Mátay Dezsőné Vékony Ilona ujja ugrott ki. A csapat mégis legyőzte a csoportban a franciákat, a németeket és a románokat, majd a középdöntőben az olaszokat és a lengyeleket (bár kikapott a csoport élén végző szovjetektől), s az elődöntőben a másik középdöntős csoport első helyezettjét, a házigazda cseheket is legyűrte – hosszabbításban, egy ponttal.

A szovjetek elleni június 10-i döntő előtt Koren Csabáné Mogyorósi Sarolta évtizedekkel későbbi visszaemlékezése szerint „finoman az értésünkre adták, hogy ne merjünk hazaindulni, ha a döntőben meg találnánk verni az oroszokat. Pedig nagyon ment a játék, fej fej melletti meccset játszottunk, talán bennünk volt a győzelem is”, de a „nagy testvér” nyert 49–41-re. Az Európa-bajnoki dobogó második fokára a döntőben 12 pontot dobó, a csapatkapitányi posztot a nővérétől, Fekete Ilonától ezen a tornán átvevő Fekete Margit állhatott fel – s akkor, a magyar női kosárlabdázás legszebb időszakában, senki sem gondolta, hogy ekkora sikert már nem ér el a válogatott, arra is 27 évet kell várni, hogy ismét dobogós legyen a kontinenstornán (az 1983-as budapesti Eb-n bronz)…

1956, Prága: Az Eb-n Fekete Margit volt a csapatkapitány, így ő állt fel a dobogó második fokára.

A prágai Eb-ezüsttel még kiharcolta a jogot, hogy részt vegyen az 1957-es brazíliai világbajnokságon, amelyen az 1956-os forradalom után emigráló Blahó Kálmánné Pirik Margit, Cselkó Tiborné Bárány Katalin, Nagy Mária, Tancsa Mihályné Dobai Judit és Fischer Györgyné Fekete Margit nélkül is a sportág történetének legjobb eredményét elérve lett ötödik a vb után leváltott Szabó János együttese.

„Az ezüstérmes válogatott csapatkapitányaként nyilván a feleségem is ott lett volna Rio de Janeiróban a világbajnokságon, de feladta a család kedvéért, hihetetlenül önzetlen volt. Később tartottam attól, hogy felveti, ő mennyit adott fel, mennyit mulasztott azért, hogy együtt lehessünk, de sohasem tett szemrehányást, a családnak szentelte magát – mondta Fischer György, akit a válogatottban 38-szor pályára lépő Fekete Margit 1956. december 3-án követett Angliába.

Nem csupán az ő életében, a magyar kosárlabdázásban is lezárult egy korszak.

Mezei futás a tatai edzőtáborban – az univerziális Fekete Ilonán kívül a keret több tagja nyert korábban érmet a magyar atlétikai bajnokságon, Rohonczi Mária 80 méteres gátfutásban, magasugrásban, Sziklay Paula 4x100 és 4x200 méteres váltóban, Hajós Ilona távolugrásban, Vékony Ilona magasugrásban, Nagy Mária súlylökésben remekelt
X-KATEGÓRIÁTÓL A BBC-IG
Hogy miként állította kényszerpályára az életüket a rásütött osztályidegen-bélyeg, miért nem segített nekik Kutas elvtárs, és miért segített aztán Horthy korábbi vezérezredese, Dálnoki Miklós Béla fia, vagy a világhírű tudós, Polányi Mihály, és hogyan bontakozott ki a pályája a BBC-nél Londonban, erről beszélt Fischer György, illetve már George Fischer.

A KÉTSZERESEN HÁTRÁNYOS ALAPHELYZETRŐL: „A Fekete lányok ugyan munkáscsaládból származtak, de én nem. Evangélikus gimnáziumba jártam, és 1947–48-ban a Regnum Marianum cserkészcsapatában kezdtem el kosárlabdázni. Hatodikos voltam, amikor a továbbtanulás lehetősége miatt átmentem az állami Kölcsey Gimnáziumba. Úgynevezett X-kategóriásnak számítottam, mert az édesapám jómódú bukméker volt. A háború alatt ugyan mindent elveszítettünk, szegények lettünk, nem volt mit ennünk, ezért is nevetséges, hogy osztályidegennek minősítettek. A KASE-ban együtt játszhattam Novakovszky Lászlóval, aztán a Lokomotívban Greminger Jánossal. Felvittük a csapatot az NB II-ből az élvonalba, s amikor elkezdődött a katonai behívások időszaka, és a sportolókat is katonai szolgálatra vitték – ami az én esetemben egyet jelentett volna a fegyver nélküli munkaszolgálattal –, kétségbeesve kerestünk kibúvót. Gremingert elvitte a Honvéd, amelynél az így összeszedett játékosokból nagy csapat épült, én pedig a Számviteli Főiskola akkor létrejött együttesénél, Hepp Ferenc edző kezei alatt találtam »menedéket«. Ezzel a csapattal is felverekedtük magunkat az NB I-be, majd a Kinizsihez, a korábbi Ferencvároshoz kerültem, amelyet akkor az élelmiszeripari dolgozók szakszervezetének egyesületévé tett a politika, de így néha jó élelmiszerekhez jutottunk.”
A MANCHESTERI SZÁLRÓL: „Az 1955-ös budapesti férfi kosárlabda Európa-bajnokság alatt ismerkedtem meg egy angol bíróval, aki meghívót küldött nekem a manchesteri egyetemről. Mivel osztályidegenként hivatalos módon útlevelet nem remélhettem, a feleségem nővére, Fekete Ilona, aki már Kutas István titkárnőjeként dolgozott – a férje, Molnár József pedig Hegyi Gyula mellett vitte sokra a sportadminisztrációban –, kérlelte Kutas elvtársat, hogy segítsem engem útlevélhez. Megígérte, de nem teljesítette – úgyhogy nekem sohasem volt magyar útlevelem…”
A FORRADALOM UTÁNI SZÖKÉSRŐL: „Az 1956-os forradalom leverése után játékostársammal, Holonics Jánossal vágtunk neki az Ausztria felé vezető útnak, és november huszonegyedike hideg éjjelén, amikor a szovjet csapatok már átvették a határ őrzését a megbízhatatlan magyar katonáktól, és a tankjaik melletti tűzrakások körül melegedtek, a »jelzőtüzek« között lavírozva átszöktünk. Hansághofnál jutottunk osztrák oldalra, majd Bécsbe, onnan Londonba utaztunk. Úgy volt, hogy Manci is könnyen utánam tud jönni, mert a válogatott novemberben olaszországi tornára volt hivatalos, s onnan egy bőrönddel lépett volna le. De a túrából nem lett semmi, én pedig idegesen telefonáltam Ilonának – akkor az sem volt egyszerű –, hogy hol van Manci. »Nincs itt«, mondta. A hát akkor hol van kérdésre csak annyit felelt, »vidéken van«, én pedig megértettem, hogy elindult. A bátyám barátjával, Dálnoki Miklós Lajossal indult el – aki Horthy Miklós vezérezredese, a szovjet csapatokhoz elsőként átálló, az ideiglenes nemzeti kormány miniszterelnökévé 1944. december 22-én megválasztott vitéz Dálnoki Miklós Béla fia volt. A katonai pályát elutasító Dálnoki Miklós Lajos Dachaut, Recsket is megjárta, és olyan messze akart kerülni Magyarországtól, amennyire csak lehet, így végül meg sem állt Új-Zélandig. A feleségemmel december 3-án tudtak átszökni a határon, két éjszakát fagyoskodtak, mire átvergődtek. Egy angol barátom, aki operaénekesnek tanult Bécsben, ment el értük, s puszta véletlen, hogy gyorsan rájuk talált, aztán jöhettek Bécsen át Londonba.”
AZ ELSŐ ANGLIAI ÉVEKRŐL: „Az én mérlegképes könyvelői diplomám itt olyan volt, mint egy sajtpapír, az otthoni számviteli rendszer ismeretét, az államvizsgán marxizmusból szerzett végzettséget Londonban el sem próbáltam »adni«, a manchesteri egyetemen azonban a világhírű polihisztor, Polányi Mihály professzor ajánlására »elfogadtak«. Óriási szerencsém volt, hogy ő Manchesterben támogatott. Így is abba kellett hagynom az egyetemet 1957-ben, mert nem volt pénzünk, dolgoznom kellett, míg a feleségem takarítást vállalt, mivel akkor még nem beszélt angolul. Később gyerekgondozó, ahogy ma mondják, bébiszitter lett. Két év alatt aztán összeszedtük magunkat, én visszamentem az egyetemre, Manci pedig főállású édesanyává vált, 1959-ben megszületett Tibor fiunk.”
A JÁTÉKOSKARRIER FOLYTATÁSÁRÓL: „A manchesteri egyetemen gyorsan híre ment, hogy ki is került ide, de akkoriban a brit női kosárlabdázás röhejes színvonalú volt, a miénkhez képest gyakorlatilag nem létezett. A férfiegyütteseik játéka is a mi NB I-ünk utolsó négy csapatának szintjét ütötte meg. Manci edzett egy iskolai lánycsapatot rövid ideig, a kislányok majd’ megvesztek, hogy ekkora klasszis tanítja őket. A Németországba kerülő Nagy Mária kérésére még a heidelbergi női csapattal elment egy olaszországi tornára, de ennyi, a sportolói korszakot lezárta. Én a manchesteri egyetemen még kosaraztam: a YMCA, a Fiatalok Keresztény Egyesülete csapatában játszottam a londoni YMCA-együttest erősítő Cselkó Tibor ellen, aki tagja volt az 1955-ben Európa-bajnok magyar válogatottnak, a felesége, Bárány Katalin pedig a feleségem csapattársa volt a válogatottban, s az ő legyőzésükkel jutottunk ki, mi, manchesteriek Dániába, ahol aztán megnyertük a YMCA-kontinensbajnokságot.”
A BBC-NÉL BEFUTOTT PÁLYÁRÓL: „Amikor a manchesteri egyetem nemzetközi közgazdaságtan karán végeztem, 32 éves voltam, s az egyik hallgatótársam kérdezte, láttam-e az álláshirdetést a The Daily Telegraphban: a BBC magyar közgazdászt keres a külpolitikai szerkesztőségébe. Londonba költöztünk, s ott dolgoztam 1963-tól 1967-ig, majd átmentem a BBC belpolitikai szerkesztőségéhez, ahonnan a »talks and documentaries« osztály – vagyis minden olyan műsor, amelyben nincs zene – vezetőjeként mentem nyugdíjba 1987-ben. Magyarországra 1989-ben jöttünk vissza először, akkorra már nem voltam persona non grata, s végre találkozhattunk a rokonainkkal.”
A LEGJOBB ANGOL ÍRÓK EGYIKE
„A BBC-től sokat utaztam, sokat dolgoztam, s otthon bizony megkaptam, hogy »nagyon kis közöm volt Tibi neveléséhez«…” – mondta nevetve Fischer György, aki amennyire büszke kosárlabdaklasszis feleségére, annyira büszke fiára, a Manchester melletti Stockportban 1959. november 15-én született Tibor Fischerre. A Cambridge-ben angol, majd francia és latin nyelven is diplomázó fiú a The Daily Telegraph tudósítója volt, első regényét Under the Frog (A béka segge alatt) címmel 1992-ben adták ki – miután ötvenhatszor visszautasították –, s felkerült az Egyesült Királyságban publikáló legjobb angol nyelvű szerzők Booker Prize-listájára. A kommunista Magyarországról az 1956-os forradalom leverése után Angliába menekülő főhős karakterét édesapjáról mintázta, de a családi szál mellett sok a fikció is a regényben. The Thought Gang (1994; A gyógyigaleri címmel magyarul is megjelent), The Collector Collector (1997; Agyafúrt agyag), Don’t Read This Book If You’re Stupid (2000; Aki hülye, ne olvassa), Voyage to the End of the Room (2003), Good to be God (2008; Megváltás Miamiban), Crushed Mexican Spiders (2011), The Hungarian Tiger (2014; A magyar tigris) címen megjelenő műveit 26 nyelvre fordították le, a legjobb angolul publikáló írók között tartják számon, beválasztotta tagjai közé a Királyi Irodalmi Társaság.

(Felhasznált forrás: A Kezdő Ötös – Magyar Kosárlabda Múzeum, www.kosarlabdamuzeum.hu/kezdo5/)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. július 13-i lapszámában jelent meg.)

2019.07.15 22:11:05

Kosárlabda MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. Mindenkinek vannak emlékei arról, amikor nüanszokon múlott a kiemelkedő diadal. Hogy magyar szokás-e, nem tudom, de többnyire az marad meg az emlékezetben, amikor nem sikerült.

2019.07.12 20:21:54

Kosárlabda NÉMETH ANDREA

Egy Budapestről induló, Londonban révbe érő család története, amelyen átrobogott a történelem.

2019.07.12 23:23:27

Kosárlabda NÉMETH ANDREA

ALAPVONAL. Fekete Margitnak esélye sem volt a múltjából megélni, sportolni azért próbált, de a manchesteri egyetem férfi kosáregyüttesénél edzegetve túl keménynek, a női gyephokicsapatnál pedig túl gyorsnak, túl profinak találták játékostársai.