– Fizikai és szellemi fáradtságra panaszkodott.
– Panaszkodtam, ez tény, ám ez nem mentség. A franciák, a spanyolok és a csehek is fáradtak voltak, úgyhogy csak áltatnám magam, ha erre hivatkoznék. Különben sem akarok kibúvókat keresni.

– Fura lehet: már-már annyian kritizálják önöket, ahányan a futballistákat szokták.
– Joggal bírálnak minket, hiszen nem úgy szerepeltünk az Eb-n, ahogy azt elvárták tőlünk. Ugyanakkor nekünk, játékosoknak nem az a dolgunk, hogy ezzel foglalkozzunk.

– Az utolsó fiaskó után, miközben a Sport 1-nek nyilatkozott, néhány szurkoló mindennek elmondta, csak úriembernek nem. Felpillantott rájuk, de aztán csak a riporternek válaszolt.
– Mi értelme lett volna, ha visszaszólok? Persze én is anyázhattam volna, ám nekem nem az a dolgom, hanem az, hogy kézilabdázzak. Jó az önkritikám, tisztában vagyok vele, hogy a háromból két találkozón nem váltam a csapat hasznára. Akik gyalázkodtak, azok is elhihetik, hogy borzasztóan bánt a dolog. Láthatták ők is, egyszer sem jöttem le vigyorogva a pályáról...

– Csehország kapuját kilencszer vette célba, fájdalom, egyszer sem sikerrel.
– Bármily szomorú, de volt már rá példa, hogy nem dobtam gólt. A csehek ellen a kapufát találtam el az elején, később azt sem. A végén már a ziccereket is elpuskáztam. Nem véletlenül vallom azt, hogy elsőként magamban kell keresnem a kudarc okait. Az elmúlt napokban mást sem hallottam, mint hogy Csoknyai István a felelős a korai búcsúért. Ugyan már! A ziccereket nem a szövetségi kapitány hagyta ki. Nem mondom, a szakmai stáb is biztosan hibázott, de nem többet, mint mi. Lehetne másra mutogatni, ám nem érdemes. Nem Ilyés Ferenc volt gyenge, nem Eklemovics Nikola és nem iksz vagy ipszilon, hanem a csapat. Együtt buktunk el. Mindenkinek át kell gondolnia, mit rontott el. Amióta kiestünk, azon rágódom, miben hibáztam.

– Jutott már valamire?
– Egyelőre nem.

– Az ősszel térdsérüléssel bajlódott, másfél hónapot mulasztott, nem sokkal a kontinensviadal előtt tért vissza. Nem lett volna célszerűbb kihagyni az Eb-t?
– Ne vicceljen, nem foghatok semmit a sérülésemre. Főleg azok után nem, hogy vállaltam a játékot. Hittem abban, hogy tudok segíteni, és minden bizonnyal a szövetségi kapitány is így volt ezzel, mert nem hívott be mást a helyemre.

– Igaz, hogy a csehek elleni ütközet előtti utolsó edzésen feszültség uralkodott?
– Igaz. Hogy Csoknyai István szándékosan gerjesztette-e, nem tudom. Egy biztos: igyekezett felrázni a társaságot. Ha ez számít, én is így tettem volna a helyében, mert tényleg érezni lehetett némi letörtséget. Abban a helyzetben muszáj volt valamit tenni. Benne volt a pakliban, hogy jól jövünk ki belőle, robbanunk, és átgázolunk vetélytársunkon, miként azzal is számolni kellett, hogy a visszájára sül el a dolog. Sajnos az utóbbi következett be. Próbálkoztunk becsülettel, de leblokkoltunk, és amikor padlóra kerültünk, képtelenek voltunk felállni.

– Járt már hasonló cipőben?
– Egyszer. Négy éve. S hogy teljes legyen a párhuzam: az Európa-bajnokság után. Észre sem vettük, és már itthon voltunk. Akkor gyakorlatilag a nulláról kezdtünk mindent. Szerencsére sikerült felépítenünk valamit, idővel visszaverekedtük magunkat a legjobbak közé. Most megint kezdhetjük elölről...

– Legalább a recept ismert.
– Az első lépésről már ejtettem szót: az önértékelés mindennél előbbre való. Mindenkinek magába kell szállnia. Amíg ez nem történik meg, felesleges a második lépcsőfokról beszélni.

– Kit ért mindenki alatt?
– A játékosokat, az edzőket és a szövetség vezetőit.

– Bízhatunk egyáltalán a szebb jövőben?
– Ha azt veszem alapul, hogy szinte mindannyian tagjai voltunk a tavalyi világbajnokságot hatodikként záró együttesnek, akkor igen. Noha Ausztriában bebizonyosodott, hogy bennünk van a rossz játék, temetni még nem kell minket, mert a jóra is képesek vagyunk. Sőt harcolni is tudunk – még akkor is, ha az Eb-n ez nem mindig tűnt így.