ROSKA EMESE BOGLÁRKA 2020.06.04 11:07 Frissítve: 2020.06.05 00:38

Női kézi: „Furcsa kimondani: én már nem is vagyok kézilabdázó?”

Sérülése miatt már több mint egy éve nem játszott, így januárban visszavonult Juhász Gabriella, aki Norvégiában képzeli el az életét.

A játékba a szívét mindig beleadó Juhász Gabriella tudja, a pályán átélhető élményekhez hasonlót nem kaphat a civil életben (Fotó: Storhamar)

 

Ahogy Magyarországtól távol, kissé eltűnve előbb Levangerben, majd Fredrikstadban és a Storhamarban játszott, úgy januárban vissza is vonult Juhász Gabriella. A 19-szeres válogatott, magyar bajnok és kupagyőztes, a Győrrel nemzetközi kupadöntőket vívó balszélső 2012 óta Norvégiában él, és nem is tért haza, így onnan beszélt pályafutása befejezéséről.

NÉVJEGY: JUHÁSZ GABRIELLA

Született: 1985. március 19., Kisvárda

Magassága/testsúlya: 170 cm/60 kg

Posztja: balszélső

Klubjai: Kisvárdai KK, DVSC (2001–2003), Győri ETO KC (2003–2007), FTC (2007–2008), Rumentul Brasov (román, 2008–2009), DVSC (2009–2011), Veszprém Barabás KC (2011–2012), Levanger HK (norvég, 2012–2013), Fredrikstad BK (norvég, 2013–2015), Storhamar HE (norvég, 2015–2020)

Edzői: Medgyessy Sándor, Komáromi Ákos, Rádin Milutinné, Róth Kálmán, Zsiga Gyula, Bakó Botond, Köstner Vilmos, Gyurka János, Björn Blomquist, Andre Jauert, Eirik Haugdahl, Arne Senstad

Első válogatottsága: 2007. március 3., Forde (Norvégia 24–30)

Utolsó válogatottsága: 2011. november 19., Szörényvár (Szerbia 33–37)

Válogatottsága/góljai: 19/32

Legjobb eredményei: vb-9. (2009), 2x EHF kupa-2. (2004, 2005), KEK-2. (2006), 2x magyar bajnok (2005, 2006), 3x Magyar Kupa-győztes (2005, 2006, 2007), 2x norvég bajnoki 2. (2018, 2019), 2x Norvég Kupa-2. (2018, 2019)

„Már tavaly január óta nem léptem pályára – kezdte Juhász. – Achilles-ín-sérülést szenvedtem, és bár ez nem olyan súlyos, mint a térd- vagy vállprobléma, nagyon elhúzódott a felépülésem. Amikor újra játszhattam volna, tárgyaltunk a klubbal, de nem találkoztak az elképzeléseink. Ettől függetlenül jó viszonyban váltunk el.”

A kisvárdai születésű kézilabdázó elmondta, nagyon nehezen döntött a befejezésről: „Ha valaki megsérül, rögtön megfordul a fejében: Úristen, mi lesz, ha nem tud visszatérni? Tavaly még én sem tudtam elképzelni, hogy nem játszom többet.”

Csak hát nem lehet vitatkozni a biológiával, 35 évesen már sokkal nehezebb a regeneráció, mint a pályafutása kezdetén volt. Ráadásul neki nem is jelentett gondot átlépni a civil életbe. Norvégiában eleve szinte minden játékos dolgozik a kézilabda mellett, korábban volt ő óvónő, felszolgáló, úszómester, testnevelő tanár és edző az utánpótlásban, aztán csapatmenedzser a Storhamarban, decemberben pedig munkát kapott a norvégok Szerencsejáték Zrt.-jénél.

„Mindent összevetettem, és arra jutottam, befejezem – folytatta. – A magam mércéjével, ha nem is teljesen a csúcson, de majdnem ott estem ki a játékból tavaly januárban, hiszen húzóember voltam, minden mérkőzésen játszottam. Ki tudja, miként tértem volna vissza.”

Bár minden tényező a visszavonulás felé mutatott, azért még most is nehéz szívvel gondol rá, még akkor is, ha a koronavírus-járvány és a félbeszakadt bajnokság szinte igazolta a döntését. Norvégiában is csökkentették a játékosok fizetését, felbontottak szerződéseket, ő viszont a munkahelyén gond nélkül vészelte át ezt az időszakot, volt bevétele.

„Óriási űr van bennem – így Juhász. – Tizenhat évesen kezdtem játszani az élvonalban, még akkor is nagyon nehéz felhagyni a kézilabdával, ha van hová kilépni belőle. Előjött, hogy már sosem leszek a pályán, nem kiabálják a nevemet, nem repülök be a szélről és dobok gólt, nem lesz küzdelem, kis verekedés, amelyben kiéltem magamat. Talán leginkább a sportolók értik meg ezt, de önkéntelenül is összehasonlítom a mindennapi életet, a munkahelyi kihívásokat a kézilabdával, ám tudom, azt az érzést, azt az adrenalint semmi sem adhatja meg. Emberileg is rengeteget kaptam a sportágtól, furcsa kimondani: én már nem is vagyok kézilabdázó? Skizofrén állapotban vagyok, gyakran még eszembe jut, hogy megnézzem, másnap hánykor van az edzés.”

Azt viszont élvezi, hogy van szabadideje. Már nem rohan a munkából edzésre, majd haza, több ideje jut a családra és a pihenésre. A leállásban érezte meg, mennyire kifáradt az elmúlt évek hajtásában.

 

MEGHATÓ BÚCSÚ

Bár Juhász és a Storhamar útjai januárban elváltak, a méltó búcsú nem maradt el.

„A koronakrízis beütése előtt nem sokkal köszöntek el tőlem. Fantasztikus volt, felállva tapsolt az aréna, nem is bírtam ki könnyek nélkül – emlékezett vissza a megható eseményre a balszélső. – Ugyanakkor több mint tíz évig otthon kézilabdáztam, furcsa volt nem elbúcsúzni azoktól, akikkel anno rendszeresen találkoztam, pacsiztam, akik szerettek, és akiket én is annyira szerettem. Odaképzeltem őket a végére.”

„Azt szoktam mondani, van hazám és otthonom – a kijelentésből következik, bár hiányoznak a szerettei, a barátai, eszébe sem jutott hazatérni, a civil életét is Norvégiában képzeli el. – Gyerekkori álmom volt, hogy Skandináviában kézilabdázzak. Emlékszem, az első válogatott meccsemet Fordéban játszottam, és úgy éreztem, otthon vagyok.”

Nem bánja, hogy 27 évesen igazolt Norvégiába, hiszen szükség volt az otthoni edzésekre, tapasztalatokra, hogy megállja a helyét. Példaként említi, északon az erőnléti-állóképességi edzéseket elsősorban maguknak kell elvégezni: „Otthon, fiatalon abban nősz fel, hogy melletted áll az edző, mindent elmond, és aszerint kell dolgozni. Meg kellett tanulnom, hogy magamért edzem, ha tíz helyett nyolcat csinálok egy gyakorlatból, annak én iszom meg a levét – oké, persze az edző is, hiszen kevésbé számíthat rám.”

Azt sem bánja, hogy a Norvégiába költözéssel a válogatott szempontjából kikerült a látótérből – pontosan erre számított. Ellenben feldobja, hogy képes volt megállni a helyét egy országban, ahol a posztján sok a jó játékos, ráadásul kezdetben irányítóként is számítottak rá.

„Eléggé maximalista vagyok, szóval nem dőlhetek hátra, hogy mindent elértem – az olimpiai szereplés például kimaradt – összegzett Juhász Gabriella. – Ugyanakkor ha visszagondolok, hogy Kisvárdán gyerekként ugráltam a labdával, néztem a nagy játékosokat, és álmodtam magamnak egy pályafutást, akkor sokkal messzebbre is jutottam, mint remélhettem. Minden csapatomban a teljes szívemet beleadva játszottam, másként nem is ment volna.”

2020.06.21 23:16:12

Kézilabda S. T. J.

A Nemzeti Sport hétfői számából ajánljuk.

2020.06.20 11:55:50

Kézilabda PIRCS ANIKÓ

Magánóvodája még nincs, de a tervei többségét véghez vitte a korábbi világklasszis kapus.

2020.06.15 20:11:19

Kézilabda PAPP BÁLINT

NS-VÉLEMÉNY. A két tréner pontosan tisztában van a kapitányi poszt súlyával és felelősségével.