„Játékosként is inkább tettem a dolgomat csendben, nem voltam celeb”

 

 

– Számtalanszor, számtalan helyen volt már másodedző, sőt most is az a női válogatottnál Kim Rasmussen mellett, és számtalanszor mondhatták már önnek, hogy lehetne vezetőedző is…
– De nem érzem magaménak a feladatot.

– Miért?
– Sokszor gondolkodtam már ezen.

– Mire jutott?
– Hát… Hogy az edzőség baromi nehéz munka. Hogy képben legyél szakmailag, főleg ezen a szinten, hogy ne csinálj hülyeséget, hogy megfelelően terheld az embereidet… Állati fontos minden szó, hogy mikor, kinek, mit mondasz, min lépsz át, mit reagálsz le, és milyen intenzitással, hogy ne is told túl a bringát, de súlya is legyen a reakciódnak… Hogy ne ragadjanak el az ösztöneid, hanem mindig tudatosan cselekedj. Mire mindezt megtanulod a szakma mellett… Lehet, hogy hülyeség az analógia, de amikor elkezdtem kézizni, akkor sem egyből felnőttválogatott lettem. És az edzősködésben is kell lennie mögötted tapasztalatnak, mert ahhoz isteni csoda meg tehetség kell, hogy valaki elkezdje az edzői pályát, és azonnal bajnok legyen az NB I-ben. Ráadásul ha lelkiismeretesen csinálod, ez huszonnégy órás meló, nem tíz, én meg még szeretek a gyerekemmel lenni, és nem hetente kétszer hat-hat meccsből összevágni a videoanyagot a következő ellenfélről, és még amellett felkészülni az összes labdás meg erőnléti edzésre – az egész napos elfoglaltság volna. Most, a Nemzeti Kézilabda Akadémián a 2003-as, 2004-es születésűekkel napi egy kézilabdás edzésünk van, és legfeljebb heti egy videózás, és ezt klasszul be tudom futni.

– Akkor ez tartja vissza? Hogy nem vágyik a vezetőedzői élet árnyoldalaira?
– Részben igen. De vezetőedzőként jobban is szeretek gyerekekkel lenni, akiket tudok alakítani, formálni, és akiknek át tudom adni azt is, amit itt, a felnőttválogatottnál csinálunk és képviselünk. Na meg tudok dolgozni a fejükön, hogy sikerüljön kialakítanunk azt a belső motivációt, ami itt, a nagyoknál ugyanolyan fontos egyébként. Nem fogom őket fruttival dobálni, hogy jól játsszanak, maguktól kell akarniuk átvinni a lécet, mert aztán amikor felnőttkorban már nem működnek a gyerekeknél bevált edzői módszerek, akkor is nekik kell megoldaniuk a feladatot, és nem beleállni a földbe csak mert már nincs ott mögöttük az ember a korbáccsal.

– Szokta azért büntetni a csapatát?
– Megesik, hogy úgy mennek a labdák, hogy csülök, lelátó, csülök, lelátó, és szólnom kell, hogy most már ne egymást dobálják lábon, meg a székeket, hanem figyeljenek oda, mégsem történik semmi. Akkor megfuttatom őket a jó öreg magyar módszer szerint: ha már a labdával nem tudunk mit csinálni, legalább anélkül legyünk gyorsak, nem? És miután lefutották a büntetést, érdekes módon nem megy ki taccsra a labda. Úgyhogy edzés után megbeszéljük, hogy tényleg erre volt szükség? Pedig nem 1960-ban vagyunk, amikor a szuszt is kitaposták az emberből, hanem 2017-ben, és én nem is hiszek abban, hogy csak így lehet motiválni a játékosokat. Abban maradtunk, hogy nekem ugyan sok jó futóprogramom van még, de inkább döntsék el ők, mit akarnak. Persze hetente egy bocizás mindig van, de ez természetes. Csak azt kérem a gyerekektől, hogy szóljanak, ha baj van, karót kaptak a suliban, összevesztek anyával telefonon, elfogyott a zsebpénzük, mert ha értesülök róla, tudom kezelni is, de aki nem szól, annál úgy veszem, hogy minden rendben van, mégis rosszul edz. Szép feladat, na – majd két év múlva, amikor átveszik őket a felettem dolgozó kollégák, kiderül, jól oldottam-e meg.

– Hetente egy rossz edzés a felnőttválogatottnál is be szokott csúszni, az a tapasztalat.
– Persze. Emberek vagyunk.

– Meg profi sportolók, akik ezért kapják a fizetést.
– De a kézilabdában túl sok a változó, ez nem gyors- és gépírás. Labda, kapus, kapufa, másik tizenegy ember a mezőnyben – sok minden történhet és apróságokon múlik egy-egy meccs. Azt el lehet várni, hogy a játékos megdögöljön a pályán és koncentráljon, de azt nem, hogy a kapufáról befelé pattanjon a labdája, és a világ legjobb kapusának ne a lába szélét találja el, hanem sikerüljön kötőt nyomnia. Nem szupermenek meg szupervumenek vagyunk, hanem sportolók, akik beleadnak apait-anyait, de hibáznak is.

– Elkerülhetetlenül?
– Játékosként volt egy időszakom, amikor megválasztottak mindenféle legjobbnak, és ettől belém bújt a kisördög, hogy akkor nekem már nem szabad hibáznom, és elkezdtem parázni. Egyből tutista, minimalista lett belőlem, gúzsba kötöttem saját magamat, és ez volt a legrosszabb, amit tehettem. De a magyar csapatsportoknak éppen ez a halála…

– Igen, hogy csak ne hibázzunk, mert akkor hülyék vagyunk.
– Pontosan. Persze véleményszabadság van, bárki szidhat bárkit, de olyan sebességű már a játék, hogy be fognak csúszni rontások. Nem azt mondom, hogy bármit el lehet szúrni, mert ha a taktikát nem tartod be, az gáz, az elvi hiba nem illik az élsportolóhoz. De ha a jó megoldást választod, csak kicsúszik a labda a kezedből, vagy odaér a védő, azzal mit tudsz csinálni? Érted, a másik csapat sem hógolyózik edzés helyett.

– Mégis azt mesélte az egyik válogatott játékosa, hogy az egyik edzőmeccsen az első rossz lövése után teljesen összetört, pedig csak nem jól állt meg a labda a kezében.
– Naná, erre vagyunk nevelve. Egy serdülő játékosom az egyik első meccsünkön, amikor még nem ismertük igazán egymást, az elején mellédobta a labdát három méterrel, és utána egyből nézett ki rám a padra, hogy akkor most csak leszidom-e, vagy egy hiba után le is hozom. Pedig dehogy szidom meg cserélem le! Edzésen nyilván rászólok, de meccsen ott az anyukája, a barátja, és lehet, hogy a bíró nem látott meg valamit – van egy csomó inger, amelyet még nem tanult meg kezelni, természetes, hogy hibázni fog. Nálunk mégis az megy, hogy mire csórikám eljut huszonkét éves koráig, már tíz éve azt kapja a fejébe, hogy ha hibázik, akkor hülye. És ezért szépen bedrillezzük az emberkék fejébe, hogy nem ronthatnak. Én próbálok ezzel szembemenni: szigorúnak kell lenni, kellenek elvárások, de egyetlen hiba után nem esek neki a gyereknek.

– Amikor hat éve Karl Erik Böhn megérkezett a válogatotthoz, akkor döbbent rá mindenki, hogy nemcsak a poroszos módszer működik.
– Ő volt az első, igen. Meg elkezdtek jönni a légiósok a nyugati meg északi országokból, ahol ez már nem divat. Csak így aztán a mostani játékosgenerációnk félúton ragadt: ők még a korbácsos időszakba nőttek bele, de már látják a külföldi csapattársaikon, edzőiken, hogy megy ez másként is. Már ők sem hajtják csendben igába a fejüket, de még nem is bírnak el azzal az önállósággal, ami egy norvégnak természetes, hogy magától, magáért is lemegy edzeni. Szóval kicsit két szék között vagyunk most. Lassacskán majd alakul, legalábbis erre törekszünk, és addig is sok jó példa áll a játékosok előtt.

– Kim Rasmussen is ilyesmit képvisel?
– Igen, de ez nem megy bemondásra, hanem tanulni kell a profi életmódot, szemléletet, azt, hogyan dolgozod fel a sikert meg a kudarcot. Volt játékos, aki például minap az edzésen szólt nekem, hogy szét van esve, nem fog neki menni a játék, és meg kellett beszélnünk, hogy ilyen előfordul, de akkor is a tudatával kontrollálnia kell magát, hogy akkor inkább azokat a parasztos lövéseket próbálja, amelyek üzembiztosan mennek, és küzdjön végig, de ne hajtsa le a fejét, hogy ez a nap már a kutyáké. Ilyesmiket kell tudatosítanunk mindenkiben.

– Pedig a válogatott meccseken is hasonló szokott történni olykor: valami nem sikerül, és már kezd is szétesni a csapatjáték.
– Lefelé könnyebben húz a közeg… Ha megy a csapatnak, mindenki be tud szállni a mókába, a kérdés az, hogy amikor cink van, ki elég merész, hogy hátára vegye a csapatot. Ez most is kulcskérdés lesz.

– Csak ilyenkor mindenki elkezd laposan Görbicz Anitára pislogni immár legalább tíz éve.
– Éppen ezt mondta Kim a csapatnak a Dél-Korea elleni siker után, amikor Görbe gurított tizenegyet, és ezzel nyertük meg a nem jó meccset: nagyon örül neki, de reméli, ezzel nem azt érte el, hogy a következő kritikus helyzetnél is rá vár majd mindenki. Van még itt egy-két olyan emberke, aki meg tudja nyerni a meccset, csak ne tolja át a felelősséget Görbére.

– Lehet felelősségre nevelni a hibázástól való félelemben felnőtt játékosokat?
– Nehéz. De akik itt vannak, a klubjukban is vezérek, és ha ez beivódik a vérükbe, a válogatottban is megoldják, csak úgy kell odaállniuk, hogy képesek rá. És Kim azt is táplálja mindenkibe, hogy képes rá – nagyon szuggesztív alkat. Nagyon hisz magában, és ezt az érzést akarja felszítani mindenkiben.

– A másodedzőt is beleértve? Önben mennyi az önbizalom, a magabiztosság a kispadon?
– Hát, ez érdekesebb kérdés. Van hozzá egy történetem. Emlékszik a 2013-as vb-negyeddöntőnkre a brazilok ellen?

– Amely csak hosszabbítás után dőlt el, és szokás azt mondani, hogy ha a jobbszélső, Kovacsicz Mónika ott nem ötöt lép egy megszerzett labdával, és nem veszik el tőle emiatt, hanem csak hármat, és belövi a ziccert, akkor legyőzzük a későbbi világbajnokot, ott vagyunk a négy között, és ki tudja, hol tartana ma a válogatott és ki lenne a kapitánya.
– Tudja, mi a legdurvább? A hosszabbítás előtti kis szünetben volt egy kósza gondolatom, hogy a szélsőket újra kellene cserélni, mert már túl voltak majdnem egy teljes félidőn, jöjjenek a frissek. De nem mondtam ki…

– Miért nem?
– Én is ezt kérdeztem magamtól utólag. De hát ezer éve ismertem Hajdu Janit, az akkori kapitányt, nagyon tiszteltem, és még friss volt az együttműködésünk – úgy voltam vele, hogy jövök én ahhoz, hogy bedobjak egy ilyen javaslatot? Ma már bemondanám.

– Kim Rasmussennek könnyebb bemondani?
– Frászt. De most már jobban érzem, mikor érdemes próbálkozni.

– Mikor nem érdemes?
– Mondok egy példát. Most, a Möbelringen-kupán, a norvégok ellen éppen sorra kaptuk a két perceket, és a csajok közül néhányan a kispad elejében ültek, néhányan a végében, néhányan melegítettek, volt egy kis káosz, hogy ki álljon be. Kérdeztem Kimet, hogy ki áll be, és csak rám villantotta a szemét: „Hallgass! Tudják”. Ha nem volnék elég tapaszalt, ezt a szívemre vettem volna, de tudom, hogy annyira koncentrál, annyira megvan, hogy éppen mire figyel, hogy ha én abba belezavarok egy ilyen kérdéssel, a lehető legrövidebben fogja leszerelni, hiszen közben megy a meccs. Utána meg nevetve megbeszéltük.

– Szigorú.
– A cél érdekében. Meccs közben nincs idő udvariaskodni, tőmondatokban kell kommunikálni, a lehető legrövidebben, mert nagyon bonyolult sakkjátszmát nyom közben. Nekem sincs időm keresgélni a szavakat, ha nekiállok dadogni, az olyan, mint a rádióban a szünet: legyilkolja a műsort.

– Kellett idő, mire megszokta?
– Eleve nem akartam, hogy azt érezze, idejön dolgozni, és a nyakába kötnek egy stábot, hogy nesze, akkor holnaptól ezekben az emberekben kell megbíznod, cipelheted őket. Nem is olyan típus, aki könnyen nyitna a másik felé, és kezdetben volt, amikor rosszkor kérdeztem, rosszkor mondtam a javaslataimat. Aztán megtanultam, hogy ha akar valamit, úgyis jelzi, ha meg én akarok valamit, a szemkontaktusból kiderül, hogy van-e rá fogadókészség, vagy ha nincs, legfeljebb jön egy ilyen „Hallgass!” De már nincs az, ami négy éve, hogy inkább csendben ülök, és nem szólok.

– És ez komfortos szerepkör önnek?
– Mostanra kiforrott minden, már közösen dolgozunk, együtt videózunk, és Kim arra is figyel, hogy amikor a dán segítőjével, Kristian Kristensennel vagyunk hármasban, akkor angolul beszélnek, pedig játszottam kint, dánul is értek valamennyit, és ha mégis átváltanak dánra, és lemaradnék, elmagyarázza, miről volt szó. Meg most már ismerem az elveit, a logikáját, és így meccs közben is bevonódom a munkába. Jól működünk.

– Nehéz Kim Rasmussennel dolgozni?
– Nehéz is, könnyű is. Amikor transzban van, nem egyszerű, de meccs után sokszor kenyérre lehet kenni – meg aztán tényleg a siker érdekében ilyen. Mondtam is neki nemrég, hogy ő az a pasi, akit sosem fogok kiismerni – bóknak vette. Persze olykor indulatos, vannak szokatlan húzásai, de együtt élni nem kell vele, egy munkakapcsolatban meg azt is lehet kezelni, ha villámokat szór a szeme.

– Másodedzőként az is a feladata, hogy villámhárító legyen a kapitány és a játékosok között?
– Persze. De ez vezetőedzőtől függetlenül jár a szereppel. Kicsit a jó rendőr vagyok a rossz rendőr mellett, de úgy, hogy közben a játékossal is együtt kell éreznem, de a vezetőedző gondolatait is képviselnem kell, és nem áshatom alá a tekintélyét: meg kell értetnem a játékossal, mi miért történt, hogy ne maradjon benne tüske. Szép feladat, de irányítóként sem az a nagy guru voltam, inkább összekötöttem a többieket a pályán.

– És ez mindig ki is elégítette?
– A világ legjobb dolga, amikor védekezésben labdát szerzel, és indítod a csapattársadat, akinek nyúl volt az apja, ő meg beveri. Te megtapsolod, hogy gólt lőtt, el sem fáradtál, a gólpasszodat is behúzták, mit akarsz még? Jó gólt lőni, de imádtam kiszolgálni a többieket, és olyan edzőim meg csapattársaim is voltak mindig, akik értékelték ezt. Nem voltam boldogabb tíz góllal és két assziszttal, mint tíz gólpasszal és két góllal. Sőt, amikor végképp meg voltam borulva, és nem ment a góllövés, arra mentem rá, hogy ne is kapjunk rólam, és abban találtam örömöt, hogy nulla nullával lehoztam a meccset.

– Tényleg klasszikus segítő alkat – talán ezért marad másodedző.
– Mindig jobban is szerettem adni: zavarba ejtett, ha engem dicsértek, vagy én kaptam valamit – úgy éreztem, amúgy is az a dolgom, hogy jól csináljak mindent, és nem tudtam kezelni az elismerést.

– Ez nem fogja vissza kicsit? Több ambícióval talán már a világ legjobb vezetőedzője lenne, csak ez sosem derül ki.
– De ha egyszer jól érzem magam így, és ez a szerep áll hozzám közel! Ha nem tudok úgy vízisíelni, ahogy szeretnék, csak bénábban, akkor nem vízisíelek, kész. Ilyen hülye vagyok.

– Meg legalább a felelősség sem az öné – a másodedzőn kevés meccs megy el.
– Nem én viszem vásárra a bőrömet, de nem is vágyom arra a stresszre, hogy ikszezer kézilabdát szerető ember – aki viszont nem tudja, mert nincs velünk, hogy mi miért történik – az anyámat szidja.

– Nem baj, hogy így a sikereknél is a háttérben marad?
– Nem bánom. A dicsfényben fürdőzés nem érdekel. Játékosként is inkább tettem a dolgomat csendben, nem voltam celeb. Ha voltak is extráim, legfeljebb nem vették észre mások, de lefelé sem lógtam ki. És remekül elvoltam. Nekem a saját lelki nyugalmam a fontos, és hogy itt hozzá tudjam tenni a magamét a munkához a meccseken, az edzéseken, a taktikában, a sportdiplomáciában. Szóval a mostani leosztás tökéletesen megfelel. Nem vágyom a harcokra, amelyeket egy vezetőedzőnek meg kell vívnia. Nem szeretek konfliktusokban élni, lavírozni meg nem lehet.

– Mindig ilyen bölcsen és tudatosan nézte az életét?
– Mielőtt a kislányom megszületett, jobban hagytam magam sodortatni az árral, de azért ott is behúztam a féket, ha már láttam, hogy nem jó irányba sodródom, szóval arra haladtam, amerre akartam is, legfeljebb nem mindig a legegyenesebb úton. Persze nem gondoltam arra tízévesen, hogy én olimpiai döntőt akarok játszani, sőt fogok is, ennyiből nem tervezetten megy minden, de úgy érzem, most is arra halad a sorsom, amerre szeretném. Nem bántam meg semmit. Jó élet ez, higgye el!

 

A MAGYAR NŐI KÉZILABDA-VÁLOGATOTT VB-KERETÉRŐL ITT OLVASHAT BŐVEBBEN! – A NÉVJEGYEKET ITT TALÁLJA!

NŐI KÉZILABDA-VB (december 1–17., Németország)
CSOPORTKÖR, 1. FORDULÓ
A SZOMBATI PROGRAM
B-CSOPORT, BIETIGHEIM-BISSINGEN
20.30: Norvégia–MAGYARORSZÁG (Tv: Sport1 – 20.00-s műsorkezdettel)
14.00: Csehország–Argentína
18.00: Svédország–Lengyelország
A-CSOPORT, TRIER
14.00: Románia–Paraguay
18.00: Franciaország–Szlovénia
20.30: Spanyolország–Angola
C-CSOPORT, OLDENBURG
14.00: Oroszország–Tunézia
17.45: Brazília–Japán
20.30: Dánia–Montenegró
D-CSOPORT, LIPCSE
15.30: Szerbia–Kína
18.00: Hollandia–Dél-Korea

CSOPORTBEOSZTÁS

A-csoport (Trier): Franciaország, Románia, Spanyolország, Szlovénia, Angola, Paraguay
B-csoport (Bietigheim): Norvégia, Svédország, Csehország, Magyarország, Argentína, Lengyelország
C-csoport (Oldenburg): Dánia, Oroszország, Brazília, Montenegró, Japán, Tunézia
D-csoport (Lipcse): Hollandia, Németország, Szerbia, Dél-Korea, Kína, Kamerun

A magyar válogatott csoportmérkőzései a B-csoportban
December 2., szombat, 20.30: Norvégia–Magyarország (Tv: Sport1)
December 3., vasárnap, 18.00: Magyarország–Svédország (Tv: Sport1)
December 5., kedd, 14.00: Magyarország–Argentína (Tv: Sport1)
December 7., csütörtök, 14.00: Lengyelország–Magyarország (Tv: Sport1)
December 8., péntek, 18.00: Csehország–Magyarország (Tv: Sport1)
A csoportmérkőzések helyszíne: Bietigheim-Bissingen, EgeTrans Aréna

Az A- és B-csoport továbbjutóinak nyolcaddöntője Lipcsében lesz, az Arena Leipzigben. A negyeddöntők helyszínei Lipcse és Magdeburg, az elődöntők, a döntő és a bronzmérkőzés helyszíne Hamburg.