Itt van Amerika
VINCZE SZABOLCS 2020.07.04 11:07 Frissítve: 2020.07.04 11:07

Béla és Bélus – a két Katzirz valenciai spanyolverésről, esseni gólkirályságról

Az egykori válogatott futballkapussal, Katzirz Bélával és fiával, a most visszavonuló válogatott kézilabdás átlövővel, Dáviddal beszélgettünk pályafutásukról, boncolgatva, mi volt az oka, hogy az apa és a fiú is ilyen magas szintre jutott saját sportágában.

 

Katzirz Béla pécsi ügyvédi irodájában a fiával – aki ugyan Dávid, de híres édesapja után a legtöbben csak Bélusnak szólítják… (Fotó: Löffler Péter/Új Dunántúli Napló)

 

 KATZIRZ BÉLA
Született: 1953. április 27., Budapest
Magasság: 195 cm
Sportága: labdarúgás
Posztja: kapus
Klubjai: Pécsi MSC (1973–1983, 1986), Sporting CP (portugál, 1983–1986)
Válogatottság/gólok: 22/0 (1978–1983)
Kiemelkedő eredményei: világbajnoki résztvevő (1982), portugál bajnoki 2. (1985), portugál bajnoki 3. (1984, 1986)
KATZIRZ DÁVID
Született: 1980. június 25., Pécs
Magasság: 194 cm
Sportága: kézilabda
Posztja: balátlövő
Klubjai: Pécsi KK (1992–2002), Dunaferr SE (2002–2004), Tatabánya Carbonex KC (2004–2005), Pallamano Secchia (olasz, 2005–2006), Wilhelmshaven (német, 2006–2007), TUSEM Essen (német, 2007–2008), Pick Szeged (2008–2011), Csurgói KK (2011–2013), Tatabánya Carbonex KC (2013–2016), König Trade-Balmazújvárosi KK (2016), Sport36 Komló (2016–2020)
Válogatottság/gólok: 95/133 (2011–2012)
Kiemelkedő eredményei: világbajnoki 6. (2003, 2009), vb-9. (2007), Európa-bajnoki 14. (2010), EHF-kupa-3. (2003), 3x magyar bajnoki 2. (2009, 2010, 2011), 2x Magyar Kupa-2. (2009, 2010), junior Eb-6. (2000)

– Hogyan lesz valakiből egy még virágzó futballkultúrában kapus, illetve egy válogatott labdarúgó fiaként kézilabdázó?     
– Katzirz Béla: Mai fejjel azt mondanám: azért lettem kapus, mert mazochista voltam… Valójában azért, mert abban volt sikerélményem. Pedig én is mezőnyben kezdtem focizni, tehetséges is voltam, de hirtelen megnyúltam és lelassultam. Még NB II-ben is játszottam középcsatárként, pedig akkor már kapus voltam főállásban, de edzésen annyi gólt szereztem, hogy Dunai Iván kétszer is betett előre. Nagyon heves vérmérsékletű voltam, egyszer kiállítottak, másszor meg azért cseréltek le, mert ha nem teszik, ismét kiállítanak. Gólt ugyan nem rúgtam, de első alkalommal, amikor beálltam, a második percben sarokkal gólpasszt adtam. Kétszer felrúgtak, amit nehezen viseltem – nemcsak viszonoztam, de rá is léptem az ellenfél mellkasára, amiért kiállítottak. A mezőnyben nem voltam elég gyors, kicsit esetlennek is éreztem magam. Amikor gyerekként fociztunk a bátyáimmal, mindig engem állítottak a kapuba, és később az Ércbányász és az Uránia edzésein is be-beálltam. Aztán már az ifiben, Komlón megsérült a kapusunk, beálltam, tizenegyest hárítottam, jól ment a védés – és innentől ismert a történet. Már akkor sem szerettem a vonalon ácsorogni, így kapusként is inkább úgy játszottam, mint egy hátvéd. Volt még egy motiváló tényező a kapuskarrierem indulásakor, amikor tizennégy évesen pincértanoncnak álltam, és nem tudtam járni edzésre, megkeresett Polgár József, az egykori kiváló tatabányai labdarúgó, hogy megnézzen a kapuban. Az egyórás edzést követően azt mondta, ha komolyan veszem a futballt, kapusként többet fogok keresni, mint egy pincér, egy szakács és egy üzletvezető együtt.
– Katzirz Dávid: Hatéves voltam, amikor apu abbahagyta a játékot, így sok emlékem nincs róla, pedig állítólag voltam kint a meccsein, amikor három- és hatéves korom között Portugáliában éltünk. A szüleim sohasem erőltették egyik vagy másik sportágat. Jártam focizgatni, de bevallom, annyira nem érdekelt, és túl sok tehetség sem szorult belém – aki látott játszani, valamiért sohasem firtatta, miért nem azt a sportágat választottam... Későn kezdtem kézilabdázni a kettes számú gyakorlóiskolában, tizenkét évesen mentem le egy toborzásra, és megtetszett, talán mert magasabb is voltam a többieknél, és volt benne sikerélményem. Rá­adásul akkor Pécsnek jó kis NB I-es csapata volt Füzesi Ferencék révén, tehát volt előttem példa.

VALENCIAI SPANYOLVERÉS ÉS ESSENI GÓLKIRÁLYSÁG

– Volt olyan példaképük, akire felnéztek, aki ösztönözte önöket?     

– Katzirz Béla: Nem nevezném példaképnek, de annak idején itt, Pécsen játszott a négyszeres válogatott Danka Imre, aki piszok jól védett, és nagyon rendes ember is volt. Gyerekfejjel, a hatvanas évek elején láttam őt védeni, és nagyon megtetszett.
– Katzirz Dávid: Amikor már a tévében nézhettünk meccseket, megszerettem a Veszprém játékosait, Éles Józsefet, Csoknyai Istvánt, Pásztor Istvánt, Szathmári Jánost, Sótonyi Lászlót. A góllövők voltak a kedvenceim, mint minden gyereknek. Éles volt közülük az első, aztán később, amikor már nemzetközi meccseket is láttunk, a svéd Magnus Wislander játéka tetszett. És nemcsak a játéka, hanem a viselkedése is a pályán: abszolút korrekt volt. A mai napig nemcsak azt figyelem egy játékoson, hogy technikailag mennyire képzett, azt is, mennyire korrekt, hogyan viselkedik a csapattársaival, milyen embernek gondolom. Régen is ez alapján választottam kedvencet.

Katzirz Dávid a kétezres években remekelt a Bundesligában és az NB I-ben, 95-ször játszott a válogatottban, szerepelt világ- és Európa-bajnokságon (Fotó: Nemzeti Sport)

– Emlékeznek hosszú pályafutásuk során csúcs- és mélypontra?     
– Katzirz Béla: Minden vereséget mélypontként éltem át, főleg, amikor pontosan tudtam, hogy én is hibáztam. Olyankor összedőlt a világ. Egy „csúcspontra” viszont különösen szívesen emlékszem vissza: 1981-ben felkészülési mérkőzésen 3–0-ra megvertük a spanyolokat Valenciában. Történelmi jelentőségű volt, mert a magyar válogatott akkor győzte le először a nemzeti együttesüket Spanyolországban. Hatalmas élmény volt, az ellenfél végigtámadta a találkozót, de nem tudott betalálni, mert nagyon jól védekeztünk, és nekem is jól ment a védés. Annyira, hogy Östreicher Emil közbenjárásával a Valencia le is akart igazolni, még a repülőtéren is kint voltak a képviselői, és hívtak. De akkor már megvolt a kislányom, és három év lett volna a családegyesítés, amit nem vállaltam. Féltem is: mi lesz, ha esetleg súlyosan megsérülök, egy idegen országban, egyedül? Akkoriban nem lehetett csak úgy hazajönni, ha az ember disszidált, legalábbis következmények nélkül. Más időszak, más világ volt.
– Katzirz Dávid: A csúcson talán Németországban éreztem magam, a Bundesligában, a TUSEM Essen csapatában kiváló idényem volt a 2007–2008-as, a csapat legjobb góllövője lettem. Aztán Szegeden, amikor a Bajnokok Ligájában játszottunk, több tízgólos, győztes meccsem is volt, ami azért a BL-ben nem túl gyakori. A vereségeket én is rosszul viseltem, de volt a pályafutásomban lelki mélypont is, nehezen dolgoztam fel a 2003-as eltiltásomat a portugáliai világbajnokság idején. Borzalmasan igazságtalannak tartottam, és azért is érintett olyan mélyen, mert a közvetlen környezetemen kívül senki sem akart hinni nekem. Pedig aki ismer, tudja, hogy sohasem szedtem teljesítménynövelő szert. Volt egy sérülésem, amire gyógyszert vettem be. Tájékozatlan voltam, de akkoriban körülményesebb volt informálódni a gyógyszerek összetevőiről, mint manapság, és nem is tudtuk pontosan, mi számít tiltott szernek. A hibát én követtem el, de megtanultam a leckét, és el is fogadtam, hogy a szabály nem ismerete nem mentesít a felelősség alól. Akkoriban elég sok támadást kaptam emiatt, ezért el is igazoltam Magyarországról. A hároméves légiósélet jól sikerült, rengeteg tapasztalatot, élményt szereztem, és mire visszajöttem, az eset szerencsére már feledésbe merült.

– Volt valamilyen szokásuk, babonájuk a mérkőzések előtt?     
– Katzirz Béla: Nekem a bemelegítés volt ilyen: akkor voltam elégedett és nyugodt, ha fáradtságig melegítettem. Már az öltőzőben elkezdtem, s a kezdő sípszó előtti fél órában a pályán folytattam. A bemelegítést mezcserével zártam, mert a végére csuromvíz lettem, pedig még el sem kezdődött a meccs.
– Katzirz Dávid: Minden jó mérkőzésem után megpróbáltam visszagondolni rá, hogy mit csináltam előtte, és legközelebb igyekeztem azt „másolni”. De ehhez a rituáléhoz csak a következő rosszabbul sikerült meccsig ragaszkodtam, mert azzal felborult minden.

– Mit tartanak erősségüknek, ami miatt ilyen sikeres lett a pályafutásuk?     
– Katzirz Béla: Fanatikus voltam. Megszállott, aki piszkosul szeret nyerni. Bár mindenünk megvolt gyerekként, nem voltunk gazdagok, én többet akartam elérni, „több” akartam lenni. Nekem példaértékű Dávid tudatossága, profizmusa, ami nem csak a sport területén mutatkozik meg. Nagyon valószínű, ha annyira profi gondolkodású lettem volna a pályán, mint ő, nem harminchárom évesen hagyom abba a játékot.
– Katzirz Dávid: Mindig voltak nálam tehetségesebbek, ügyesebbek, gyorsabbak, ruganyosabbak, dinamikusabbak a korosztályomban, nekem a szorgalom volt az erősségem, a hiányosságaimat akaraterővel pótoltam, s ez meghozta a gyümölcsét. Egész fiatalon kitűztem magam elé, hogy igyekszem minél messzebbre jutni a sportágban, és ezért mindent fel is áldoztam. Többet edzettem, mint mások, hogy kihozzam magamból a legtöbbet, és este tiszta lelkiismerettel feküdjek le, mindent megtettem, hogy egyszer válogatott játékos lehessek. Alapvetően nyugodt ember vagyok, de örököltem apámtól a fanatizmust: ha elkezdődik a meccs, önkívületi állapotba kerülök. Sajnos, ahogy az lenni szokott, amint öregedtem, lassabb lettem, gyorsaságban már nem tudtam felvenni a versenyt a fiatalabbakkal, de amikor szükség volt rá, éppen ez a fanatizmus dobta meg az adrenalinszintemet annyira, hogy kompenzálni tudtam a „korom” következményeit. Néha úgy éreztem, kicsit túlzásba is vittem, de nekem kellett ez a plusz ahhoz, hogy magas hőfokra kerüljek.

 

NEM AKART TÖKÖRÉSZNI, ÜGYVÉDI IRODÁT NYITOTT

– Hogyan érzik, jó időben vonultak vissza?     
– Katzirz Béla: Én harminc­három éves voltam, ami a legjobb kapuskor. Korai volt, de amikor Lisszabonból hazajöttem, kicsit úgy éreztem, hogy kiégtem. Pécsen még egyéves szerződésem volt, de elég csúnyán bántak velem, ami mögött kisstílűséget is éreztem, és ezért itthon nem játszhattam. A városból akkoriban csak én voltam válogatott, és sok ellenségeskedéssel találkoztam, ami egy idő után kiégeti az ember lelkét. Kaptam ajánlatokat, de már hiányzott belőlem az a tűz, ami korábban megvolt. Nem akartam valahol csak úgy játszogatni, „tökörészni”. Úgy éreztem, az már nem menne.
– Katzirz Dávid: Szerencsém volt, mert elkerültek az olyan sérülések, amelyek kettétörhetik a karriert, bár a vállamat nekem is megműtötték. Mindig odafigyeltem magamra, de Szegeden szintet léptem ebben a tekintetben, amikor az akkori edző, Dragan Djukics felhívta a figyelmemet a helyes életmódra és táplálkozásra. Nem mintha addig kicsapongó életet éltem volna, de elgondolkodtam rajta, és utólag úgy látom, akkor, 27 évesen léptem ezen a téren a következő lépcsőfokra, s ez végül meghosszabbította a pályafutásomat negyvenéves koromig. És a kézilabdában az is számít, hogy ha elöl már nem megy annyira, mert vannak fiatalabbak és gyorsabbak, akkor is tud az ember segíteni a védekezésben. Sokat segített az is, hogy az utolsó három-négy évben hazajöhettem, mert Komlón kaptam lehetőséget. Más volt tizenhat év vándorlás után a saját ágyamban elaludni és felkelni, otthonról edzésre járni, a családom közelében lenni. Így lényegesen könnyebb dolgom volt, ha ez nincs, biztosan hamarabb vége lett volna a pályafutásomnak.

– Hogyan alakult a sport utáni életük?     
– Katzirz Béla: Már a pályafutásom alatt el akartam végezni az egyetemet – 1977-ben egy baráti társaság tagjai rábeszéltek, hogy tanuljak tovább. Eleinte nem akartam erőltetni, aztán meg úgy voltam vele, miért ne. Egy barátom, az egyetemi oktató dr. Bodnár Imre készített fel a felvételire. Sikerrel, így elkezdhettem a tanulmányaimat a pécsi egyetem jogi karán. Amikor Lisszabonban játszottam, kaptam lehetőséget arra, hogy egyben tudjam letenni a vizsgáimat, amikor itthon vagyok. Amikor végleg hazatértem, már tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. Sajnos jogszabályváltozásnak kellett érvénybe lépnie ahhoz, hogy 1991-ben elkezdhessem a felkészülésemet az ügyvédi pályára. Majd a szakvizsga után, immár 26 éve, saját ügyvédi irodámban dolgozom, és remélem, még így is lesz jó néhány évig.
– Katzirz Dávid: Ha valamin változtatnék a pályafutásomon, csak azon, hogy korábban kezdenék foglalkozni a jövőmmel, esélyt adnék magamnak a tanulásra. Nem voltam annyira előrelátó, mint apu. Mindent feláldoztam a kézilabdáért, és a klubjaim sem voltak partnerek abban, hogy a játék mellett tanuljak. Most, a játékoskarrierem lezárása után is a sportágban szeretnék maradni. Szörnyi Attila majd' húsz évig volt a menedzserem, sokat köszönhetek neki, az évek alatt baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Több mint egy éve megkérdezte, tudnék-e neki segíteni az ügynöki munkában, én pedig örömmel mondtam igent. Azóta tartom a kapcsolatot a játékosokkal: segítünk nekik, igyekszünk megoldani a problémáikat, hogy csak a sporttal tudjanak foglalkozni. Igyekszünk tanácsokat adni a fiataloknak, hogy megfelelő legyen az értékrendjük és a hozzáállásuk. Mivel most vonultam vissza, a klubjaimban és a válogatottban szerzett tapasztalataimnak köszönhetően talán hitelesek a tanácsaim. Amikor hosszas huzavona után úgy döntöttem, nem sanyargatom tovább a testem, a komlói vezetőség Szigeti Szabolccsal az élen felkért, hogy dolgozzak velük, és segítsek, hogy a klub feljebb tudjon lépni, örömmel vállaltam el a feladatot.

HÍVTA AZ ARSENAL, VÁRTA A PÉCSI MÁRVÁNYTÁBLA

Katzirz Béla a nyolcvanas évek elejének egyik legjobb kapusa volt, 22 alkalommal védett a válogatottban, az 1982-es világbajnokságon is részt vett (Fotó: Nemzeti Sport)

– Apaként és fiúként mennyire követték egymás pályafutását?     
– Katzirz Béla: Természetesen, mint büszke szülők, végigkövettük a feleségemmel Dávid pályafutását, szurkoltunk neki minden hétvégén. De rendszeresen nem jártunk ki a meccseire. Egyrészt, mert nagyobb stresszel járt, mint a saját mérkőzéseim. A feleségemnek még inkább, aki az anyai ösztöntől vezérelve rendre attól féltette, nehogy valami baja legyen. Másrészt, annak idején én sem viseltem jól, ha szeretteim hallják, hogy a nézőtérről engem szidnak. Mindig van olyan néző, akinek nem lehet megfelelni. Ezt a pluszfeszültséget éreztem Dávidon is. El kell fogadni, hogy a szurkolók nem mindig visznek a vállukon.
– Katzirz Dávid: Apu pályafutását utólag ismertem meg, mert gyerekkori emlékem alig van. Mindenki mondta, milyen jó kapus volt, aztán tavaly a Sporting megemlékező videoösszeállítását megnézve meg-győződhettem róla, hogy tényleg mennyire jó volt. Ha ma játszana, több nagy klubban is védhetne. De visszatérve arra, amit apu mondott rólam: egy ideig valóban nem szerettem, ha a szüleim kijárnak a meccseimre, mert izgulós voltam, és pluszteherként éltem meg, hogy ők is figyelnek. Főleg, hogy tudtam, apu is sikeres volt az ő sportágában, ezért valószínűleg más szemmel nézi a játékomat. Pedig soha egy rossz szava sem volt hozzám, ha lábon dobtam magam, akkor is legfeljebb annyit mondott: „Ez nem a te napod volt, fiam!”

– Hogyan érzik, hiányzik valami a pályafutásukból?     
– Katzirz Béla: Talán ha korábban ki tudtam volna kerülni külföldre, nem csak harmincévesen. Annak a sport- és a gazdasági értéke is több lett volna. Pedig az elsők között igazolhattam külföldre Magyarországról. A Sporting CP előtt lett volna lehetőségem az Arsenalhoz szerződni, de akkoriban a kelet-európai játékosok nehezen kaptak munkavállalási engedélyt Nagy-Britanniában, és addig húzódott az ügy, amíg felbukkant a Sporting, és gyorsan aláírtam. És többször hívtak Budapestre is játszani, többek között a Honvéd és az Újpest, már a lakást is kiválasztottam, de valamiért mindig meghiúsult.
– Katzirz Dávid: A pécsi sportcsarnok bejáratában márványtábla őrzi a város olimpikonjainak nevét, és gyerekkoromtól szerettem volna felkerülni rá a kézilabdások – Füzesi Ferenc és Kakas János – mellé. Nagy álmom volt, hogy szerepeljek az olimpián, ami végül nem vált valóra. De azért nincs bennem tüske, mert akik az én posztomon, balátlövőként szerepeltek az olimpián, például Carlos Pérez, Ivo Díaz, Ilyés Ferenc, tényleg jobb játékosok voltak nálam. Ha én lettem volna a szövetségi kapitány, én is őket választom. De egyszer azért jó lett volna ötkarikás játékokon szerepelni…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 4-i lapszámában jelent meg.)

Katzirz Dávid (jobbra) arról álmodott, hogy az olimpiai szereplés nyomán felkerül a neve a pécsi sportcsarnok márványtáblájára (Fotó: Löffler Péter/Új Dunántúli Napló)
2020.08.07 19:38:30

Kézilabda PAPP BÁLINT

A legszerényebb kézilabdakapus még azt sem szereti, ha a rajongók a 2018-as BL-győzelmet érő földöntúli bravúrjára emlékeztetik.

2020.08.09 08:55:21

Kézilabda NAGY PÉTER

Nem hátrál meg a kihívások elől Nikolaj Markussen, a veszprémiek 212 centis dán balátlövője.

2020.08.07 11:12:14

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS

Bárbara Arenhart talán az utolsó lehetőséget ragadta meg, hogy BL-esélyesnél játszhasson, de a jövőben szívesen élne hazánkban.

2020.08.06 09:33:11

Kézilabda VINCZE SZABOLCS

„Kaptam egy-két ajánlatot, de nem akartam folytatni, ha nem játszhatok a legmagasabb szinten.”

2020.07.31 16:46:26

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS, PAPP BÁLINT

INTERJÚ. Szélsőként mindig a biztosra ment • Nehezen dolgozta volna fel, hogy csak a padon ücsörög az ETO-ban.