KISS ANTAL 2019.02.08 01:05 Frissítve: 2019.02.08 09:34

Ahol a maximum a minimum – Kiss Antal publicisztikája

 

Férfi kézilabda-válogatottunk a világ legjobb tíz csapata között van. Szép dolog, becsülendő. A vb után az elemzők, szakértők, újságírók, vezetők és játékosok különböző módon reagálnak. Keresik, hogy mi hol ment el. Van, aki a védekezésben, más a gyenge támadójátékban, megint más a gyenge kapusstatisztikában látja a választ a kudarcra. Szerintem nincs kudarc, ez a történet, látva e sportág nemzetközi fejlődését, fiatalosan szólva „ki lett maxolva”. Nem volt benne több.

A „ha”-val kezdődő mondattal érvelők a norvégok elleni meccs sok kapott gólját említik, hozzátéve, miért hajtottak ezek a „halevők”, ha úgyis tudták, elég nekik az 1 (azaz egy-) gólos győzelem. Mellesleg a halevés és az élsport kapcsolatáról is lehetne glosszát írni, azonban álljunk meg ennél a gólkülönbségnél, a meccstempónál, a megnyert párharcok számánál, a jó és a rossz passzok statisztikai adatainál. Valahol talán itt rejtezhet a titok, amit keresünk. Emlékezetünk bugyraiból vegyük csak elő azt a fránya sydneyi olimpiai döntőt, amelyen lányainkat sok kevésről, hatgólos előny után döntötték be a dán amazonok! Ugye emlékszünk, ugye újra és újra torkunkon akad a szó, előjönnek az emlékképek, amikor már a pezsgősüvegről lekerült a fémzár, csak a dugó bennakadt, mert nyertek az északiak. A két meccs pszichológiája ugyanaz: menni, menni, meg nem állni, amíg az óra le nem jár, nincs síp-, duda- vagy kürtszó, addig menni. Mindkét meccs mentálisan dőlt el. Mert mindkét északi csapat számára a végén csak az volt elfogadható, ha a maximum a minimum. Ha igen, akkor rendben, ha rátettek egy lapáttal, akkor nagyon rendben. Ezzel szemben van a magyaros „virtus”, amely szerint a minimum a maximum – mert úgy is jó lesz.

És ez benne gyökerezik a (sport)múltunkban úgy a hetvenes évek óta. Hol és mikor ismerhetünk rá a nyomokra, amikor a győztes mentalitást átvette a minimalista? Amikor halljuk például a régi nagymenők történeteit az edzőt átverő, stikában elhagyott gyakorlatokról, a levágott erdei futókörökről, a le nem nyomott kartámaszokról. Mert a magyar trükkös. A kommunizmus hazug, sztahanovista 135 százalékai mögött a „hogyan lehet a legkevesebb munkával túlélni a napot, a hetet, a hónapot, az életet” össztársadalmi ösztöne alakult ki. Na, ennek isszuk a levét most! Ha a nagy magyar sportolónak megvan a lehetősége, hogy a minimummal a maximumot kihozza, akkor csak annyit tesz meg. Fiatal, sokszor tinédzser sportolókról hallani, akik több százezres fizetéssel élik „dolgos” mindennapjaikat a magyar foci másod- vagy akár harmadvonalában. Edzők, akik nem képezik magukat, akik elpunnyadtak, akiknek jó, ahogy van, sportvezetők, klubok, ahol a taominimumot maxolják ki az iratok leadásával, különösebb szakmai eredmény nélkül, akik sportnapközivé silányítják a minőségi sportoktatást. No, hát ez a nagy kolonc a nyakunkon. Tisztelet a kivételnek, de bizony kinézik egy-egy helyen azt, aki többet akar, aki jobb akar lenni, aki gyorsabb, erősebb, izmosabb, képzettebb. Jut neki egy-egy megvető pillantás a prémium „D&G”- vagy „LV”-logós férfitáskát szorongató minimalistáktól.

Nemrégiben egy Bundesliga 2-es focicsapat mindennapjaiba pillanthattam be közvetlen közelről. Több napig mindenütt ott lehettem, figyelhettem, kérdezhettem. Kezdjük a parkoló gépkocsiállományával: sokkal szerényebb, mint itthon az első osztályú átlag. Akárcsak a játékosok hétköznapi öltözete. Nézzük az infrastruktúrát: az is sokkal szerényebb – kockaház téglából, konténer. Pálya, kondi, felszerelés szuper, nagyjából azonos a hazai toppal. Fizetés: lépcsőzetes és arányaiban ugyancsak szerényebb, mint a hazai élvonalban. Úgy, hogy ott viszont minden edzésen, videózáson a maximum a minimum, nincs más. Másként nem tudsz előrébb jutni. Ott nem az a kérdés, hogy ki van maxon – mert mindenki ott akar lenni –, az mindenkinek a minimum. Mi dönt arról, hogy ki lesz felsőpolcos a fizetésben? Az, hogy mennyivel van a maximum felett: fizikumban, játéktudásban, együttműködési készségben és mentálisan. Nem ezért van oly kevés magyar futballista a topligákban? Nem azért van ez, mert itthon megtanulta, hogy a minimum a maximum, és az is elég? Nem azért, mert itthon azt hitte, hogy az edzésen elég annyit beletenni, amennyit az edző elégnek gondol? Hol vagyunk mi azoktól a norvég kézilabda-válogatott játékosoktól, akik a közte hét után is még nagyon mennek? Hol vagyunk egy Bundesliga 2-es csapat edzésétől, ami szemmel is nehezen követhető? Ők tudják Lakat Karcsi bácsi leckéjét ma is: „Aki hétközben firkál, az hétvégén sem tud rajzolni...”

Hadd hozzak egy példát! Egerszegi Krisztináét, aki ma nagycsaládos édesanya. Amikor sportolt, ő igazán tudta, hogy csak a maximum lehet a minimum, úgy edzett, úgy élt, úgy gondolkodott. Olimpiai bajnok lett. Ötször. Lezárult egy korszak az életében. Három gyermeket nevel. „Maximumédesanya”, mert neki ez a minimum. Ezt tanulta a hajnali uszodai edzések kőkemény világában. Nos, aki edzésen nem úszik falig, aki levágja a futókört, nem nyom húsz fekvővel többet, annak az alapmentalitásába kerül bele a rontás. Az pedig pályafutása végéig elkíséri, viszi szépen lassan lefelé a lejtőn, és utána már nincs magas fizetés, csinos barátnő, divatos táska. Na, akkor jön a baj. A társadalomban sem lesz számára a maximum a minimum: közepes káder, edző, intéző lesz. A mai világ a maga csillogásával, kommunikációs felületeivel, talmi valóságával, hazug igézeteivel csak ront a helyzeten.
Azért tartunk itt, mert azt hisszük, hogy egy jó válogatott csak összehozható valahogy. Nem könnyű, mert a közeg rossz, a minimalisták többen vannak, a melót választók, a kitörni akarók pedig kevesebben, sokkal kevesebben. Legyünk őszinték: az edzők, a sportolók világában kevésbé szívesen látott szereplők ők, mert jelenlétük egyszerűen görbe tükör a minimum maximumán boldogan jóllakóknak. A dánok, norvégok, izlandiak tudják, hogy a létra fokain a tetőre csak kevesen érhetnek fel. Minden egyes lépésért, apró előrejutásért, kitörésért, fizetésemelésért keményen meg kell dolgozni. Nos, ezért mentek a második soros norvégok is, mert nekik az az öt-tíz perc volt arra, hogy egy arasznyit abban a kegyetlen versenyben a létra fokain feljebb kapaszkodjanak. Mi ittuk meg a levét. Lassan – a kormány erőfeszítései nyomán – környezetben, lehetőségekben utolérjük, olykor le is hagyjuk vetélytársainkat.

Valahogy a huszáros, „pestisrácos”, Zrínyi Ilonás vagányságot, bátorságot, maximális akaratot kellene elővarázsolni a magyar sportolók és edzők lelkéből. Mert azokról a történelmi veszteseinkről is máshogy szól a mese, akik a maximumot akarták, s mégis elbuktak. Az az érzésem, nekünk meg kell valahogy újra tanulnunk, hogy a maximum a minimum, de már azt hiszem, azzal is boldogok lehetnénk, ha először elhinnénk, hogy többet nem lehet senkinek sehol ebben az országban – bármit csinál is – a minimum a maximum. 

2019.09.21 16:37:38

Kézilabda H. D.

David Davis csapata az első és a második félidőt is három góllal veszítette el a német együttes ellen.

2019.09.21 14:44:39

Kézilabda T. D.

A hazaiak néggyel mentek az első félidőben, visszaestek, majd ismét magukra találtak – maradt a döntetlen.

2019.09.15 13:21:39

Kézilabda HATÁR DÁVID

David Davis egyszer sem kért időt, csapata 40 gólig jutott a Motor Zaporizzsja ellen.

2019.09.14 11:48:25

Kézilabda T. D.

Elképesztően izgalmas volt a második félidő, de a magyar csapat bravúrgyőzelmet ünnepelhet.

2019.09.14 11:14:51

Kézilabda nemzetisport.hu

Davis higgadtabb, nyugodtabb döntéseket várna a Veszprémet esélyesnek kikiáltó szakértőktől.