MKSZ/BALLAI ATTILA 2020.03.27 07:18 Frissítve: 2020.03.27 09:49

Az életüket adták volna az éremért – így ért fel az atlantai dobogóra a Laurencz-csapat

A koronavírus-járvány miatti mérkőzéshiány idején a Magyar Kézilabda-szövetség ötrészes sorozatban tekint vissza a női olimpiai kézilabdatornákra. A második részben az 1996-os ötkarikás játékok történései kerültek sorra.

 

Az Atlantában bronzérmes magyar válogatott (Fotó: MKSZ)

Nem élményekért, hanem éremért megyünk – adta ki a jelszót Laurencz László, női kézilabda-válogatottunk szövetségi kapitánya 1996 júliusában, az atlantai olimpiára indulva a ferihegyi repülőtéren. Egyesek szerint nem feltétlenül kellett választani e két cél között, és tulajdonképpen nekik lett igazuk, hiszen a társaság bő két hét múltán érmekkel és élményekkel tért haza. Előbbiből mindenki ugyanolyat – bronzot – hozott, utóbbiból azonban gyökeresen különbözőket.

 
1. RÉSZ: A női kézilabda magyar hősei, akik '84-ben olimpiát nyerhettek volna

Reggel fél hétkor ébresztő, napközben folyamatos szellemi, testi készülődés a nagy feladatra, este tízkor takarodó, de nyolc óra után már „áristom”. Nem valamely katonai kiképző tábor napirendje volt ez, hanem kézilabdás lányainké az olimpiai faluban. Nem fogadták ugyan osztatlan lelkesedéssel, de Laurencz mester módszereit szentesítették az előző öt és fél év ragyogó eredményei.

1991 márciusában a mélyből, a harmadik vonalból, az akkor még létező C-világbajnokságról indult el felfelé a válogatott. Az olaszországi, mortarai tornát egyetlen kisebb megingással simán nyerte; nem is merészelt volna másképp tenni, hiszen a spanyolok elleni 19–19-es döntetlenért szobafogságra ítéltetett, miközben a teljes mezőny a festői Lago Maggiorén hajókázott és Pescatori szigetecskéjén andalgott. 1992 végén, a litvániai B-vb-n viszont egy hajszálon múlott a bukás: ha nem sikerül pontot szerezni a svédektől, nincs továbbjutás, nincs 1993-ban „igazi” világbajnokság, nincs jövőkép se. A mieink utolsó támadása 19–18-as hátránynál indult, ám balátlövőnk felemelkedett, és tíz méterről iszonyatos bombagólt eresztett el. Meg is szólalt a duda, mindenki a hőst ölelgette, mire ő sírva sóhajtotta, szép gól volt, de nem ért semmit. Dehogynem, a továbbjutást! – lelkendeztek a többiek, ő pedig (nevét fedje jótékony homály) tágra nyílt szemmel kérdezte: „Micsoda? Jó volt a döntetlen is? Ha tudom, soha nem mertem volna rálőni!”

Így viszont együttesünk megnyerte a B-vb-t, egy évre rá hetedikként zárt a nagyok között, majd negyedikként az Eb-n, mi pedig számolgatni kezdtünk: hetedik hely '93-ban, negyedik '94-ben, mi lesz ebből 1995-ben, a magyar-osztrák rendezésű világbajnokságon? Aranyérem? Nem sokon múlt, hogy ezüstté „halványult”, csupán a koreai robotokon – a Laurencz-tézis rájuk illett leginkább, amely szerint az ember ugyan nem gép, de van egy köztes teremtmény, az élsportoló –, akik a bécsújhelyi fináléban félidei 11–9-es vezetésünkről fordítottak 25–20-ra. Az ellenben már az oroszok elleni, diadalmas negyeddöntőben ténnyé vált, hogy a magyar női kézilabda 1980 után 1996-ban végre visszatér az olimpiára!

A csapat ennek megfelelő megilletődöttséggel és az elvárt fegyelmezettséggel ücsörgött az atlantai gépen. Ahol a többi sportág képviselői igen jól szórakoztak, a légikisasszony és a mögöttem ülő bajnok között például e rejtői mélységű párbeszéd zajlott le:

– Uram, hozhatok önnek inni valamit?
– Igen, egy pohár konyakot kérek.
– Elnézést, ez a sportolói különjárat, alkoholt nem szolgálunk fel.
– Akkor csak egy üres poharat kérek. Konyakom van.

A lányok bezzeg nem ittak előre a medve bőrére. A kapitány által kiosztott anonim kérdőívre, amely azt tudakolta, mennyit ér egy olimpiai érem, ez volt a legjellemzőbb válasz: „Mindent. Az életem a kézilabdáé, mi mást adhatnék még?” A medál ráadásul nagyon is elérhetőnek tűnt. A nyolcas olimpiai mezőnyben a csoport második helye már elődöntőt ért, és a mi négyesünkben Kína és az Egyesült Államok jelenléte minimum ezzel kecsegtetett. Bár a fél évvel korábbi, kínaiak elleni vb-nyolcaddöntő emléke még kísértett: a 8–0-s riadórajt ellenére, 17–18-nál minden veszni látszott, végül 21–20-as „győzelmet szenvedtünk”. Atlantában aztán efféle visszaesést már a meccs kezdete kizárt; nem volt honnan visszaesni, az első tíz percben az ázsiaiak vezettek. Első tíz gólunkból Mátéfi Eszter egymaga kilencet vállalt, de onnantól a társakban is fellobbant az olimpiai – ha nem is láng, de – szikra. A második félidő közepén egy Szántó, Szilágyi – stilszerűen – kínai figura és a 29–19-es végkifejlet a bemutatkozás minden görcsét feloldotta. Az amerikaiak feletti, csak a számok alapján szorosnak tűnő 30–24 nem volt ugyan szárnyalás, de azzal már a négy között, a dobogó tövében landolt a csapat.

Egyesek talán érthetően ünnepelni vágytak; Laurencz mester nem osztotta e nézetet. Az olimpia első felében a magyar–orosz pólómeccs, az Egyiptom–Algéria férfi kézilabdás belharc megtekintése mellett a magyar–orosz kard csapatdöntő fért csak bele a kötött és közös programba, ám ez utóbbi is balul sült el, mert miközben Kökényék szeme láttára az oroszok lekaszabolták fiainkat, néhány kilométerrel arrébb Rózsa Norbert éppen első aranyérmünket tempózta 200 mellen. A kapitány így is sokallhatta a külső ingereket, a dánok 27–22-es győzelme utáni nyilatkozata legalábbis ezt tükrözi: „Ezután arra lesz szükség, hogy amilyen lelkesen szurkoltak a lányok a többi magyar olimpikonnak, most úgy szorítsanak saját maguknak. Az elődöntőben a koreaiakkal találkozunk, eleve elvesztett mérkőzés természetesen nincs, de ha nem borítjuk fel a papírformát, és kikapunk, a harmadik helyért össze kell kapnunk magunkat.”

Csakhogy a papírforma borult. Ám nem úgy, ahogy szerettük volna. Hanem ellentétes irányban, ránk, mert még a szoros vereség lehetősége sem adatott meg. A 14. percben 0–11-re álltunk, nem hittünk a szemünknek. Laurencz kijelentette, negyven éve edző, de azt a „merényletet" még egy csapata sem követte el ellene, hogy null–tizeneggyel kezdjen. Az idézet szó szerinti, nem az emlékeimből, hanem korabeli tudósításomból másoltam ki. A játékosok merénylete az edzőjük ellen? E feltételezés nyilvánvaló ellentéteket, ellenérzéseket tükrözött. Mindez és a 39–25-ös „baleset” dacára a kapitány leszögezte: a fiaskótól függetlenül megverhetjük Norvégiát.

Igen, mert a szent cél, az éremszerzés vágya még közös volt. Sok más egyéb már nem. Fleckné Babos Ágnes másodedző egy ideje a két oldal között őrlődött. Először akkor ingott meg igazán, amikor a kerethirdetéskor kimaradt Szabó Melinda jobbátlövő. Küzdött érte, de ha különféle futballkapitányainknál Toldi, Sándor Csikar, Göröcs, Tichy kegyvesztetté válhatott, ennyi szubjektivitás engedtessék meg Laurencznek is. Más kérdés, hogy a fent nevezettek közül senki sem lett világbajnok, Szabó Melinda ellenben igen; francia színekben, 2003-ban. Szóval, Fleckné előtt, aki korábban játékosnak is, munkatársnak is kiváló volt, pozíciójából adódóan két út állt: vagy nyel, igazodik és marad, vagy nem nyel, nem igazodik és megy. Ő a harmadikat választotta: valamelyest még nyelt, már nem igazodott, de maradt.

Laurencz László természetesen érzékelte a repedéseket, különösen egyik kulcsjátékosa irányában, ezért nem akármilyen finesszel felhívta telefonon a hölgy élete párját, aki aztán az ő szavaival ösztönözte kedvesét a bronzrangadó előtt. Ám ahogy ama kérdőívre adott válaszból is kiderült, a többiek is életüket adták volna az éremért. Szerencsére elegendő volt egy szilaj hajrá is, 9–12-ről a 20–18-as beteljesülésig.

Húsz év után második magyar olimpiai érmét nyerte a magyar női kézilabdázás – de tizenhat lánynak, asszonynak ez volt az első, és azt hihették, az egyetlen. Ki gondolta volna a bronz ünneplésekor, hogy négy év múlva, Sydneyben ezüstöt siratunk? Ez már a 3. rész története, de zárásként még meg kell emlékeznünk minden idők legfurcsább olimpiai döntőjéről.

A Dánia–Dél-Korea fináléban Anja Andersen, a valaha élt legvirtuózabb női kézilabdázó döntetlen állásnál időn túli hetest rontott, így következett a hosszabbítás. Csakhogy a sportágban járatlan amerikai nézők ezt nem tudták; ők kaptak egy ismertetőt, amelyben az állt, a játékidő kétszer harminc perc, és mivel az letelt, udvarias taps után felálltak, és elindultak haza. Így pár száz európai szeme láttára dicsőült meg Anja és csapata.

Dánia rászolgált első olimpiai bajnoki címére. A másodikra szerintünk kevésbé – de erről bővebben legközelebb.

AZ OLIMPIAI BRONZÉRMES MAGYAR NŐI VÁLOGATOTT
Erdős Éva, Farkas Andrea, Hoffmann Beáta, Kántor Anikó, Kocsis Erzsébet, Kökény Beatrix, Mátéfi Eszter, Mátyás Auguszta, Meksz Anikó, Nagy Anikó, Németh Helga, Pádár Ildikó, Siti Beáta, Szántó Anna, Szilágyi Katalin, Tóth Beatrix
Szövetségi kapitány: Laurencz László
Edző: Fleckné Babos Ágnes

A MAGYAR VÁLOGATOTT EREDMÉNYEI AZ ATLANTAI OLIMPIÁN
CSOPORTMÉRKŐZÉSEK

Magyarország–Kína 29–19 (14–11)
Magyarország–Egyesült Államok 30–24 (19–8)
Magyarország–Dánia 22–27 (12–14)
ELŐDÖNTŐ
Magyarország–Dél-Korea 25–39 (10–19)
A 3. HELYÉRT
Magyarország–Norvégia 20–18 (7–9)

Az 1996-os női olimpiai kézilabdatorna végeredménye: 1. Dánia, 2. Koreai Köztársaság, 3. Magyarország, 4. Norvégia, 5. Kína, 6. Németország, 7. Angola, 8. Egyesült Államok

2020.04.04 08:20:03

Kézilabda PAPP BÁLINT

„Ezt az évadot tartom a második leggyengébbnek a 2010-ben elért bajnoki ötödik helyezésünk után.”

2020.04.01 01:49:52

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS

A Győri ETO átlövője a nehéz helyzetben is próbálja megőrizni vidámságát, és tanácsokat is ad a bezártság elviselésére.

2020.03.30 07:37:41

Kézilabda NAGY PÉTER

A Liberbank Cuenca válogatott kézilabdázója Szegeden készül, s nem zárja ki, hogy itthon folytassa.

2020.03.29 15:16:08

Kézilabda MKSZ/BALLAI ATTILA

A sorozat ötödik, záró epizódjában a 2008-as olimpia történéseit vette sorra Ballai Attila.

2020.03.28 15:59:13

Kézilabda MKSZ/BALLAI ATTILA

Az olimpiai visszatekintés negyedik epizódjában a 2004-es játékok történéseit vette sorra Ballai Attila.