Női kézilabda-válogatottunkat hat olimpiája közül 2004-ben övezte a legcsekélyebb figyelem. Ennek számos oka volt, de a legfőbb természetesen a csapat, maga. Hiszen hét athéni mérkőzéséből csupán kettő volt érdemi, de azt a kettőt elveszítette, és az öt érdektelen megnyerésével az ötödik helyen kötött ki. Azt is mondhatnánk, ez minden idők leggyengébb szereplése; ám még mindig jobb a pályán, mint tévén nézni az ellenfeleket.
Számos sportágra igaz, hogy az olimpiára nehezebb kijutni, mint ott sikert elérni; fokozottan így volt ez sokáig – a hatos, a nyolcas, de még a tízes mezőnyök idején is – női kézilabdában is. Az 1980-as negyedik helyezéshez egyetlen komoly vetélytársat sem kellett legyőzni, az 1976-os és az 1996-os bronzhoz egyet-egyet, a 2000-es ezüsthöz hármat. Az újabb, 2004-es éremhez elegendő lett volna kettőt is, de egyet sem sikerült.
Pedig vb-döntős, papíron bombaerős keret vágott neki a játékoknak. Még megmaradt hírmondónak a harmincon túliak közül Bojana Radulovics (aki nem csupán ezen az olimpián lett gólkirálynő, hanem a 2003-as világbajnokságon és a 2004-es – hazai Európa-bajnokságon is!) és Farkas Ágnes, húszas éveiben és pályája zenitjén járt Pálinger Katalin, Pigniczki Krisztina, Tóth Tímea, Ferling Bernadett, Lovász Zsuzsanna, Kirsner Erika és – az öt hónap múltán tragikus autóbalesetben életét vesztő – Kulcsár Anita, éppen berobbant Görbicz Anita. Valami mégis hiányzott. Talán a hit. Mert a 2003 decemberében, Zágrábban elveszített vb-döntő sebei nem hogy nyolc napon, nyolc hónapon belül sem gyógyultak. Nyolc és fél perccel a duda előtt héttel vezettünk a franciák ellen – ebben a sportágban, két, nagyjából egyenlő erő küzdelmében innen nem csak szakmai, szinte elvi lehetetlenség kikapni. Úgyhogy sokakban megfogalmazódott az önemésztő kérdés: létezik egyáltalán olyan részeredmény, amelynél felsóhajthatunk, hogy nyertünk?
A teljes cikketIDE KATTINTVAolvashatják el.
Janurik Kinga: Most itt vagyok, és ez a legfontosabb!
