HIRDETÉS
HIRDETÉS
BÁLINT MÁTYÁS (szöveg), TUMBÁSZ HÉDI (fotó) 2018.08.07 15:51 Frissítve: 2018.08.07 15:53

Golovin Vlagyimir: A kézilabdában eredmény kell, nincs idő nyafogni

Golovin Vlagyimir, a világbajnok női junior kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya és az MTK Budapest vezetőedzője a véletlennek köszönheti, hogy 25 éve Magyarországon maradt; az adott szavának, hogy edző lett belőle és nem veszprémi játékos; a tehetsége mellett a szerencsének is, hogy ételfutárból és fordítóból egy NB I-es csapat másodedzője lett, és megvethette a lábát a szakmában.

HIRDETÉS
A siker napjai után visszatért a dolgos hétköznapokhoz: a Népfürdő utcai csarnokban az MTK Budapest élvonalbeli játékosainak tart edzést (Fotó: Tumbász Hédi)

 

 

Egy órán múlt…
Golovin Vlagyimir még érezhető orosz akcentussal, de remekül, választékosan beszél magyarul – mint mondja, gyorsan megtanulta a nyelvünket. „Az első évben még én kérdezgettem a magyar szavakat a többi orosztól, a másodikban már én tanítgattam őket – mesélte. – Azért egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, a Testnevelési Főiskolára be sem akartam adni a jelentkezést, mondván, úgysem leszek képes magyarul megtanulni az anatómiát meg az élettant, de rábeszéltek, legalább próbáljam meg, ne ezen múljon, hogy edző lesz-e belőlem. A határidő napján este tizenegykor estem be a postára a jelentkezési lappal.”

– Mióta dohányzik?
– Fiatalkorom óta. Egyszer leszoktam, négy hónapig tartottam magam.

– Ez a legrosszabb szokása?
– Szeretem a sört is. De tényleg ennyi. Próbálok normálisan élni. Persze, ami nekem normális, az másnak lehet furcsa.

– Ezzel együtt, aki ismeri a jámborságig jóságos személyiségét, nehezen tudja elképzelni, hogy rettenetes gonoszságban sántikálna bármikor is.
– Gyerekkoromban otthon azért megcsináltam a saját baromságaimat. De tanultam a hibáimból, s arra nagyon figyelek, hogy a nevem tiszta maradjon, ne kapcsolódjon hozzá semmilyen balhé.

– Fontos ez?
– Ha a csúcsra törsz, akkor nagyon. Amennyire nagynak tűnik a kézilabdás társadalom, valójában annyira kicsi, minden botlásodra emlékszik mindenki. Én pedig itt vagyok 1992 óta Magyarországon, a legtöbben ismernek, de talán nincsenek sokan, akik szerint rossz ember vagyok.

– Kalandosan került a szovjetunióbeli Odesszából Magyarországra?
– Az volt kalandos, ahogyan ittmaradtam. Valerij Melnyik volt a Veszprém edzője, az ő közvetítésével nyolcan kerültünk Komlóra 1992 nyarán, a felkészülési időszakban. Ott tréningeztünk, és az edzőmeccseken mindig mi játszottuk a harmadik félidőt. Nagyon el akartuk adni magunkat, ami nekem, irányítóként nem volt könnyű: ha jobbra vagy balra passzoltam a labdát, vissza már nem jött, mert mindenki azonnal gólt próbált lőni… De egy Szolnok elleni meccsen megtetszett a játékom Zsiga Gyulának, aki akkor volt ott edző, és magával vitt. Huszonkét esztendős voltam, ami azért érdekes, mert nemsokára hoztak egy rendelkezést Oroszországban, hogy huszonöt éves kor alatt nem szerződhettél külföldre. Szóval ha akkor nem írok alá Szolnokra, ki tudja, hol lennék most…

– Miért Magyarországra jött?
– Ez volt az egyszerű út Melnyiken keresztül, de úgy készültem, megyek tovább Nyugatra, hiszen mindenkinek ez volt az álma, és meg sem állok a Bundesligáig. Már megvolt a csapatom, 1993 májusa közepére vártak próbajátékra, csakhogy márciusban eltört egy csont a csuklómban, úgyhogy nem lett az egészből semmi. Sérülten nem tudtam volna hová menni, a Szolnok viszont marasztalt, kétéves szerződést kínált, úgyhogy aláírtam.

(Fotó Tumbász Hédi)

 

– Szóval azért maradt nálunk és lett végül a magyar női juniorválogatottal világbajnok edző, mert 23 évesen eltörte a csuklóját?
– Ha ez nem történik meg, a Bundesligában játszottam volna. De kitöltöttem a két évet Szolnokon, majd újabbat és újabbat, csak aztán bedőlt a csapat, és úgy döntöttem, abbahagyom a játékot. Ám a Kiskőrösnek nem volt irányítója, úgyhogy augusztusban beestem oda két évre, ám nemsokára az a klub is elindult a lejtőn. Utána még négy évet töltöttem Százhalombattán, csak közben ott is elfogyott a pénz, úgyhogy a játék mellett elkezdtem edzősködni egy serdülő fiúcsapatnál.

– Miért próbálta ki egyáltalán az edzősködést?
– Úgy éreztem, ehhez talán értek kicsit: sok remek szakember mellett dolgoztam, volt mit ellesnem tőlük. Meg hát kellett a pénz, éjszakánként kajákat szállítottam, és oroszról fordítottam magyarra, amit abbahagytam, amikor kiderült, hogy nekem nyolcvan fillért adnak leütésenként, másoknak meg három forintot. Dolgoztam egy orosz utazási irodánál is, de csak rövid ideig, mert az oroszok sokszor gyanakvóak a honfitársaikkal, engem is folyton méregettek, hogy profi sportolóként vajon mit akarok tőlük. Szóval maradt az edzősködés: a kétezres évek elején volt olyan szezon, amikor Dabason játszottam és közben vittem a PLER-nél egy fiú-, s a Bugyi SE-nél egy lánycsapatot, hetente összesen tíz edzéssel és három meccsel, miközben éppen megszületett a kislányom.

SIRÁNKOZÁS HELYETT FELELŐS DÖNTÉST HOZNI

  Olimpiai aranyat akar
Az azóta világbajnok edző beugróként vette át a juniorválogatottat, így nincs is hosszú távú szerződése, ami pedig a klubmunkát illeti, az MTK-val menekül évről évre a kiesés elől. De az álmai most, 48 évesen is nagyratörőek.

„Az élet eldönti, sikerül-e, de az biztos, hogy mindig is olimpiai bajnok akartam lenni – gyerekkoromban is ezért kézilabdáztam – mondta Golovin Vlagyimir. – Bárki kérdezte, ezt válaszoltam, és bár játékosként nem jött össze, edzőként sem tettem le róla. Mindig az olimpiai aranyat emlegettem, de amikor 130 éves volt az MTK, és velem is csináltak egy videointerjút, akkor véletlenül, magam sem tudom, miért, azt mondtam, rossz az az edző, aki nem akar világbajnok lenni. Pedig akkor még szó sem volt róla, hogy nekem erre egyáltalán lehetőségem lesz. Csak elszólás volt. Aztán mi lett belőle…”

– Sűrű időszak lehetett.
– És? Ha előtted áll a munka, el kell végezned, és ha megtetted, büszke lehetsz magadra, ami erőt is ad. Talán ezért is bíztak rám egy-egy olyan feladatot, mint ez a világbajnokság is: tudják, hogy nem siránkozni fogok, hanem mindent beleadok, hogy megoldjam. Meg aztán a kézilabdában eredmény kell, nincs idő nyafogni meg osztogatni az észt – ha nem éred el a célt, kirúgnak, szóval inkább nem alszol éjjel, de mindent megpróbálsz.

– Honnan ered ez a mentalitás?
– Gyerekkoromból. A Szovjetunióban nem volt egyszerű az élet. Anyukám vegyipari gyárban dolgozott, ami nem tesz jót az egészségnek, apám meg karmesterként folyton úton volt, de amikor megszülettem, anyám hazaparancsolta, úgyhogy belőle is gyári munkás lett. Ő vitt le úszni, ám amikor látszott, hogy nem leszek nagy úszó, elmúlt a lelkesedése. Kézilabdázni már anyu vitt le, aztán kiderült, hogy van érzékem hozzá, s akkor apukát is elkezdte érdekelni a sportág. Egyikük sem erőltetett semmit, csak drukkolt. Annyit akartak, hogy normális gyerek legyek: anyukámmal mindent meg tudtam beszélni, sohasem mondta, hogy ezt vagy azt csináljam, csak felvázolta a lehetőségeket, a döntés az enyém volt. Persze a mai eszemmel már tudom, hogy ügyesen terelgetett a helyes irányba. És most én is ezt próbálom a tizenkét éves lányommal, mert neki is meg kell tanulnia döntést hozni, aztán együtt élni a következményekkel, és nem siránkozni.

– Ön sohasem bánta meg a döntéseit?
– Nézze, még egészen jó játékos voltam, amikor Éles Józsi megsérült Veszprémben, és Zdravko Zovkónak kellett egy irányító. Hajnal Csabával, az akkori klubvezetővel kétszer is tárgyaltam, de addigra szóban már elköteleztem magam Százhalombattára, és nem akartam megszegni az ígéretemet. Utána nézegettem, hogyan szerepel a Fotex, hogy talán BEK-döntőben játszhattam volna, és ez óriási dicsőség, de ha akkor nem kerülök Battára, Budapest közelébe, ki tudja, elkezdtem volna-e az edzői pályát, felvételizem-e a TF-re, és most itt lennék-e? Akkor jó döntés volt, vagy nem, hogy betartottam az adott szavamat?

– Ez egyébként is fontos önnek?
– Tudom, hogy manapság a papír a minden, de nekem az adott szó a legfontosabb. Egyébként is, ha edzőként nincs hiteled, akkor nem bíznak benned a főnökeid, a játékosaid, és akkor véged. És akkor is, ha látják, hogy nem adsz bele mindent a munkába.

– Át tudja ültetni a kézilabdázóiba is a maximalizmusát?
– Próbálom. A nyelv nem csontos, nem törik, el tudom mondani kétszer, háromszor, ötször is, amit szeretnék, mert ha valamit tanítani akarsz, azt ismételgetned kell, mire reflex lesz belőle.

– Szokta büntetni a játékosait?
– Igen, bár a filozófiámba nemigen fér bele – a büntetéstől senki sem tanul meg semmit. Én is inkább arra használom, hogy felrázzam vele az edzést, kibillentsem a játékosokat a rossz mentális állapotból. Gyerekként engem sem büntettek otthon, mindent megbeszéltünk. Persze sokkal jobban szeretek olyan játékosokkal dolgozni, akiken látom, hogy igyekeznek, jobbak akarnak lenni – a fiatalok ebből a szempontból hálásabbak. Az idősebbek között van, aki már elért valamit és azzal meg is elégedett, nem akarja képezni magát, csak azt csinálja meg, amit az edző kér, pedig ez nagy baj, mert nem fogsz egy életen át elboldogulni annyival, amennyit tizenkilenc éves korodig megtanultál. Én harmincnyolc évesen is a tévéből a sztároktól ellesett mozdulatokat próbálgattam edzésen, és most is igyekszem fejlődni, mert nemhogy tíz, de három-öt évente jön valami új a sportágba, és ha ezt nem követed, lemaradsz. Ezt mondtam most a juniorválogatott tagjainak is: oké, világbajnokok vagytok, és erre legyetek nagyon büszkék, de holnaptól ez már nem segít rajtatok a pályán. Ha most hátradőltök, a két évvel fiatalabbak azonnal megelőznek.

(Fotó Tumbász Hédi)

– A világbajnok juniorválogatott játékosai felnőttek vagy gyerekek?
– Még nem felnőttek, de a gondolkodásuk már igazi profira vall. Az együtt töltött négy hónap alatt rengeteg munkát végeztek el, nem féltek befektetni a cél érdekében, elhitték nekem, hogy tudok nekik segíteni, és nagyon erősek voltak fejben. Kritikus szituációban tudtak jó döntést hozni, a meccsek végén képesek voltak maguk alá gyűrni az ellenfelet.

– Ez minek volt köszönhető?
– Próbáltuk például elfelejteni, hogy világbajnokságon vagyunk. Esténként elvettük a gyerekektől a telefonokat – nemcsak mi, a norvégok is –, hogy ne a reakciókat meg a hozzászólásokat olvassák, hanem pihenjenek, és csak a következő meccsel foglalkozzanak, azzal is annyit, amennyit muszáj. A lelátóra is csak ritkán ültettük fel őket, hogy ne azt nézegesse ijedten a csapat, hogy nahát, ez meg az az ellenfél is milyen jó. És igyekeztünk elhitetni a lányokkal, hogy sok mindenre képesek. Az első, brazilok elleni meccset nehezen nyertük meg, és utána olyan volt a hangulat az öltözőben, mintha kikaptunk volna. Én is tudtam, hogy darabosan, sok hibával játszottunk, de gratuláltam a csapatnak, hiszen nyertek egy meccset a világbajnokságon! Aztán a második mérkőzésen, Portugália ellen már volt egy jó félidőnk – akkor is gratuláltam. És ez a türelem meghozta a gyümölcsét, hiszen egyre magabiztosabb lett a társaság.

– Semmit sem éreztetett a lányokkal abból, mekkora a tét?
– Egyszer, a Norvégia elleni csoportmeccs előtt szóltunk, hogy ennek súlya van, mert ha győzünk, elkerüljük a legkeményebb ellenfelet, a francia együttest, és ezzel a saját életünket könnyíthetjük meg. Arra a mérkőzésre tényleg mindenki felszívta magát, én is meglepődtem, milyen sebességgel játszottunk. Minden összejött, ráadásul, amikor visszajöttek a meccsbe a norvégok, akkor rá tudtunk tenni még egy lapáttal, és addigra a lányok is elhitték, hogy lehet valami abban, amit ezek a hülyék mondogatnak nekik arról, hogy nem is olyan rossz játékosok ők. De azért kellett egy kis szerencse is.

– Például miben?
– Például abban, hogy amikor talán a portugál–montenegrói meccset néztük, éppen előttünk ült a norvég stáb, és a telefonján nézte az összevágott anyagot Klujber Katrinról, hogy a meccsek elején mindig a kapus bal keze felé lő, Háfra Noémi meg a jobb keze felé. Úgyhogy mind a kettőnek kiadtam, hogy most éppen az ellenkezőjét csinálja kezdésként. Így is tettek, a norvég kapus kétszer elszállt az ellenkező irányba, meg is ingott az önbizalma, a lányok meg egyből más hangulatban kezdték a meccset.

EL KELL HINNIÜK, HOGY BÁRKIT FELŐRÖLÜNK

– Mi lett volna, ha nem jön be a trükk?
– Akkor az az én hibám. Mindig ezt mondom a játékosaimnak: oda lőjenek, ahová megbeszéltük, ha nem lesz belőle gól, enyém a felelősség, ha igen, övék a dicsőség. Le kell venni a terhet a vállukról, hiszen így is éppen elég döntést hoznak a pályán, és ha egy alól mentesítem őket, a következőre, amikor nem tudok segíteni, talán frissebb lesz az elméjük.

(Fotó Tumbász Hédi)

 

– Játékospárti?
– Persze. A legtöbben jól akarnak teljesíteni a pályán, és ha nem sikerül nekik, számíthatnak rá, hogy meg fogják találni őket a szurkolók, a sajtó. Magukra is haragszanak, és ha edzőként még én is nekik esem, végképp végük. Mindez együtt olyan kárt tud okozni, hogy attól a kritikus szituációkban biztosan remegni kezd a kezük. Pedig egyébként is izgulnak: akiben a meccs előtt nincs egészséges drukk, az vagy hülye vagy zseni, vagy nem is érdekli az egész. Már csak ezért is segíteni kell őket, hogy képesek legyenek egyszerűen csak játszani a pályán. A vébén is erre törekedtünk: hogy ha megy a játék, játsszunk, ha nem, akkor küzdjünk, ne azt lássák a túlsó térfélről meg a lelátóról, hogy szenvedünk, hanem azt, hogy élvezzük, amit csinálunk. És ez a csapat akkor is tudott mosolyogni, amikor nem ment neki a kézilabda. Jó közösséget alkottak, szerették egymást, és meccsről meccsre egyre jobban hittek magukban. Az önbizalom a kulcs, csak Magyarországon – Oroszországban nem erre neveljük a gyerekeket, az edzőket. Én is mindenkit megkérdeztem, mi a kedvenc figurája, miből eredményes, hogy azt is játsszuk, hogy mindenkinek sikerüljön valami, mert aki gólt lő, azt szereti az ország.

– Nehéz volt kezelni, hogy ezekre a gyerekekre sohasem látott figyelem irányult?
– A debreceni hangulat, a sok ezer néző nekünk erőt adott, az ellenfeleket meg elbizonytalanította. Pedig ahogy kezdődött a vébé, az nem a fényes jövőt vetítette előre, de akkor is hinnünk kellett a lányokban.

– Vakon?
– Vakon is hinni kell, mindent beleadni és legfeljebb bízni a csodában, ha nincs más. De én alappal hittem bennük. Tudtuk, bármennyire is kétarcú csapat ez, képes kiemelkedő játékra. Akkor miért ne hihettünk volna abban, hogy a meccsek negyvenötödik perce után is képes rá? Ezt mondogattam az öltözőben szinte minden meccsen: le fogjuk darálni az ellenfeleket, csak hinni kell benne, ki kell várni, hogy eljöjjön ez a szakasz. Győzni a végén kell, addig meg kell teremteni az esélyét annak, hogy te lehess a jobb a hajrában. De ha már az elejétől azon aggódsz, mi lesz a végén, akkor elveszed magadtól ezt az esélyt. Ha viszont hiszel benne, akkor meglesz a sanszod, legfeljebb a végén nem te győzöl – de akkor is mindent megtettél, csak jobb volt az ellenfél.

– Debrecenben azonban nem történt ilyen – nyolcból nyolc meccset nyerve lettek világbajnokok.
– Nagyon jó fizikai állapotban voltunk, jobban bírtuk erővel a döntő végét is, mint a norvégok, felőröltük őket, bíztunk magunkban, és az is nagyon fontos volt, hogy aki csak bement a pályára, mind hozzá tudott tenni, az is, akinek csak öt perc jutott.

A VÉRE OROSZ MARADT, MAGYAR AZ ÉSZJÁRÁSA

– Egyébként is nagyon összetartó csapat volt ez.
– Különlegesek voltak, és próbáltam is hagyni őket kibontakozni, és egyéniségekként kezelni őket. Minden mérkőzés előtt bömbölt a zene az öltözőben, a gyúrónk, Csiga bá szerintem megsüketült – de ők így vezették le a feszültséget. Az első meccsen például, amikor mentem be a taktikai eligazításra, Klujber Ketin még nem volt cipő, kérte is az elnézéseket. Elütöttük a dolgot egy viccel, és onnantól egyszer sem vette fel idejében a cipőjét – talán babona volt, talán egy kis szabadság, de ha neki erre volt szüksége, miért ne adtam volna meg? De az is megesett, hogy Lakatos Rita mondta meg Dél-Korea ellen egy éles szituációban, milyen figurát kellene játszanunk, és gólt is lőttünk belőle.

Golovin a fantasztikus válogatottat alkotó játékosai körében (Fotó: Török Attila)

 

– Az első perctől megtalálta a hangot a válogatott tagjaival?
– Sokukat ismertem, tudtam, hogy elszánt gyerekek, pontosan tudják, mit akarnak az élettől, de azért bennem is volt félsz, amikor átvettem őket, miután márciusban Hajdu János egészségügyi okból lemondott. Hittem bennük és ők is hittek bennem: a feje tetejére állítottam a programot, kivettem az edzőmeccseket, edzéseket tettem be, és mindenben partnerek voltak. Az első összetartásról már vigyorogva autóztam haza, mert láttam, hogy meg akarnak felelni, és hogy remekül tudunk együtt dolgozni.

– Milyen érzés volt világbajnoknak lenni?
– Fura. A lefújáskor lepacsiztam mindenkivel, s azt éreztem, hogy kiürültem, nincs bennem több. Visszamentem a szállásra, és négyórás éjszakai alvások után végre kialudtam magam. Amikor két nappal később visszajöttem az MTK-hoz, egy ideig nem is voltam önmagam, nem volt erőm dicsérni vagy kritizálni sem.

– Örült valamikor a vb-aranynak egyáltalán?
– Belül örültem, de ebből kívülről nem sok látszott. Annyit mondtam magamnak: „Ez kurva jó volt, Vovácska!” Sokak munkája van benne a sikerben a stábomtól, Pigniczki Krisztinától, Bartalos Bélától és a többiektől a klubedzőkig. De én is beletettem a magamét.

– Annak mennyire örül, hogy most a fél ország megismerte, nemcsak az a 350 néző tapsolta a Népfürdő utcában?
– Jólesik, ha gratulálnak az utcán, de még jobban, ha azt tudják rólam, hogy jó edző vagyok – s az aranyérem nekem is visszajelzés volt, hogy jó úton járok. De ezután is fogok rosszul cserélni, és ezután is fognak szidni, ez benne van. Csak a bajnokokat szeretik igazán.

– A világbajnokokat főleg.
– Egy ideig. Másnap már más történik, mások szerepelnek a hírekben. Inkább abból a szempontból van súlya annak, amit elértünk, hogy a kislányok most már úgy mennek le edzésre, hogy világbajnokok akarnak lenni, nemcsak NB I-es játékosok, mert az nagyon gyenge célkitűzés, és látják, hogy ez lehetséges is, ha áldozatot hoznak érte. És talán több lesz bennük a nemzeti büszkeség is, motiválja őket, hogy a hazájukat, ezt a tízmilliós országot képviselhetik.

– Érdekes ezt orosz akcentussal kimondva hallani.
– Talán nem annyira hiteles az én számból, de valóban így gondolom. Nézze, a felnőttéletemből öt évet töltöttem Oroszországban, több mint huszonötöt itt, és engem akaratlanul is átformált ez a közösség. A régi barátaim már a kétezres évek elején azt mondták, Vova, te már magyar vagy, magyar a gondolkodásod, a humorod, akcentussal beszéled az anyanyelvedet.

– Mi az, ami megmaradt önben a szovjet Golovin Vlagyimirból?
– A vérem orosz maradt, most is örülök az orosz sportsikereknek. Ezen kívül? Nem tudom. (Ekkor felbukkan a jó barát, mentor és edzőkolléga, Elek Gábor, és ő is elgondolkodik a kérdésen. „A jógyerekséged. Meg az benned a szovjet, hogy nem vagy elég bátor. Hogy valahol még mindig kicsit kívülállónak érzed magad, és emiatt háromszor meggondolod, hogy szólj-e ezért vagy azért bírónak, játékosnak, bárkinek. Pedig számunkra, akik hozzád közel állunk, már réges-régen magyar vagy, a testvérünk. Vagyunk néhányan, akik nem bánnák, ha annyian szeretnének minket, mint téged.”) Ebben lehet valami. Sokat gondolkodtam rajta, ha valami nem sikerül, hogyan magyarázom ki? Utálok magyarázkodni. És talán ezért nem mertem elmesélni a sajtóban a norvégok elleni döntő előtt azt sem, amit Róth Kálmán mondott, amikor az ő segítője voltam a juniorválogatottnál – nehogy magyarázkodásnak hasson. A 2013-as vb-n vezettünk a franciák ellen az elődöntőben, de szétesett a játékunk, kikaptunk. Akkor Kálmán felállt és azt mondta: „Ezek így is a mi lányaink, szeretnünk kell őket.” Tényleg így van. Ők mennek értünk a harcba, a legjobbat akarják, és van, hogy nem jön nekik össze – de ezért haragudni rájuk? Arra lehet haragudni, aki nem tesz a sikerért.

Golovin Vlagyimir a junior-világbajnokság trófeájával - arcán az öröm jele nélkül (Fotó: Török Attila)
Edzést tartott és edzett is

Golovin Vlagyimir edzői pályafutása elején serdülőcsapatoknál dolgozott, és a véletlenek összejátszása is kellett ahhoz, hogy NB I-es edző lett.

„A Bugyival megnyertük az NB II-t, a PLER-nél is látszott, hogy fejlődnek a játékosok a kezem alatt. Pedig az elején megesett, hogy odajött hozzám egy apuka, hogy mit futtatom én a gyerekét, nem atléta az, hanem kézilabdás… – emlékezett vissza. – Dolgoztam Kispesten is, nyolc lánnyal kezdtünk, a végén már negyvenen voltunk, senki sem akart elmenni… A lányok ilyenek: amíg a fiúk simán elfociznak minden edzésen, ők azt értékelik, ha dolgozol velük. Közben Dabason egy csapatban játszottam Elek Gáborral, aki akkor a Fradi junioredzője volt, és segítőt keresett maga mellé. Akárcsak játékosként, amikor Magyarországon maradtam, most is a véletlen vezérelte az utamat: Gábornak csak a harmadik választása voltam, de Ökrös Csaba meg Szilágyi Zoltán nem vállalta. Onnantól csak a Fradinál edzősködtem. Először csak ültem a padon, néztem ki a fejemből, aztán egyre több feladatot kaptam, de igyekeztem a háttérben maradni: a másodedzőnek nem szabad szerepelnie, neki csak a vezetőedzővel szabad megosztania a gondolatait – ezzel szemben sokan mennek a játékosok után, sugdosnak a fülükbe, megy a fúrógép, aztán amikor végre övék lesz a kispad, fél év alatt megbuknak. Nálunk erről szó sem lehetett Gáborral, már csak azért sem, mert miután megtartottuk az edzést a Fradinál, átmentünk Dabasra és egymás mellett küzdöttünk a pályán. És végül az FTC másodedzőjeként kaptam meg az első NB I-es kispadomat Kiskunhalason. Ki tudja, hol lennék most, ha másként alakul?”
 
HIRDETÉS
HIRDETÉS
2018.12.10 11:09:52

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS (Nancy)

„A kézilabdában még mindig játékosnak lenni a legjobb” – vallja a már ellenőrként dolgozó korábbi világklasszis, Ljudmila Bodnyijeva.

2018.12.10 19:05:56

Kézilabda nemzetisport.hu

Bardóczy Gábor kormánybiztos a 2022-es kézilabda Európa-bajnoksághoz kötődő fejlesztésekről beszélt.

2018.12.09 22:56:41

Kézilabda nemzetisport.hu

2018.12.09 14:18:31

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS (Nancy), RUSZNÁK GYÖRGY (közvetítés)

Végig kiélezett mérkőzésen nagyot küzdött a magyar csapat Németország ellen.

2018.12.08 23:01:52

Kézilabda BALLAI ATTILA

ALAPVONAL. Még itt a régi világ. De már itt az új is. És nem látom, hogy ez utóbbi különösebben ragaszkodna a kézilabda Európa-bajnoksághoz, az olimpiához.

HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS