Ez a bátorság – Berta Mihály publicisztikája

Azzal, hogy 2006 nyarán – rá nem jellemző módon – rosszkor és pláne rosszra használta a fejét, Zinédine Zidane nemcsak Franciaországot (és vele együtt saját magát) fosztotta meg egy újabb világbajnoki győzelemtől, de az egészen addig példás odaadással és nagy műgonddal faragott, önmagát ábrázoló márványszobrot is megcsonkította. Akarata ellenére ugyan, de torzó lett az alkotás, úgyhogy bármilyen magasságokat járt is be korábban a világ- és Európa-bajnok, aranylabdás klasszis, az utolsó mozzanat más fénytörést adott az ott és akkor lezáruló játékoskarriernek. Aztán Zinédine Zidane a napokban szépen visszaillesztette a helyére az életnagyságú szobor hiányzó darabját, sőt ennél többet is tett: az egészet bevonta arannyal, hadd ragyogjon az idők végezetéig. És ehhez voltaképpen nem kellett semmi különöset tennie, „csak” két és fél év alatt háromszor csúcsra juttatnia a Real Madridot a Bajnokok Ligájában, majd kimondania azt a szót, amelyet edző saját elhatározásából szinte sohasem mond ki: viszontlátásra.

Évtizedek óta terjeng a magyar felsőoktatásban egy városi legenda, amely szerint valamelyik egyetem valamelyik írásbeli felvételijén az egyik jelentkező a „Mi a bátorság?” című esszékérdésre lakonikus tömörséggel csak annyit írt, hogy „Ez!”, amire – attól függően, hogy oktató vagy felvételiző meséli a történetet – vagy nulla, vagy az adható legmagasabb pontszámot kapta. Mindenesetre aki a közeljövőben netán belefutna az érettségin, felvételin valami hasonló feladatba, nyugodtan választhatja Zinédine Zidane történetét, mert amit ez a francia futballszakember a napokban tett, kimeríti a bátorság fogalmát.

Azon a napon egyébként, amikor a madridi labdarúgók 2016 és 2017 után megszakítás nélkül harmadszor is alanyi jogon foghatták meg a legértékesebb európai klubtrófea fülét (a Bajnokok Ligája-formátum létrehozása óta egyetlen csapat sem volt képes hasonlóra, és a BEK-érát figyelembe véve is negyvenkét év telt el a legutóbbi, a Bayern München által elért triplázás óta), egy másik sportágban is valami hasonló, történelmi sikernek lehettünk tanúi. Május 26-án Chris Froome gyakorlatilag megnyerte a Giro d'Italia kerékpárversenyt, amivel véghez vitte azt az ugyancsak ritkán látható bravúrt, hogy az országúti szakág mindhárom fontos, háromhetes körversenyének ő lett a címvédője. És ugyan másnap hátravolt a Giro utolsó etapja, ám a sportág íratlan szabályai szerint ilyenkorra meg nem támadási szerződés köti az összetettben élen állót addigi vetélytársaival. Froome, aki karrierje során először nyerte el a maglia rosát, vagyis az összetett elsőt illető, rózsaszín megkülönböztető trikót, sikerével olyan elitklubhoz csatlakozott, amelyben csak a belga Eddy Merckx és a francia Bernard Hinault kapott korábban tagsági igazolványt: a brit kerékpározó előtt ők ketten tudtak egymás után mindhárom nagy versenyen győzni.

Párhuzamot ugyanakkor mégsem vonnánk a két sportemberi teljesítmény között, mivel Chris Froome úgy győzött az idei Giro d'Italián, hogy a homlokán végig ott éktelenkedett az a stigma, amely az élsportban a csalást szimbolizálja. Froome, ha az írott szabályokat konzekvensen betartaná mindenki, el sem indulhatott volna ezen az olasz körversenyen. Tavaly decemberben jött a hír, hogy a 2017-es Vuelta a Espanán, amelyet ugye szintén megnyert, doppingvétséget követett el. Konkrétan az egyik ottani szakasz utáni doppingvizsgálaton adott mintájában a megengedettnél nagyobb mennyiséget találtak annak az asztmagyógyszernek a hatóanyagából, amelyet egyébként – nyilván kisebb dózisban – orvosi engedélyre szedhet az arra rászoruló versenyző. Ugyan az A- és a B-próba is igazolta az eltérést, a nemzetközi szövetség (UCI) nem tiltotta el a versenyzőt, inkább lehetőséget adott neki arra, hogy bizonyíthassa, az egész nem több félreértésnél, genetikai anomáliánál. Froome ezt egyszerűen úgy vette, mintha áthajtott volna a piroson, de az őt leintő rendőr a jogosítvány bevonása helyett csak annyit kért volna tőle, hogy beszéljen a lámpát üzemeltető céggel, hátha ott állítottak át valamit. És mivel a UCI nem szabott határidőt a bizonyítási eljárásnak, vélhetően az egész ügy húzódik, mint a rétestészta, és előbb nevezi ki a Real Madrid Zidane utódjául Marco Materazzit, mintsem Froome ügye végére pont kerülne.

A versenyzőtársaknak persze érthető okokból nem tetszik ez a bánásmód, és nemcsak azért, mert van köztük valaki, akit egyenlőbbnek gondolhatnak az egyenlőknél, hanem mert senki sem szeret úgy célba érni másodikként, hogy közben tudja, talán majd egyszer, egy sötét és levegőtlen szobában neki adják azt a díjat, amelyet az a másik itt és most kamerák és fényképezőgépek kereszttüzében, milliók szeme láttára vehet át.

És hát Froome olaszországi megkoronázása sem úgy alakult, hogy a riválisok a végén őszinte lelkesedéssel az arcukon menjenek oda hozzá gratulálni, hogy ez igen, öregem, élmény volt tőled négy és fél percet kapni a végén. A brit ugyanis látványosan szenvedve tekerte végig a Giro első két és fél hetét. Úgy tetszett, ez az asztmagate sokkal jobban megviselte annál, mint amit egyébként a külvilágnak kommunikált róla. Már az első szakasz előtti pályabejáráson bukott, amit ómenként is fel lehetett volna fogni, hogy aztán a folytatásban is inkább csak gyűjtse, mintsem adja a többieknek a másodperceket. A pünkösdi hétvége szombatján ugyan megnyert egy szakaszt, ám másnap nyolcszor akkora hátrányt szedett össze, mint amennyit előtte ledolgozott. Aztán amikor mindenki keresztet vetett Froome rózsaszín trikójára, három nappal a verseny vége előtt, a királyszakaszon elképesztőt ment. A 2178 méter magas Colle delle Finestrére kapaszkodva leszakította az összetettben előtte álló nagy riválisait, majd egy több mint nyolcvan kilométeren át tartó egyéni szökés végén akkora előnnyel ért be a célba, hogy az nemcsak a szakaszgyőzelmet jelentette, hanem az összetettben is az élre állt, amit gyerekjáték volt megtartania a viadal végéig. Egyik versenyzőtársa, az új-zélandi George Bennett azt mondta később, hogy Froome aznap látott feltámadása nagyobb tett volt a húsvétvasárnapinál, ami meglepő módon nem verte ki a biztosítékot a katolikus Olaszországban, viszont legalább feledtette Bennett egyel korábbi, szintén éles megszólalását, amelyben Froome nagy menetét Floyd Landis 2006-os, Tour de France-on előadott szökéséhez hasonlított. Ez azért volt szerencsétlen megjegyzés, mert Landis abban az évben hiába nyerte meg a sárga trikót, később doppinghasználat miatt szépen vissza is vették tőle. És hát jelen esetben nem volt nehéz áthallást találni. De bárhogy is legyen, a 33 éves Froome nem jöhet ki jól ebből a történetből. A sportág korszakos klasszisai köszönik szépen, de nem kérnek a társaságából (Hinault a minap sietett leszögezni, nála Froome nem tartozik a legendák közé), a vetélytársak nyíltan nem csalózzák le, de azért jobban éreznék magukat, ha nem kellene vele együtt versenyezniük, legalább addig, amíg feketén-fehéren ki nem kiáltják vétkesnek vagy ártatlannak. És mivel egyszer már rákerült a jel, még az olyan, amúgy példátlan sportteljesítmény után sem ússza meg a magyarázkodást, mint amilyen a nagy szökés utáni szakaszgyőzelme volt.

Hogy akkor mit tehetne? Mondjuk gyűjt egy kis kurázsit, és arra a következtetésre jut, mint Zinédine Zidane. Talán lesznek olyanok, akik a döntése mögött a beismerést sejtenék, a többség viszont inkább megemelné előtte a kalapját, mondván, nemcsak volt mersze a csúcson leszállni a nyeregből, hanem még sportága javát is szolgálta a támadási felület letakarásával.

De az a gyanúm, Froome nem lesz elég bátor meghozni ezt a döntést, tovább tart majd a bűvészkedése a mintákkal, asztmagyógyszerekkel, határidőkkel és mindenféle nyakatekert paragrafusokkal. Pedig azt igazán megtarthatná a cirkuszban fellépő hivatásosoknak.

A csalás náluk ráadásul alapkövetelmény.