BÁLINT MÁTYÁS
BÁLINT MÁTYÁS
2017.12.28 15:03 Frissítve: 2017.12.28 17:15

Egyszerre lelkesítő és aggasztó – ilyen volt a magyar női kézilabda 2017-es éve

Beállítottság kérdése, hogyan értékeljük a 2017-es évet női kézilabdában: a világbajnokság sok kérdést hagyott nyitva, pedig amúgy nem volt rossz esztendő.

 

Háfra Noémi (középen) bátran játszott a decemberi vb-n (Fotó: MKSZ/Kovács Anikó)

Csak az a vég! – csak azt tudnánk feledni!

 MOTIVÁLT ÉS ENERGIKUS – AZ ÉV JÁTÉKOSA
 

BÓDI BERNADETT, A GYŐR JOBBSZÉLSŐJE

– Az év legfrissebb emléke a világbajnokság. Milyen emlék?
– Nehéz kérdés. A csoportkörben jó meccseket játszottunk, hoztuk, amit kellett, kár, hogy a svédek elleni találkozóra nem sikerült összeállnunk. A nyolcaddöntőbeli vereség meg fájdalmas, de hát a későbbi aranyérmes franciáktól kaptunk ki – ilyen a lebonyolítás. Az nem jó érzés, hogy a tizenötödik helyre rangsoroltak minket, de közben meg a papírformát hoztuk, és összességében is jobb érzéseim vannak, mint az utóbbi időben egy-kétszer. Egyre jobban összeállunk, sokat fejlődtünk, és a hangulat is jó.

– Ön pedig a svédek elleni, kevésbé sikerült meccset leszámítva egyenletesen magas színvonalon játszott, ahogyan az egész évben is, na meg újból Bajnokok Ligája-győztes is lett. Ezért esett önre a választásunk.
– Köszönöm, a Bajnokok Ligája-győzelem valóban hatalmas élmény volt. Az egész idényben dolgoztunk érte, szinte hibátlanul kellett végigvinnünk a szezont, aztán a négyes döntő két napján kellett a csúcson lennünk – a fináléban meg valóban az év egyik legjobb meccsét játszottuk. Most már azért dolgozunk, hogy ismét eljussunk ugyanide, ez a következő cél.

– Tényleg sosem áll meg, akár a pályán.
– Alapjáraton pozitív beállítottságú vagyok, ha valami nem is sikerül, nem bánkódom sokáig, hiszen nem áll meg az élet. Mindig jönnek új feladatok, fel kell kelni és megint felvenni a munkásruhát.

– Ez a titka? Mindig dolgozik tovább, ezért képes egyenletes teljesítményre?
– Legalábbis törekszem rá, ám mi is emberek vagyunk, sportolók, vannak hullámvölgyeink és ellenfeleink is.

– Motiváltnak tűnik harmincegy esztendősen is.
– Annak is érzem magam. A regeneráció már lassabban megy, de fájdalmaim nincsenek, a munkát élvezem, és érettebb, tudatosabb is vagyok: nem számolgatom a statisztikát, arra koncentrálok, hogy amikor labdát kapok, a lehetőségeimből kihozzam a maximumot, és főleg a kulcspillanatokban, mondjuk a meccsek utolsó tíz percében tudjak segíteni a csapatnak.

Mert 2017 amúgy november közepéig nem volt kellemetlen a magyar női kézilabdázás számára. A Győr megnyerte a bajnokságot, de legalább annyi izgalom mentén, hogy a Ferencváros a Népligetben megszorongatta, a Magyar Kupát pedig emlékezetes döntő után, hétméterespárbajban el is hódította az FTC, szóval mindenki nyert valamit, és még az elkötelezetlen kézilabdabarátok is jól szórakoztak. Az ETO közben Bajnokok Ligája-győztes is lett, sérülésekkel küszködve, – a riválisoknak legyen mondva, de – tartalékosan, viszont kiválóan küzdve. A Kim Rasmussen vezette formálódó válogatott felkészülési mérkőzéseken remek védekezéssel, olykor kimondottan szép játékkal aratott vállalható győzelmeket korrekt (Horvátország, Norvégia B) és határozottan jó (Románia) ellenfelekkel szemben, s a négy kötelező tétmeccset is hozta, kijutva a decemberi vb-re és jó pozícióból várva a jövő évi Eb selejtezőinek folytatását is. (Bár a Szlovákia elleni vb-selejtező tét nélküli pozsonyi visszavágóján a lélekben már nyaraló csapat minden inspiráció nélküli döntetlenjét jobb feledni.)

Csak aztán eljött a november közepe. A közelítő végzetről előbb csupán az árulkodott, hogy harcban álló csapatainkat egytől egyig (illetve négyig) kizsűrizték az EHF-kupából még a csoportkör előtt. A rövidre szabott világbajnoki felkészülés aztán egyszerre volt lelkesítő és aggasztó: a norvégiai Möbelringen-kupán a mieink parádésan megszórták az oroszokat, 55 percig tartották a lépést a házigazdákkal és legyőzték Dél-Koreát, de közben Oroszország ellen atomjaira hullott az addig biztos védekezés (illetve az atomok legalább a helyükön végeznek valamiféle rezgő mozgást), a norvégok elleni utolsó öt percben egy jó döntést nem hozott magyar játékos a pályán, és a koreaiak legyőzéséhez is a görbiczi elszántság és akaraterő kellett. És bár ezek csak edzőmeccsek voltak irreleváns végeredményekkel, végül a világbajnokság is ugyanilyen lett: egyszerre lelkesítő és aggasztó.

Aki lelkesedni akar, mint egy szövetségi kapitány, találhat rá okot. Vitathatatlan, hogy a társaság mindhárom vereségét utóbb minimum az elődöntőig meg sem álló együttesektől szenvedte el (Franciaország arany-, Norvégia ezüstérmes, Svédország végül negyedik lett), s az is, hogy a norvégok elleni első félidő riadt ácsorgását és a franciák elleni nyolcaddöntő állórajtját leszámítva végig küzdött, hajtott, igyekezett a csapat, na meg hozta a meccseket, amelyeket hoznia illett (az argentinok, lengyelek és csehek elleni csoportmérkőzéseket), a történelmien gyér 15. helye pedig legalább annyira egy buta számítási rendszer, mint a saját teljesítményének eredménye, ráadásul foltokban valóban művelt szép dolgokat – csak nem eleget.

Mert aki aggódni akar, az is felteheti a maga jogos kérdéseit, ahogy a hazai szövetség elnöksége fel is tette. Miért ijedt meg a válogatott a kulcspillanatokban? Miért nem működött a visszarendeződés? Mi az a beállósjáték nevű varázstrükk, amellyel más csapatok oly eredményesen kísérleteznek? Mi történt a védekezéssel? Hová tartozik ez a magyar együttes a világban és hová tart? Miért nem volt esélye egyetlen bravúrra sem? Lesz esélye ilyesmire a későbbiekben? Kérdés kérdés hátán, és csupán hozzáállás kérdése, hogy az első tíz és fél vagy az utolsó másfél hónap alapján akarunk-e rájuk választ keresni.

Egy biztos: az utolsó másfél hónap kicsit megkeserítette az addigi időszak történéseinek ízét, márpedig a magyar női kézilabdázás minden évét az esztendő végi világverseny árazza be. Hogy aztán valójában mekkora a baj (ha van egyáltalán bármekkora), és hogy végső soron lelkesítő vagy aggasztó volt-e ez az év, azt 2018 végén, a franciaországi Eb eredményeit elnézve megmondjuk.

ELLOPTA A SHOW-T – AZ ÉV FELFEDEZETTJE

HÁFRA NOÉMI, A FERENCVÁROS ÁTLÖVŐJE

Jó két évvel ezelőtt, a szokásos idénybeharangozó összeállításunk készítésekor volt egy kósza gondolatunk, hogy a Ferencváros (akkor még) 16 éves (akkor még) irányítóját, Háfra Noémit jósoljuk a következő évadban a felnőttek közé is berobbanó tehetségnek. Remekelt a korosztályos bajnokságokban és elboldogult a felnőttek közt is: nem kapott sok lehetőséget, de olyankor mindig történt valami a pályán, plusz magabiztosan lőtte be a maga labdáját a Győr elleni – utóbb megnyert – 2015-ös bajnoki döntő hetespárbajában, szóval látszott, van benne fantázia.

Kellett rá várni két évet, hogy így legyen, ámhogy érdemes volt, az biztos. Háfra Noémi ősszel ugyanis ellopta a show-t. Kim Rasmussen kapitány már akkor is szemezett vele, amikor még úgy volt, a közben átlövővé átkupálódott tehetség az MTK-ban kezdi meg ezt az idényt is, de aztán az FTC elveszítette Zácsik Szandrát, és visszahívta Háfrát. Ő pedig kis kezdeti megilletődöttség után remekül megtalálta a helyét: a bajnokságban a klub hatodik legjobb akciógóllövője, és még a tizenkilencedik születésnapja előtt bemutatkozhatott a válogatottban is Koszovó ellen. Aztán a bővebb, majd az egyre szűkülő világbajnoki keretben is ott találta magát. Első világversenyén pedig ha nem is lobbantotta lángra a világot, bőven a jobban teljesítő kerettagok közé tartozott. Gólokat lőtt, heteseket harcolt ki, olykor a vakmerőségig bátran kézilabdázott.


AZ ÉV MÉRKŐZÉSE

GYŐRI AUDI ETO KC–ZSRK VARDAR SZKOPJE (Bajnokok Ligája, döntő, Budapest, 2017. május 7.)

Egy évvel korábban is Bajnokok Ligája-döntőt játszott a Győr a Papp László Budapest Sportarénában, és egy évvel korábban is úgy torkollt hosszabbításba a találkozó, hogy addig szinte végig az ETO vezetett. Az idei finálé annyival volt különb, hogy a rendes játékidő végén az ellenfél, a macedón ZSRK Vardar Szkopje még a győzelemért is támadhatott, (Tomori Zsuzsanna utolsó faultja aranyat ért), illetve hogy a hosszabbításban viszont gyorsan háromgólos előnybe került a Győr, és ezt már nem is engedte ki a kezéből – a magyar csapat 31–30-ra győzött, ezzel hat év alatt az ötödik BL-döntőjén a harmadik győzelmét aratta.

 AZ ÉV CSALÓDÁSA

AZ EHF-KUPA, AHONNAN MÁR KI IS ESTEK A MAGYAROK

Volt egy pillanat, amikor őszinte lelkesedésünkben azzal számoltunk, hogy akár négy magyar csapat is lehet a női EHF-kupa tizenhatos csoportkörében: az Érd a francia Issy Paris Hand ellen tízgólos előnnyel várta a visszavágót a főtáblára jutásért, a Dunaújváros csak eggyel kapott ki a dán éllovas Köbenhavn otthonában, a Vác a török Kastamonu ellen a világ legijedtebb játékával is csak kétgólos hátrányt szedett össze hazai pályán, és egy kis bravúrral a Debrecen is fordíthatott volna otthon mínusz ötről a román Craiova ellen. Ehhez képest az Érd alig felfogható tizenegy gólos vereséggel potyogott ki Párizsban, az Újváros nem tudta megismételni a koppenhágai játékát, a Vác fiataljait a külső-belső nyomás roppantotta össze Törökországban, a Lokinak pedig nem volt valós esélye fordítani a románok ellen – és hirtelen a négyből egyetlen árva magyar csapat sem maradt.


AZ ÉV VÉDÉSE

SZIKORA MELINDA az FTC–Győr Magyar Kupa-döntő hétméterespárbajának végén (2017. április 2.)

Lehet, hogy egyszerűbb lenne ezt a rovatot simán csak odaadni Szikora Melindának: tavaly után idén is ő vitte el az év védését, méghozzá egy olyan mozdulattal, amely Magyar Kupa-győzelmet ért a Ferencvárosnak, megszakítva a Győr 12 éven át tartó sorozatát. Mindezt a hétméterespárbaj utolsó lövésénél. „Láttam, hogy Eduarda Amorim máshogy tartja a kezét, szóval nem a jobb alsóba fog jönni a labda, ahová vártam, és már csak annyit tudtam csinálni, hogy kicsit fordítottam a törzsemen, és leengedtem a bal kezem" – emlékezett vissza az elmondva egyszerűnek tűnő, valójában egy másodperc törtrésze alatt felismert helyzetre és tökéletesen végrehajtott mozdulatra, amely után a kezében elakadt a labda, a Ferencváros pedig megnyerte a kupát.

AZ ÉV BÚCSÚJA

GÖRBICZ ANITA VISSZAVONUL A VÁLOGATOTTSÁGTÓL

Bizonyos dolgok csak úgy, elkerülhetetlenül megtörténnek, tetszik, nem tetszik – a szakág elmúlt húsz évének legnagyobb alakja is így köszönt le a válogatott karrierről, csak úgy, elkerülhetetlenül. Tudta, hogy a decemberi világbajnokság az utolsó világversenye, úgyhogy kettőzött erővel akart, küzdött, igyekezett, aztán mikor ő sem tudta megmenteni a csapatot a franciák elleni nyolcaddöntős kieséstől, csalódottan, egy soha véget nem érő doppingvizsgálat után kimerülten nem volt ereje magában tartani tovább a rossz hírt. A legünnepélyesebb búcsúztatás jár majd ki neki.

 

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2018.01.21 00:05:28

Kézilabda BALLAI ATTILA

ALAPVONAL. Ilyés Feri már jó egy éve magyar válogatott volt, amikor azt találta mondani, még mindig leírhatatlan érzés, hogy belép az öltözőbe, és az áll az ajtaján, hogy HUN.

2018.01.19 23:02:29

Kézilabda BOBORY BALÁZS

ALAPVONAL. Az edzők előszeretettel hangoztatják, hogy a honosítást, a honosított játékosok szerepeltetését a kényszer szüli, hiányposztokra érkeznek a kiszemeltek.

2018.01.19 08:39:43

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS

A fizikai felkészítés fontossága, a védekezésbeli hiányosságok és a mentális tényezők az egyik, míg ígéretes fiatalok a másik oldalon.

2018.01.18 23:35:20

Kézilabda SIMON JÓZSEF

NS-VÉLEMÉNY. Ezekben a gyötrelmes órákban nem könnyű felemelni a fejünket.

2018.01.17 16:35:47

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS (Varasd), MAROSI GERGELY

Válogatottunk az első félidő második felében elvesztette a fonalat, az extrát nyújtó Zdráhala végzett velünk.