BOBORY BALÁZS 2019.12.10 23:13

Hiba a rendszerben – Bobory Balázs publicisztikája

 

Bevallom, nagyközönség előtt osztottam meg, hogy soha többet nem nézek női kézilabdameccset.
A románok ellen elveszített pénteki, kulcsfontosságú világbajnoki csoportmérkőzés után úgy éreztem magam, mintha ezer gombostűvel szurkáltak volna meg, minimum áthajtott volna rajtam az úthenger, és persze átkoztam a nemzeti fohászunkban is emlegetett balsorsot, amely persze csak minket, magyarokat verhet állandóan – jó nagy bunkósbottal.

Nekem a főiskolán azt mondták, az újságíró elvileg az az állatfajta, aki mindenhez ért egy kicsit, de semmihez sem igazán. Nos, éppen ezzel a tétellel jelezném előre, hogy a kézilabda vb-t is laikusként drukkoltam végig, és bár a televízió előtt nyilván volt észrevételem dán kapitányunk döntései láttán, ezt most megtartanám magamnak, azért vannak illetékesek a szövetségben, hogy higgadtan elemezzék, merre tart ez a csapat, érdemes-e külföldi sztártrénert nem olcsón alkalmazni ezért a produkcióért, és tényleg fejlődési pályán mozog-e a sportág. Kim Rasmussen azóta már jelezte, lelkesen folytatná a munkát, hiszen a világbajnokság egyik legfiatalabb együttesét rakta össze, amivel persze nincs is baj, csak a kényelmes fotelből, a melegre felfűtött szoba félhomályából úgy tetszett, voltak olyan pillanatok, amikor nem a lányok rutintalansága okozott zűrzavart. És itt emelnék ki még egy érdekességet, vagy nevezhetjük akár furcsaságnak is: Siti Bea, Rasmussen segítője a Magyar Távirati Irodának adott nyilatkozatában azt fejtegette, hogy amíg a játékosok klubjukban egy bizonyos rendszerben dolgoznak, addig Kim Rasmussennél egy teljesen másikban, és hát úgy tűnik, a csapattagok nem tudták magukévá tenni a szövetségi kapitány rendszerét. Halkan kérdezem: lehet, hogy akkor a szakmai stábnak kellett volna rugalmasabbnak lennie, és inkább azt játszatni, amiben otthonosabban mozognak a kézilabdázók? Ez már sohasem derül ki, a végeredmény ugyanaz marad, drámai meccseken elbukott lehetőség és 14. hely, ami az Európa-bajnokinál jóval gyengébb vb-mezőny második felére árazza be a magyar női válogatottat.

A hölgyek az elmúlt évtizedekben elbuktak néhány küszöbben, igaz, a legemlékezetesebb elvesztett meccseinket nem a középdöntőbe kerülésért, hanem az olimpiai aranyért vagy világbajnoki címért vívtuk. Férfifronton a 2016-os Bajnokok Ligája-finálé lehet a legfájóbb emlék, igaz, ott kevés magyar játékost vonultattak fel a kilencgólos előnyről elbukó veszprémiek a Kielce elleni meccsen. Most a románok ellen vezetett a női válogatott az utolsó percig, persze a végjátékot szinte törvényszerű módon rontotta el a csapat, és ez az olimpiai szereplésbe kerülhet.

A nagy kérdés: miért nem sikerült nyerni, amikor szinte minden mellettünk szólt? Az eltiltások és botrányok közepette lavírozó románok nem villognak a vb-n, meccs közben is sikerült elbizonytalanítani őket, aztán engedtük felzárkózni az ellenfelet. Pszichológiai tanulmányt lehetne írni ebből az esetből, ahogy a sydneyiből, zágrábiból, kölniből is, de talán szakmailag sem árt mélyebbre ásni.

Könnyen lehet, hogy tévedek, de a hagyományos csapatsportágak képviselői nincsenek felkészülve, hogy ilyen téttel bíró, magas hőfokú összecsapásokat többségében megnyerjenek. Ez annak tükrében kiváltképp érdekes, hogy utánpótlásszinten az eredmények alapján a világ élmezőnyébe tartoznak a mieink, női kézilabdában és kosárlabdában is irigyelnek minket az ifi- és juniortornákon, s bár most nagy hiba lenne lemondani azokról a fiatal lányokról, akik először kaptak szerepet világversenyen Kim Rasmussentől, mégis a korábbi példák alapján félő, hogy nem futják be azt a pályát, amelyet tinédzseréveik végén jósolnak, jósoltak nekik.

Úgy látom, van egy kis hiba a rendszerben. A magyar állam a taón, illetve saját sportfinanszírozási politikáján keresztül sohasem látott lehetőséghez juttatta főleg a látványsportokat, az utánpótláskorú gyerekeknek van pálya, amin edzenek, van labda, amit dobjanak, rúgjanak, üssenek, van az edzőnek megfelelő fizetése a munkájáért, van szép mez, melegítő, csapatbuszos utazás és külföldi tapasztalatszerzés lehetősége.

Ami azonban nincs, vagy legalábbis a hatékony verzióját még nem vettük észre: a számonkérés. Számonkérés az egyesületi munkáról, a tehetséggondozásról, a befektetett tőke és munka megtérüléséről, vagy éppen a selejtszám nagyságáról.

Kívülről úgy tetszik az egész, mint egy jóléti állam, amely kényelmes, amely biztonságos, ahol nincsenek eget rengető kudarcok, ahol mindig van holnap, lesz kenyér az asztalon, és nem baj, ha elmarad a kaviár.

Mindenki teszi a dolgát, de nincs élet-halál küzdelem a betevőért, nincs kényszer a tökéletesre, mert a jó is megfelelő, és ha éppen nem nyer díjat a kiváló áruk fórumán, akkor lehet reménykedni, hogy a következő eresztés majd fog.

Igaz, legtöbbször a jónak nincs is esélye tökéletessé fejlődnie. Az európai porondon meghatározó magyar csapatok többségében elvétve kap szerepet hazai játékos, ha mégis, akkor a perifériára szorulva, kevés felelősséggel, korlátozott feladattal. Ha visszatérünk ebben a gondolatmenetben a női kézilabdához, láthatjuk, hogy Győrben a sorozatos Bajnokok Ligája-győzelmek felülírják a hazai tehetségek szerepeltetését, a Ferencváros viszont ellátja ezt a szerepet, ha ők nem ezt tennék, akkor talán még gyászosabb lenne a helyzet. Aki játszani akar, mehet Érdre, Debrecenbe, Vácra, vagy éppen Kisvárdára, ahol minden hónapban megérkezik a biztos (nem is kevés) fizetés, azonban minden más „másodosztályú”, nem a legmagasabb szint, és egy idő után a tehetség ígéret marad, hazai szinten remek játékos, aki azonban egy világverseny legfontosabb mérkőzésén, valódi téthelyzetben képtelen végig koncentrálni, jól dönteni, mert azon a szinten, ahol ő sportolt, nem találkozott gyakran hasonló helyzetekkel.

Valahogy ki kellene mozdulni a komfortzónából. Kicsit bizarrnak érzem, hogy Európa egyik leggazdagabb országából, Norvégiából idejönnek kézilabdázók pénzt keresni, s ebből arra is következtetek, hogy a magyar játékosoknak is jó itt, még ha nem is Győrben, a Ferencvárosban vagy Siófokon szerepelnek. Talán többeknek kellene elmenniük külföldre megtapasztalni, milyen nem „védett magyarként” élvezni a biztonságot, harcolni a helyért, a bizalomért, a játéklehetőségért, a teher cipeléséért.

Mert úgy tetszik, ha nem lesz változás, nem lesz értelmük a magyar sportba ölt milliárdoknak, marad az ellendrukkereknek a káröröm és a károgás, hogy minden forint felesleges, pazarlás. Lassan eljön az idő, amikor számon kell kérni a felkarolt, támogatott klubokat, akadémiákat, vajon milyen minőséget termeltek, mi a felelősségük a felnőttmezőnyben elért eredményekért, milyen változásokra van szükség, hogy hatékonyabb legyen a munka. A megoldás talán az eredményességet követő kompenzáció lehet, mert hosszú távon nem szabad kiemelten támogatni olyan műhelyeket, amelyek évek, évtizedek óta nem képesek nemzetközi szinten jó, de még inkább kiemelkedő képességű sportolókat nevelni; ez természetesen nemcsak a kézilabdára vonatkozik, hanem a futballra, kosárlabdára, jégkorongra, vízilabdára is.

Léteznek a nagyvilágban jól működő, eredményességen alapuló támogatási rendszerek, talán érdemes lenne tanulmányozni néhány példát. Ha a fentebb említett kényelmességen úrrá lesz a hazai közeg, minden bizonnyal a javunkra dőlnek el a péntekihez hasonló meccsek.

S persze megint nézek női kézilabdát, mert így időnként van esélye kiélni az embernek mazochista hajlamait is…

2020.01.26 13:53:23

Kézilabda B. L.

A magyar csapat pocsékul kezdett, felállt mínusz hatról, az 58. percben kettővel égett, de nem kapott ki.

2020.01.26 18:11:24

Kézilabda VINCZE SZABOLCS (Stockholm)

„Én sem számítottam arra, hogy ilyen jó teljesítményt fogunk nyújtani ezen az Eb-n.”

2020.01.25 20:45:04

Kézilabda VINCZE SZABOLCS (összefoglaló), B. L. (percről percre)

A kapuscsere után ellépő Maquedáék már néggyel is vezettek a szünet után, de a végén így is fordítaniuk kellett.

2020.01.25 22:56:56

Kézilabda DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. A költségek megoszlanak, mégis mi vagyunk a »főrendezők«.

2020.01.24 14:09:22

Kézilabda B. Á.

Elek Gábor csapata parádésan játszott a középdöntő első meccsén, és tíz gólt vert a románokra.