BAKOS GÉZA 2013.01.10 12:41 Frissítve: 2015.03.21 02:27

Egy magyar érem, de sok klasszis, dráma, gólkirály

Kézilabdában, különösen a férfiaknál, nem voltak akkora sikereink a múltban, mint labdarúgásban vagy vízilabdában, de a magyar válogatott szinte a legelejétől aktív részese a sportág elitküzdelmeinek. Ritkán jutott ugyan főszerephez, ám a 17 eddigi vb-indulás önmagáért beszél – ezeken a tornákon pedig rengeteg nagy meccsel és jelentős egyéniséggel támasztotta alá a játék számottevő hazai népszerűségét. Lássuk, az elődök hogyan teljesítettek a korábbi világbajnokságokon.

A legutóbbi, 2011-es kézilabda-világbajnokságon a hetedik helyen végzett a magyar csapat (Fotó: Action Images)

 

Tulajdonképpen egy kísérlettel kezdődött 1938-ban. Ekkor még közel sem volt eldöntött kérdés, hogy a főként Közép-Európában népszerű nagypályás vagy a Skandináviában domináns beltéri formája lesz-e uralkodó. A szűk húsz évvel korábban kidolgozott szabályrendszerű kézilabda bemutató sportágként már szerepelt az 1936-os nyári olimpián (velünk a negyedik helyen), de természetesen még a nagyobbik verzióval.

Két évvel később, az első terem-világbajnokságon mindössze négy csapat vett részt Németországban, ez volt a ma ismert kézilabda igazi debütálása. Jellemző, hogy a vb előtt csupán egyetlen nemzetek közötti mérkőzést játszottak fedett pályán.

A torna nagy sikert aratott, a gólok száma, a játék érdekes és gyors volta, követhetősége miatt hamar teret hódított magának a kispályás változat, amely ráadásul nem volt kitéve az időjárás szeszélyének sem. Néhány hónappal később a németek a szabadtéri vb-t is megnyerték.

Így játszották a nagypályás kézilabdát

Beindult az üzem

A második világháború után 1954-ben jött a folytatás, és egy évtizeden át négy csapat uralta a mezőnyt: a svédek (akik előbb hazai pályán visszavágtak a németeknek a legelső kiírás bronzáért, majd legközelebb a nagy ellenfél otthonában védték meg a címüket), a stafétát átvevő románok (1961 és 1964 aranyérmesei), illetve a csehszlovákok és a sportágat feltaláló németek.

A magyar válogatott az NDK-ban megrendezett harmadik tornára jutott ki először, és bár mindössze hét esztendővel korábban indult be itthon a kispályás bajnokság, az 1958-as vb-n egyből sikerült a felsőházban végeznünk. A közvélemény számára már eleve tükrözhette az esemény rangját, hogy a beharangozó írás a Népsport címlapján kapott helyet a rajt napján, rögtön a Vasas 4:0-s Ajax-verése mellett, amellyel az angyalföldi futballisták biztosították a helyüket a Real Madrid elleni BEK-elődöntőben... A továbbiakban rendre érkeztek a beszámolók, mivel a lap már akkor is saját kiküldött tudósítóval számolt be a teremkézilabdáról, ahogyan ez idő tájt  még megkülönböztették a nevében is.

A mieink ugyan továbbjutottak a csoportjukból, miután keleti szomszédainkkal ikszelni tudtak, majd az utolsó fordulóban felülmúlták a már akkor is „izmoskodó” kis ország, a románokat meglepetésre megverő Izland legjobbjait, de a következő körben nem szereztek pontot, s a helyosztón a jugoszlávok elverése után végül hetedikek lettek. Súlyos vereséget csak a csehszlovákoktól (–15) és a még közös csapattal induló, Kretzschmart (Stefan apját, Petert) is felvonultató németektől (–7) szenvedtek, egyaránt a karmester Bolla nélkül, ám a beszámolók szerint mindkétszer túlzott volt a különbség.

/A keret: Balázs Jenő, Bányai István, Bencsik Ottó, Berendi József, Bolla Rudolf, Faludi Mihály, Fekete Sándor, Hetényi Ottó, Horváth Jenő, Kele Miklós, Kőszegi Tibor, Lengyel Gábor, Schvajda Béla, Som Ferenc, Töltő Károly, Vajna István. Szövetségi kapitány: Cséfay Sándor/

Odaragadva egy helyhez

Egy világbajnokság kihagyása után – az NSZK-ban jegyezték fel a finálék negatív gólcsúcsát: Románia kétszeri hosszabbítás után mindössze 9–8-ra nyert Csehszlovákia ellen – a csapat az 1964-es vb-n ismét ott volt. A kezdés előtt egy nappal a szaklap „gyorstalpaló” kézilabdasulival szolgált hasábjain „civil” érdeklődők számára, hangsúlyozva, hogy az átlövések terén lenne mit fejleszteni a hazai képzésben.

Nos, ezzel teljes összhangban vérszegény támadójátékkal nagyon kikaptunk a svédektől Pozsonyban, de utána Egyiptom nem okozott gondot, Izland ellen pedig sokat segített a Bratislavába (akkor így kellett leírni) tömegesen átsereglő és fantasztikusan szurkoló magyar „B-közép” is.

A prágai középdöntőt a nagynevű NSZK bravúros legyőzésével kezdtük, ám a jugók elleni szűk vereség sokba került: a körbeverés folytán leghátra szorultunk, és a sérülésektől tizedelt, a hajrára nagyon elfáradó csapat simán kikapott a dánoktól, így 1958-hoz képest egyet rontva a nyolcadik hellyel kellett beérni. Egyéni sikerként elkönyvelhettük ugyanakkor, hogy Fenyő András egy találat híján gólkirály lett, mintegy kijelölve az utat több neves honfitárs mesterlövészutóda előtt.

/A keret: Adorján János, Baranyai Gyula, Berkesi Ferenc, Drobnits Vilmos, Dubán Dénes, Fenyő András, Kesjár András, Klein József, Kovács János, Kovács László, Marosi István, Rácz Béla, Stiller László, Tamásdi Sándor, Timár Béla, Vigh Ferenc. Szövetségi kapitány: Csicsmányi Árpád/

A hatvanas évek közepére a magyar férfi kézilabda végleg csatlakozott a tágabb elithez, amit nemcsak a vb-k kiemelt sajtóbeli tálalása és a drukkerek fokozódó érdeklődése jelzett, hanem hogy 1966-ban a Bp. Honvéd BEK-döntőt játszhatott! A 1967-es vb-n mégis megint a nyolcadik helyen végzett a válogatott.

A japánok elleni ötgólos diadal fanyalgást váltott ki idehaza, a norvégok ellen viszont a küzdőszellem meghozta a magáét. A két győzelem után azonban négy vereség következett! Az NSZK ellen ez belefért, de mivel ebben az évben áttértek az egyenes kieséses rendszerre, egy csoportelsőt kaptunk riválisnak a negyeddöntőben, és a címvédő románok ellen az utolsó percekben, 19–20-nál a „játékvezető Adorjánt két percre kiállította, és kétszer elvette a labdát a csapattól”.

Az itthon balszerencsésnek és (a bíró miatt) igazságtalannak is nevezett kiesés ugyan külföldön pozitív visszhangot váltott ki a hősies harc láttán, de az együttes kipukkadt, és a házigazda svédektől elfáradva szűken, majd a jugoszlávoktól a tudósítás szerint kissé motiválatlanul kapott ki. Csehszlovákia pedig megszerezte története első és mindmáig utolsó világbajnoki aranyérmét, míg valamivel korábban lezárult egy másik korszak is: 1966 után többé nem rendeztek világversenyt nagypályán.

/A keret: Adorján János, Fenyő András, Gyűrű Ferenc, Kaló Sándor, Klein József, Koch Ádám, Kovács János, Kovács László, Marosi István, Nagy Attila, Simó Lajos, Timár Béla, Tornóczky János, Varga István. Szövetségi kapitány: Albrecht Miklós/

1970-ben már természetes volt, hogy a magyar csapat kvalifikál a megmérettetésre, azonban a középmezőny(felső részé)ből Franciaországban sem sikerült kitörni: egymás után harmadszorra is nyolcadik hely... Pedig Marosiék ezúttal tanultak a legutóbbi hibából, és aránylag könnyű csoportjukban mindenkit nagyon megvertek.

A nyolc között így egy alulról jövő vetélytárs érkezett – amely ellen azonban sikerült elidegeskedni a továbbjutást. A hagyományosan erős kézilabdás nemzetek közé ugyanis nagyjából ekkoriban zárkóztak fel a jugoszlávok és a szovjetek mint új trónkövetelők, és az előbbiek ezúttal egyetlen találattal jobbnak bizonyultak a mieinknél (11–10), majd fel is értek a dobogó aljára.  Csapatunk az NSZK és Csehszlovákia ellen elbukott helyosztókkal már nem okozott nagyobb meglepetést.

/A keret: Adorján János, Csík János, Fenyő András, Horváth József, Kaló Sándor, Kovács László, Marosi István, Simó Lajos, Stiller János, Szabó István, Szabó László, Takács Sándor, Varga István, Vass Sándor. Szövetségi kapitány: Albrecht Miklós/

Botránnyal záruló évtized

Közben 36 év után ismét bekerült a kézilabda az olimpiai programba, ahonnan a magyarok sem hiányozhattak. Végül a megszokott módon Münchenben is a nyolcadikok lettünk – ez mindmáig a legrosszabb ötkarikás szereplésünk. Az 1974-es vb-n viszont végre sikerült egy picit feljebb mozdulni, beállítva az addigi legjobb eredményt.

A Faludi Mihály vezette fiatal együttes (ekkor mutatkozott be Kovács Péter is, az utóbb háromszoros „vb-kapitánnyá” váló tréner csúcsát pedig épp az idén éri be a kispadon Mocsai Lajos) Algériát és Bulgáriát simán megverte, majd az olimpiai bajnok jugók ellen is tisztességgel helytállt.  A középdöntőben viszont (tudniillik visszatértek erre a lebonyolítási formára) a vendéglátó NDK ellen csúnyán megbosszulta magát a rossz helyzetkihasználás (10–17), és nagy csatában, de a kapu előtti határozatlanságunk következtében a szovjetek is fölénk kerekedtek (15–17).

A dánokat viszont nem kíméltük, így hosszú átkot megtörve, 1958 után újra a hetedik helyen végzett hazánk. Magyar sikert ezen felül az jelentett, hogy a címét megvédő román alakulatnak ismét tagja volt a két ász, Kicsid Gábor és a gólkirály Birtalan István, valamint a cserekapus Orbán István (ahogy a korábbi aranycsapatukban pedig Tellmann Ottó).

/A keret: Bartalos Béla, Buday Ferenc, Demjén Ferenc, Gubányi Ernő, Horváth József, Hunyadkürti János, Kocsis Pál, Kovács Péter, Simó Lajos, Stiller János, Szilágyi István, Vass Károly, Vass Sándor, Zuber Titusz. Szövetségi kapitány: Faludi Mihály/

A montreali ötkarikás hatodik hely után jött a dániai vb 1978-ban. A mieink halálcsoportba kerültek, és a franciák tönkreverése, majd a favoritnak tartott házigazda NDK bravúros felülmúlása (12–10) után ki hite volna, hogy olyan hátul zárunk majd, ahol soha azelőtt egyetlen világversenyen sem?

A címvédő Románia ellen a szünet után hipp-hopp hatgólos hátrányba kerültünk, ahonnan sikerült felzárkózni és 21–21-re egyenlíteni. Három másodperc volt hátra, ők elvégezték a sarokdobásukat, és a passzolgatás végén az ötödik játékosuk bevágta a labdát Bartalos Béla kapujába. Az óra ekkor újra 29:57-et mutatott – mivel a játékidő letelte után már elkezdett visszafelé számolni.

A dán időmérő és a jegyzőkönyvet vezető honfitársa jelezték, hogy érvénytelen a 22. román gól, de a szovjet bírók ezt nem látták-hallották, ezért mehetett tovább a játék és zörrent meg a magyar háló, nyolc másodperccel a sarokdobás után. Durauék ünnepeltek, a mieink tiltakoztak, a svéd IHF-ellenőr pedig a zsűriasztalnál meggyőzte a játékvezetőket, hogy adják meg a gólt...

Sajnos az sem számított, hogy például a televíziós visszajátszások szerint is már a harmadik román labdába érőnél letelt a játékidő – óvásunkat két lépcsőben is elutasította a nemzetközi szövetség. A nemzetközi sajtó botrányról cikkezett, a körbeverés miatt búcsúzó magyarok pedig csalódottan is behúzták az alsóház első helyét – összesítésben a kilencediket.

/A keret: Bartalos Béla, Buday Ferenc, Gubányi Ernő, Jánovszki László, Kenyeres József, Kocsis Pál, Kontra Zsolt, Kovács Péter, Molnár Gyula, dr. Süvöltős Mihály, Szabó László, Szilágyi István, Várkonyi Zoltán, Verőczi Gábor. Szövetségi kapitány: Faludi Mihály/

Út a csúcsközelbe

Jó csapat formálódott azonban – Kovács Péter például holtversenyben gólkirály lett az NSZK (a később kapitányként is csúcsra érő nagy bajuszú Heiner Brand és társai) által megnyert '78-as tornán –, amely hamarosan negyedikként zárt a moszkvai olimpián, miután a csoportjában 14–14-re végzett a későbbi aranyérmes NDK-val, és csak egy másik, még az elején a lengyelek ellen becsúszó döntetlen miatt maradt le arról, hogy a gólkülönbség határozzon a döntős kilétéről. Végül a románok elleni bronzmeccs sem sült el jól.

1982-ben Nyugat-Németországban pedig megint lefelé zúdultunk a hullámvasúton, de nemcsak a kilencedik hellyel sikerült felidézni 1978-at. Algériát kipipáltuk, ám ezt leszámítva az első négy találkozónkból három (svédek, spanyolok, jugók ellen) is 20–20-ra végződött. S ezek közül kettő is időn túl kapott góllal... Öt másodperces túllépés ezúttal nem volt, azonban amikor az ötödik meccsen 24–19-re kikaptunk a mumus románoktól a középdöntő közepén, az egyetlen még veretlen csapatból hirtelen majdnem biztos kieső lett.

Végül a dánok ellen nekünk jött ki a hajrá, s ezzel együtt a szokásos remi (19–19) – ezzel azonban ők a döntőről csúsztak le (ott a Szovjetunió győzött Zdravko Zovko és délszláv társai ellen), mi pedig ha nyertünk volna, sem jutunk előrébb. Azaz – csupán egyetlen vereséget szenvedve – „saját erőből” maradtunk le a Los Angeles-i olimpiáról, nem kellett hozzá a későbbi bojkott.

/A keret: Bartalos Béla, Gyurka János, Hoffmann László, Horváth Gábor, Jegenyés Alpár, Kenyeres József, Kocsis Pál, Kontra Zsolt, Kovács Mihály, Kovács Péter, Lele Ambrus, Szabó László, Szilágyi István, Tóth Géza, Vass Károly. Szövetségi kapitány: Faludi Mihály/

A következő torna ezzel szemben sporttörténelmünk aranylapjaira íródott, még ha csak ezüstbetűkkel is. A válogatott mindmáig a legfényesebb sikerét érte el, amikor 1986-ban a magyar szövetségi kapitányok között kiemelkedően legeredményesebb százalékos mutatójú, ekkor mindössze 32 éves (de a Vasas 1982-es női BEK-diadala révén máris szép múltú) Mocsai Lajos irányításával második lett noha „csak” az első hat közé kerülést, a szöuli repülőjegyet célozta meg.

Megértünk a sikerre

 „Nem hittük el, hogy ez életünk lehetősége”

 A szakértők szerint az 1986-os csapat azért érhetett el kiemelkedő eredményt, mert olyan kitűnő ötvözetű közösség jött létre, amelyben a kifelé menők utolsó lehetősége, bizonyítási vágya szerencsésen találkozott a már nem rutintalan fiatalabbak lendületével. No és ehhez jött még a Mocsai, Adorján kettős szakértelme. A lapok megjegyezték, a kapitány lelkesedése, tüze önmagában kevésnek bizonyult volna, ha mindehhez nem párosul magas fokú szakértelem. A csapat ugyanis minden taktikai húzásra jól reagált, és pazarul teljesített az agresszív, nyitott védekezéssel kirukkoló ellenfelekkel szemben is. „A mi erőnk abban van, hogy a szoros első félidő után a végét jobban bírjuk. Általában az ötvenedik perc hozza meg a döntő fordulatot” – tette hozzá ehhez Mocsai Lajos.
A Népsport pedig ekképp értékelt: „Az eddigi világbajnokságokon több magyar csapat nemegyszer látványosabban, tetszetősebben játszott, mégis elbukott. A jelenlegi gárda is tud látványosan kézilabdázni (ha nincs ekkora tét), de a lényeg, hogy megtanult valamit. A nehéz pillanatokban rákényszeríti akaratát az ellenfelekre, s ha addig csúsztak is be hibák, sorsdöntő helyzetekben nem remeg meg a kéz...”

Egyedül a finálé nem sikerült. „Szünet után nem hittük el, hogy ott van előttünk életünk lehetősége, főleg a védekezésben bizonytalankodtunk, és néhány játékosunk szeme elé leereszkedett a ködfüggöny – mondta könnyeivel küzdve Mocsai. – De valamennyi meccsen erőn felül teljesítettünk, a döntőben ennyit tudtunk.”

Hibátlanul lépett tovább az első kanyarból (a svédeket, a dánokat és Algériát is legyőzve), majd a második csoportkörben sem vesztet pontot a csapat, sorrendben Izland, Románia és a legjobb teljesítményünkkel elintézett Dél-Korea is behódolt, miközben Kovács Péter az első és második helye után megint a legjobb négy góllövő közé tüzelte magát. Bár a fináléban az ugyancsak százszázalékos, toronymagas favorit Jugoszlávia minimális különbséggel felülkerekedett (24–22), mégis szívesen gondolhat vissza minden sportrajongó a svájci viadalra.

/A keret: Bíró Imre, Bordás József, Debre Viktor, Fodor János, Gyurka János, Hoffmann László, Horváth Gábor, Iváncsik Mihály, Kenyeres József, Kontra Zsolt, Kovács Mihály, Kovács Péter, Marosi László, Szabó László, Oross Tibor. Szövetségi kapitány: Mocsai Lajos/

Az éremszerzésre a két évvel későbbi távol-keleti olimpián is meglett volna az esély, csakhogy a bronzmeccsen ismét szembekerültünk a jugókkal, akik ott négy góllal bizonyultak jobbnak. Az 1990-es vb-t a még egységes Csehszlovákiában rendezték, és Csík János vezetésével nagyszerű győzelmeket arattunk. A csapatot a Németországba szerződő Mocsai mestertől megöröklő, addig csak nőkkel dolgozó szakember fele részben még számíthatott a svájci hősökre, akik a franciák és Algéria elverésével biztosították a továbbjutást, később Dél-Koreát és Romániát is tulajdonképpen biztosan múlták felül.

A vendéglátók elleni utolsó csoportmeccs azonban „csupán” az éremesélyért zajlott, hiszen még az első kör végén simán megvert minket a sportág egyik őshazája, a világ tetejére 32 év után most visszakapaszkodó Svédország. Így az aranyra nem volt sansz, de a dobogóra igen – a csehszlovákok elleni ostravai 20–20 után azonban a másik találkozón a románok a már a fináléra tartalékoló skandinávokat elintézve kigolyóztak bennünket. A helyosztón nem nagyon ment a spanyolok ellen, így hatodikok lettek Marosi Lászlóék – majd a barcelonai olimpián hetedikek.

/A keret: Bíró Imre, Bordás József, Borsos Attila, Füzesi Ferenc, Győrffy Sándor, Gyurka János, Hoffmann László, Iváncsik Mihály, Kovács Mihály, Lehel Géza, Marosi László, Pribék István, Putics Jenő, Sibalin Jakab. Szövetségi kapitány: Csík János/

A 86-os döntő vége

A teljes meccset is megtekintheti ide kattintva!

Jókora gödörben

Ezután viszont generációváltás következett, ami sokszor egyet jelent a zökkenőkkel. Mi azonban kis döccenőnél nagyobb válságba kerültünk. Ezt mutatták az ekkor beinduló Eb-k is, míg az 1993-as vb-re nem érdemes sok szót vesztegetni: az Egyesült Államok kötelező kipipálása után ötből öt vereséget szenvedtünk, és nem vigasz, hogy háromszor (a svédek, dánok, németek ellen) is csak egygólosat.

Azt ellenben ki lehetett tenni az ablakba, hogy a favorit házigazda, Svédország csak egy, a kapusunk lábai között becsorgó labdával tudott nyerni három másodperccel a vége előtt, de Izland és Oroszország (a későbbi aranyérmes) ellen nem sok közünk volt a meccshez. A végén Egyiptom nem jelentett problémát – de soha azelőtt nem végeztünk ennyire hátul (11. hely). Egyedül az kárpótolhatta némileg az együttest, hogy Éles József hármas holtversenyben gólkirály lett.

/A keret: Bartók Csaba, Bíró Imre, Borsos Attila, Csoknyai István, Éles József, Fekete Róbert, Fenyő Kálmán, Győrffy Sándor, Gyurka János, Horváth Attila, Kertész Balázs, Mezei Richárd, Mohácsi Árpád, Pásztor István, Sótonyi László, Szathmári János. Szövetségi kapitány: Kovács László/

És még csak most következett az 1995-ös vesszőfutás. Immár kétévente rendeztek világbajnokságot – az utóbbi két évtized legeredményesebb nemzete, Franciaország ekkor ült fel először a trónra –, de aligha a sűrítés, vagy a szokatlan, májusi időpont és a 24-esre bővített létszám volt az oka, hogy szégyenszemre már az első csoportkört követően utazhatott haza a magyar válogatott (a minősítés nem saját találmány: az NS címlapján is ez az egyszavas értékelés jelent meg másnap fekete keretben).

Ehhez az „kellett”, hogy az amerikaiak rutinszerű legyőzése mellett Dél-Koreától, a rendező Izlandtól és Svájctól is kikapjunk, majd a folytatás jogáért a végén az Afrika-bajnok Tunéziától szintén – széteső játékkal. Atlantába akartunk kijutni, ezzel szemben annyira lent (17. pozíció) fejezte be a csapat, ahol soha máskor, s ezt remélhetőleg a jövőre is érthetjük…

/A keret: Borsos Attila, Éles József, Fekete Róbert, Gulyás István, Kiss István, Kotormán Attila, Kovács Péter, Mohácsi Árpád, Perger Zsolt, Rosta István, Rosta Miklós, Sótonyi László, Szathmári János, Török Lajos, Igor Zubjuk, Zsigmond György. Szövetségi kapitány: Kaló Sándor/

Változatos Vass-kor

A szigetországi mélypont után kevesen gondolták volna, hogy 1997-ben ismét visszatér az elitbe a magyar nemzeti együttes. Márpedig ez történt, Vass Sándor rövid idő alatt versenyképes csapatot formált a már korábban is kiváló játékosállományból.

A japán tornán előbb Marokkót vertük meg nehézkesen, majd szorosan a többek között Vladimir Hernándezzel és Carlos Pérezzel felálló Kubát, ezután az olimpiai bajnok horvátok következtek. Világsztárok ide vagy oda, a mieink 23–20-ra győztek. A biztos középdöntős hely tudatában ugyan sima vereséget szenvedtünk az oroszoktól, de Kína ellen megszereztük a csoport második helyét.

A nyolcaddöntőben sokáig Szathmári János védései tartották meccsben a mieinket, ám a végjátékban a csehek is hibáztak, így 21–20-ra nyerni tudtunk. Az Izland elleni negyeddöntőben újra jól bírtuk a kiélezett helyzeteket (26–25), így 1986 után ismét odaértünk a legjobb négy közé. A svédekkel nem volt egy súlycsoportban a csapat (19–32), viszont a franciák ellen még meglehetett volna a hőn áhított érem. A bronzmeccs is csak a hajrában dőlt el, de a korábbiakkal ellentétben nem mi örülhettünk: Éles József – a vb második legeredményesebb, egyben a mi saját kézilabdás históriánk leghatékonyabb játékosa – döntő pillanatban hetest rontott (27–28), a válogatott pedig negyedik lett.

/A keret: Bendó Csaba, Bergendi Zoltán, Csoknyai István, Éles József, Gulyás István, Kertész Balázs, Kis Ákos, Mezei Richárd, Pásztor István, Perger Zsolt, Rosta Miklós, Sótonyi László, Szathmári János, Tyetyák Tibor, Igor Zubjuk, Zsigmond György. Szövetségi kapitány: Vass Sándor/

A férfiak mai napig legjobb Európa-bajnoki produkciója után (hatodik hely – tegyük hozzá, a sportág erőviszonyai miatt egy Eb a szakmai színvonalát nézve tulajdonképpen megelőzi az olimpiákat és vb-ket is) 1999-ben Egyiptomban már nem sikerült megtartani pozíciónkat az élmezőnyben: Oroszország és Horvátország után harmadikként végeztünk a csoportunkban (Nigéria, Kuvait és Norvégia nem okozott gondot), így a franciákkal találkoztunk a nyolcaddöntőben, ráadásul ez a meccs egyben a sydneyi olimpiáról is döntött.

Sokáig futottunk az eredmény után, aztán a hajrában a kapust is lehoztuk az egyenlítés érdekében, és bár Sótonyi Lászlónak sikerült betalálnia, az ellenfél gyors középkezdésből kihasználta a mieink figyelmetlenségét, s az üres kapuba lőtt. Ki ne emlékezne azokra a másodpercekre – igaz, valószínűleg sokan inkább elfelejtenék ezt a (11. helyet jelentő) buta hibát… A döntőben amúgy a svédek visszavágtak az előző vb fináléjáért az oroszoknak.

/A keret: Bendó Csaba, Bene Tamás, Csoknyai István, Décsi Gábor, Éles József, Fazekas Nándor, Gulyás István, Kertész Balázs, Kis Ákos, Kotormán Attila, Mezei Richárd, Nagy László, Perger Zsolt, Rosta István, Sótonyi László, Szathmári János. Szövetségi kapitány: Vass Sándor/

Hullámvasúton

Ezzel rossz sorozat vette kezdetét, egymást követően négy világversenyre sem kvalifikálta magát a válogatott. Előbb elbuktuk az Eb-pótselejtezőt Szlovéniával szemben, majd miután kimaradt a sydneyi olimpia, valamint a 2001-es franciaországi világbajnokság (a 40 év utáni első távolmaradásunkat a norvégok okozták 43–42-es összesítéssel, az aranyat pedig a gallok gyűjtötték be), a Svájc elleni Eb-pótselejtező sem sikerült.

Pérez a következő nekifutás előtt kapta meg a magyar állampolgárságot, így az immár Skaliczki László vezette válogatottnak új kulcsembere lett, aki láthatóan jól megértette magát a belső posztokon Nagy Lászlóval és Buday Dániellel. A Katzirz Dávid doppingesetével felvezetett 2003-as világbajnokságon már a csoportból sem akármilyen körülmények között jutottunk túl: balszerencsével kikaptunk a horvátoktól és az oroszoktól, a franciáktól pedig simán, és hiába győztük le Szaúd-Arábiát és Argentínát, sokan már elkönyvelték, hogy utazhatunk haza.

Csakhogy az arabok megtették azt a szívességet, hogy legyőzték a dél-amerikaiakat, amivel a mi, már eltemetett gárdánk ment tovább. A franciáktól elszenvedett vereséget vittük magunkkal a következő körbe, amelyben a svédek ellen a hajrában minimálisra csökkentettük a különbséget, így a szlovénok ellen három góllal kellett nyernünk a továbbjutáshoz, és épp ennyivel múltuk felül szomszédunkat (Szathmári bravúrral védte az utolsó támadást).

Jöhetett a hat közé kerülésért és az olimpiai kvótáért a jugoszlávok elleni lisszaboni helyosztó, a magyar kézilabda-történet minden bizonnyal egyik legemlékezetesebb mérkőzése, amely sokáig a kapusokról szólt: Sterbik Árpád és a mieinknél Fazekas Nándor is ihletett állapotban védett. Mindkét oldalon sok volt a hiba, nálunk Pérez és Pásztor István vitte a prímet gólszerzésben, úgy tűnt, nem lehet őket megállítani, de a hajrában Dejan Perics kivédte előbbi hetesét, így 25–25-nél ráadás következett.

Abban nekünk kellett az életben maradásért harcolnunk, végül sikerült időn túli büntetőt kiharcolni, amelyhez ismét az összesített gólkirály Pérez állt oda, és ezúttal már nem hibázott. A második hosszabbításban aztán jött Lendvay Péter, akinek góljaival végül eldöntöttük a találkozót (34–33) és egyúttal bejelentkeztünk Athénba. Az már nem igazán érdekelt senkit, hogy az oroszoktól kikapva a hatodik helyen rekedtünk…

/A keret: Bendó Csaba, Buday Dániel, Doros Ákos, Fazekas Nándor, Gál Gyula, Iváncsik Gergő, Józsa Máté, Katzirz Dávid, Kertész Balázs, Laluska Balázs, Lendvay Péter, Nagy László, Pásztor István, Pérez Carlos, Rosta Miklós, Szathmári János. Szövetségi kapitány: Skaliczki László/

Két kihagyott olimpia után Hellászban a németek elverése, majd Dél-Korea kiejtése volt a két kulcsmeccs, melyek után a portugáliai győztes – s itt is befutó – horvátok kitették a stoptáblát, viszont a negyedikként záró akkori csapaté az egyik legjobb ötkarikás szereplésünk. Ehhez képest a 2005-ös tunéziai vb-re (ahol első ízben nyert Spanyolország) nem jutott ki a magyar válogatott…

Az utóbbi esztendők

2007-ben csodásan kezdődött a vb, hiszen Dánia ellen elképesztő hajrával, Puljezevics Nenad ámulatba ejtő parádéjának köszönhetően 30–29-re győzött a csapat, majd Norvégia és Angola is fejet hajtott. A középdöntőben folytatódott a parádé, ám a csehek elleni 28–25-ös sikert követően hiába volt zsinórban három lehetőség is megszerezni a nyolc közé jutáshoz szükséges egyetlen pontocskát, a horvátoktól elszenvedett 25–18-as, majd a spanyolokkal szembeni 33–31-es vereség után Oroszország ellen tíz másodperccel a vége előtt még továbbjutásra álltunk – a vége viszont 25–26. A szlovénok elverése végül kilencedik helyet ért, a németek pedig otthon tartották a trófeát (így lett szakvezetőjük, Brand az egyetlen győztes kétféle minőségben is).

/A keret: Császár Gábor, Diaz Ivo, Fazekas Nándor, Gál Gyula, Herbert Gábor, Ilyés Ferenc, Iváncsik Gergő, Iváncsik Tamás, Katzirz Dávid, Mocsai Tamás, Nagy László, Nagy Kornél, Puljezevics Nenad, Tatai Péter, Tombor Csaba, Vadkerti Attila. Szövetségi kapitány: Skaliczki László/

A pekingi játékokról kényszerűen hiányoztunk, a 2009-es vb-n pedig Eszéken az ausztrálok és az argentinok ellen magabiztosan sikerült érvényesíteni a papírformát, míg a románokkal ugyan megszenvedett a csapat, ám végül nyert. Szlovákia ellen nem összpontosított eléggé (döntetlen), de csak az első csoportkör legvégén (a későbbi győztes Franciaország révén) és a zágrábi középdöntő elején (a házigazda Horvátország képében) találkozott egyértelműen kiforrottabb, jobb együttessel.

Svédországgal és Dél-Koreával szemben ugyanakkor hihetetlen tartásról tett tanúbizonyságot – és igazolta, hogy ha van is „utolsó perces” magyar betegség, erre a válogatottra ez nem süthető rá. Tudomásul kellett venni, hogy a cseresorunk nem tudta úgy tehermentesíteni a kulcsembereket, mint a legjobb négy közé jutó riválisoknál, így a németek elleni helyosztóra – Hajdu János indoklása szerint – mentálisan már elfáradtak a mieink. Akik holtversenyben a harmadik legjobb szereplést bemutatva hatodikok lettek, a kapusok között pedig Fazekas Nándor 41 százalékos védési hatékonysággal dobogós volt.

/A keret: Császár Gábor, Eklemovics Nikola, Fazekas Nándor, Gál Gyula, Harsányi Gergely, Herbert Gábor, Ilyés Ferenc, Iváncsik Gergő, Iváncsik Tamás, Katzirz Dávid, Mocsai Tamás, Nagy László, Puljezevics Nenad, Putics Barna, Törő Szabolcs, Zubai Szabolcs. Szövetségi kapitány: Hajdu János/

Tavalyelőtt az Újévi-kupa megnyerése alapján optimistán, közben az Eb-kudarc (14. hely) emléke miatt egyúttal óvatosan is, továbbá történetének harmadik legeredményesebb góllövője, Nagy László nélkül (de az örökranglistán azóta már a 4–8. helyen található Iváncsik G., Császár, Ilyés, Gál, Mocsai T. ötössel és a szereplési rangsorban a Kovács P., Szathmári duót „ötszörössé válva” beérő Fazekas kapussal) érkezett csapatunk Svédországba, ahol az első kalapból könnyűnek nevezhető csoportba került. Csakhogy a két, nehéznek ígérkező párharc közül rögtön az elsőt elveszítette Izland ellen, így a norvégok (meg a futottak még csapatok) felülmúlása már csak a második helyhez volt elég.

A folytatásban a címüket megvédő franciák ellen szemernyi sanszunk nem volt (24–37: a valaha feljegyzett legtöbb kapott gólunk és legsúlyosabb zakónk), utána azonban végre be lehetett vetni a később csatlakozó veterán Pérezt, aki öt góllal járult hozzá a németek megveréséhez. Ez – mivel aztán a spanyolok is könnyen fölénk nőttek – életbevágóan fontosnak bizonyult, hogy maradjon esély az olimpiai selejtezőre. A helyosztó pedig igazi katarzist hozott, mert az előző két kiírás dobogósát, Lengyelországot megverve elértük a 2011-re kitűzött célt, a hetedik helyet!

/A keret: Császár Gábor, Fazekas Nándor, Gál Gyula, Gulyás Péter, Harsányi Gergely, Ilyés Ferenc, Iváncsik Gergő, Iváncsik Tamás, Katzirz Dávid, Lékai Máté, Mikler Roland, Mocsai Tamás, Nagy Kornél, Pérez Carlos, Schuch Timuzsin, Törő Szabolcs, Zubai Szabolcs. Szövetségi kapitány: Mocsai Lajos/

Nemzeti csapatunk egyébként az elmúlt évtizedben visszaszokott a cikkünkben nem tárgyalt Eb-kre is, de a (tavaly is elért) nyolcadik helynél előrébb sosem végzett, amivel éles kontrasztban állt fél esztendővel ezelőtt Londonban az olimpiai elődöntőbe jutás (s ott immár ötödször is a negyedik hely...). Érmünk azonban a három nagy világversenyt összevetve is csak egyetlenegy van: az a bizonyos 26 évvel ezelőtti ezüst – éppen egy vb-n, pont a jelenlegi szövetségi kapitányunkkal. Következzék tehát a 2013-as torna.

Összefoglaló a kézi-vb-k történetéről

 

2020.04.01 01:49:52

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS

A Győri ETO átlövője a nehéz helyzetben is próbálja megőrizni vidámságát, és tanácsokat is ad a bezártság elviselésére.

2020.03.30 07:37:41

Kézilabda NAGY PÉTER

A Liberbank Cuenca válogatott kézilabdázója Szegeden készül, s nem zárja ki, hogy itthon folytassa.

2020.03.29 15:16:08

Kézilabda MKSZ/BALLAI ATTILA

A sorozat ötödik, záró epizódjában a 2008-as olimpia történéseit vette sorra Ballai Attila.

2020.03.28 15:59:13

Kézilabda MKSZ/BALLAI ATTILA

Az olimpiai visszatekintés negyedik epizódjában a 2004-es játékok történéseit vette sorra Ballai Attila.

2020.03.27 17:36:41

Kézilabda MKSZ/BALLAI ATTILA

A dánoktól hatgólos előnyről elszenvedett vereség már-már az évezredes magyar sors szimbólumává magasztosult.