PIETRO ANASTASI (olasz, Jugoszlávia ellen, 1968)

Az olaszok alighanem a mai napig nem tudják, hogy úszták meg vereség nélkül a Jugoszlávia elleni döntő első mérkőzését (ahová ugyebár pénzfeldobással jutottak be), de megúszták, és jöhetett az újrajátszás. A „hosszabb kispaddal” rendelkező, friss erőket harcba küldő olaszok itt már egyértelműen a domináns fél szerepét játszották: Luigi Riva korán vezetést szerzett nekik, majd fél óra után jött az épp 1968-ban klubot váltó Pietro Anastasi, aki előbb felpörgette a labdát, majd pazar lövéssel eldöntötte a finálét. Mondhatni, ilyen egy 650 millió lírás játékos jó pillanatában (Anastasiért ennyit fizetett a Juventus a Varesének).

DRAGAN DZSAJICS (jugoszláv, Hollandia ellen, 1976)

A '68-as döntő egyik kulcsszereplője volt a jugoszláv futballtörténet kiemelkedő támadója, Dragan Dzsajics, aki 1976-ban már nem ifjú üstökösként, hanem rutinos klasszisként nyújtott kiemelkedő teljesítményt. A hazai pályán játszó jugók hosszabbításban vesztették el az NSZK elleni elődöntőt (2–0-ról...), a bronzmeccset viszont 0–2-ről hozták vissza a 82. percben, ezzel a Dzsajics-szabadrúgással, miután meglendült a legendás balos. Aztán a ráadásban már a hollandok örülhettek.

RAY WILKINS (angol, Belgium ellen, 1980)

Sajnos csak egy borzalmas minőségű videó maradt fenn a gólról (legalábbis csak ez hozzáférhető), pedig az megérdemelne egy „megéneklést”: a kitűnő angol középpályás, Ray Wilkins – meglátván, hogy a teljes belga védelem lesre állításra játszik – előbb mindenki fölött átlöbbölte a labdát, maga ment érte, és egy újabb emeléssel megadásra késztette a „vörös ördögök” kapuslegendáját, Jean-Marie Pfaffot. Nem lett győztes gól, mert a belgák három percen belül válaszoltak, kialakítva az 1–1-es végeredményt.

LADISLAV JURKEMIK (csehszlovák, Olaszország ellen, 1980)

A házigazda olaszok és a címvédő csehszlovákok sem lehettek túl boldogok attól, hogy „csak” a bronzért játszhattak, mindenesetre jól elszórakoztatták a közönséget – a squadra azzurra 1–1 után maratoni tizenegyespárbajban maradt alul. Az olaszok veterán hőse, Dino Zoff (ne feledjük, 1968-as Európa-bajnokról van szó, és még az 1982-es vb-diadalt a jövő köde takarta) talán egyetlen gyenge pontja a távoli bombák hárítása volt. Igazság szerint Jurkemik iszonyatos erejű lövésével szemben lehet, hogy két Zoff is kevés lett volna – a távoli bombákról híressé vált hátvéd egy trükkösen visszagurított szögletet zúzott a hálóba. Jurkemik ezen kívül mindössze két gólt jegyzett a csehszlovák válogatottban!

MICHEL PLATINI (francia, Jugoszlávia ellen, 1984)

Az 1984-es Eb Platiniról szólt: a francia zseni ontotta a gólokat és csak akkor állt le, amikor felemelhette a kontinensviadal győztesének járó trófeát. A találatok közül alighanem mindenkinek a döntőbeli csúnya potya jut eszébe, ezt ellensúlyozzuk egy tökéletes csukafejessel: szép akció után bravúros megmozdulás, a kárvallott a jugó nemzeti csapat.

FRANKY VERCAUTEREN (belga, Dánia ellen, 1984)

A belgák viszonylag dicstelenül, már a csoportmérkőzések után búcsúztak 1984-ben, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy „elhelyezzenek” válogatásunkba egy gyöngyszemet. A gólszerző a belga gólpasszkirály, Franky Vercauteren, aki a dánok elleni meccsen határozottan úgy gondolta, hogy most nem akar passzolni. A dán kapus, Ole Qvist még tán mindig keresi a labdát... A belgák ezzel a csodagóllal vezettek 2–0-ra, ám a dánok – akiknek legalább döntetlen kellett a továbbjutáshoz – 3–2-re fordítottak a végére.

RONNIE WHELAN (ír, a Szovjetunió ellen, 1988)

Már önmagában az is jelzi a gól milyenségét, hogy 1988-ban Van Basten emlékezetes találata csak holtversenyben lett az Eb legszebbje. A szovjet játékosok sok mindenre számíthattak az írek elleni csoportmérkőzésen (1–1), de arra pont nem, hogy a tizenhatos elé behajított nagy bedobást (gólpasszadó: Mick McCarthy) Whelan a levegőben úszva, csodálatos mozdulattal (mellesleg sípcsonttal) rárúgja. De még hogy!

„Igazság szerint csak előrelopakodtam, hátha össze tudok hozni valamit. Mick bedobta a labdát, jött felém, mondom elvállalom – legfeljebb pofára esek, de hát ez egy Eb, itt meg kell próbálni. Bejött. Több mint két évtizede lőttem, de még mindenki emlékszik rá!” – így Whelan.

MARCO VAN BASTEN (holland, a Szovjetunió ellen, 1988)

„A” gól. „Az” Eb-gól. Halálra ismételt, és jogosan halálra ismételt találat az 1988-as döntőből: Hollandia ekkor már 1–0-ra vezetett Ruud Gullit góljával, a második félidőben pedig egy bal oldali beadásra érkezett Marco van Basten, és egy meglehetősen egyéni megoldást választott. Csodálatosan sikerült. Nézzük, hogy emlékezik vissza a pályafutását sérülései miatt sajnos hamar befejező holland csatár.

„A második félidőben jártunk, és kicsit már fáradt voltam. Jött a labda Arnold Mührentől, és arra gondoltam: oké, ezt levehetem, aztán kezdhetek valamit azzal a sok védővel, vagy rizikót vállalok és ellövöm. Nagy szerencse kell egy ilyen lövéshez, de ekkor minden bejött. Megadatott nekem egy ilyen. A reakciómon egyébként látszik, hogy nem is értem, mit csináltam!”

Vonjuk le a tanulságot: fáradtság ellen lőjön csodagólt!

TOMAS BROLIN (svéd, Anglia ellen, 1992)

Az angolok 1992-es Eb-je pocsékul sikeredett, és a háromoroszlánosok Tomas Brolin gólja után biztosan nem érezték túl jól magukat: a házigazda svéd válogatott gyönyörű akciót vezetett, amelynek végén Dahlin passzát a babaarcú, mélynövésű támadó remek mozdulattal továbbította a hálóba. Ez, a 82. percben szerzett találat döntötte el a meccset Svédország javára (2–1), egyben bebiztosította, hogy Anglia csoportutolsóként esik ki.

THOMAS HÄSSLER (német, a FÁK ellen, 1992)

Kilencven percig úgy tűnt, a világbajnok német válogatott lebőgéssel kezdi a kontinenstornát, miután Igor Dobrovolszkij büntetőjét követően csak futott az eredmény után a FÁK (ex-Szovjetunió) ellen. Aztán jött jó helyről a szabadrúgás, és jött még egy „kisember”: Thomas Hässler, a legkiválóbb ítélet-végrehajtók egyike. Tökéletes csavarás!

PAUL GASCOIGNE (angol, Skócia ellen, 1996)

Egy önpusztító zseni karrierjének egyik legszebb pillanata, amely megvillantja, miért lehetett megőrülni Gazzáért (Gazzától is meg lehetett őrülni, de ez más lapra tartozik...). A tornát gyengén – Svájc ellen 1–1-gyel – kezdő angolok Alan Shearer góljával vezettek az ősi rivális skótok ellen, megúszták Gary McAllister tizenegyesét, és ekkor jött Gascoigne. A középpályás Darren Anderton passzával indult meg, átemelt Colin Hendry fölött, majd (mielőtt a labda leesett volna) a hálóba zúzta azt. Másnap a Gazzát előszeretettel „rugdosó” Daily Mirror szerkesztőségi jegyzetben kért elnézést a korábbi kíméletlen kritikákért. Más kérdés, hogy Gascoigne és az angolok tornája is könnyek között ért véget az elődöntőben.

ALAN SHEARER (angol, Hollandia ellen, 1996)

A skótok elleni sikertől lendületet kapott angolok a következő meccsen valósággal szétszaggatták Hollandiát (4–1) – a harmadik gól előtti pazar támadás mindenképpen említést érdemel az összeállításban, csakúgy, mint Alan Shearer brutális befejezése. Football's coming home!

KAREL POBORSKY (cseh, Portugália ellen, 1996)

Az 1996-os Eb legszebb emelése egy másik briliáns megmozdulást (Davor Suker Dánia ellen) előzött meg: a lobogó sérójú Karel Poborsky némi szerencsével hámozta át magát a negyeddöntőben a portugál védelem közepén, de amikor helyzetbe került, lélegzetelállítóan pimasz (és gyönyörű) megoldást választott. Ezzel kerültek a csehek az elődöntőbe.

LUÍS FIGO (portugál, Anglia ellen, 2000)

A portugál válogatott 2000-ben kitűnő futballal jutott el az elődöntőig, és kisebb botrány közepette távozott – a menetelés az angolok ellen, a 20. percben, 0–2-es állásnál kezdődött meg. Luís Figo ekkor gondolta úgy, hogy passzjáték ide, passzjáték oda, el lehet lőni erőből is a labdát. A védelem viszont vajh' mire gondolt, hogy nem támadta meg?

MARC OVERMARS (holland, Jugoszlávia ellen, 2000)

Az Eb negyeddöntőjében a hollandok valósággal megsemmisítették a plávikat (6–1), néhány nappal később persze már azt kívánták, a gólözönből maradt volna egy az olaszok elleni elődöntőre. A parádésan játszó Patrick Kluivert remek akciók után talált be rendre, de a nap gólja Marc Overmarsé, aki egy igen szép lövést küldött a kapuba.

DAVID TREZEGUET (francia, Olaszország ellen, 2000)

Fortuna az elődöntőben fogta az olaszok kezét, a döntőben elengedte: a squadra azzurra az utolsó pillanatig vezetett a franciák ellen, de Sylvain Wiltord egyenlített, majd jött a hosszabbítás, az aranygól, és egy fantasztikus centermegmozdulás David Trezeguet-től, amely szó szerint aranyat ért Franciaországnak.

MANICHE (portugál, Hollandia ellen, 2004)

Ugorjunk négy évet! A házigazda portugálok keretes szerkezetbe zárták a tornát (a nyitó meccsen és a döntőben is kikaptak a görögöktől), közben viszont nyertek és nyertek – az elődöntőben 2–1-re a hollandok ellen, köszönhetően Cristiano Ronaldo találata mellett Maniche elképesztő góljának. Ez lett a torna legszebb gólja, bár bravúrosságban van egy párja...

ZLATAN IBRAHIMOVIC (svéd, Olaszország ellen, 2004)

Nem lövünk mellé nagyon, ha azt írjuk: a futballtörténelemben kevés olyan hatalmas termetű center volt, aki Zlatan Ibrahimovicéhoz hasonló, tökéletes technikai képzettséggel rendelkezett. Az öntörvényű Ibrahimovic hosszú lábaival a legváratlanabb dolgokra is képes, mint ahogy ezt meg is mutatta az olaszok elleni, 1–1-re végződött mérkőzésen. Ibrakadabra!

HENRIK LARSSON (svéd, Bulgária ellen, 2004)

A fejes gólok méltatlanul elhanyagolt szerepbe kényszerülnek a legszebb találatok megválasztásakor – az ollózások, a szólók, a bombák törvényszerűen verik a fejeseket. Pedig van mit csodálni: a már mutatott Platini-fejes mellé itt egy Henrik Larssontól, makulátlan végrehajtással az 5–0-ra végződött svéd–bolgár csoportmérkőzésről! Mellesleg Erik Edman beadása is nagydíjas.

WESLEY SNEIJDER (holland, Olaszország ellen, 2008)

Az oranje valósággal elsöpörte az aktuális vb-címvédő olaszokat, a második gól pedig egy mesteri kontra volt, a végén igen nehéz és látványos Sneijder-megmozdulással – minden bizonnyal a legutóbbi kontinenstorna egyik legszebb gólját szerezte a holland irányító.

ANTONÍN PANENKA (csehszlovák, az NSZK ellen, 1976)

Az egyetlen tizenegyesgól, az egyetlen, amely tizenegyespárbajban született, de ha valami Eb-ikonná vált, akkor ez az: a Bohemians Praha középpályása műfajteremtő gólt szerzett, amely aranyéremhez juttatta a csehszlovákokat. Vérlázítóan higgadt tizenegyesét azóta is több-kevesebb sikerrel másolják, szaporítván ezzel az edzők és nézők ősz hajszálait. Megszívlelendő figyelmeztetés, magától Panenkától: „Nagyon hülyének néznek, ha a kapus nem mozdul el!”

És hogy miként jött az ötlet? Mesélje el Panenka!

„A Bohemiansnél a kapusunkkal, Zdenek Hruskával gyakoroltuk a tizenegyeseket, sörben vagy csokiban fogadtunk. Sajnos nagyon jól védett, és csak vesztettem és vesztettem – amíg egy álmatlanul töltött éjszakán rá nem jöttem a megoldásra! A kapusok az utolsó pillanatig várnak, majd elugranak, ezért azt gondoltam: át lehet őket verni azzal, hogy lövést színlelünk, majd finoman a kapu közepébe emelünk, hisz erre lehetetlen visszaérni. Működött! Barátságos meccseken és egy-két bajnokin kipróbáltam, és olyan sikerrel, hogy eldöntöttem, ha az Eb-n tizenegyest rúghatok, ezzel a technikával teszem. Az már a véletlen műve, hogy pont sorsdöntőre jött ki – mintha Isten akarata lett volna. Száz százalékig biztos voltam abban, hogy így lövöm, és abban is, hogy belövöm. Azt hiszem, Sepp Maier nem nyelte le könnyen, és a mai napig nem cseng jól előtte a nevem, de nem őt akartam bolonddá tenni – egyszerűen ezt éreztem a legbiztosabb végrehajtási módnak.”

Végezetül adjuk át a szót a német sztárkapusnak, Sepp Maiernek is, aki a „szenvedő alany” volt:

„Kapusként teljes koncentrációval odaállsz, aztán jön egy ilyen... Azt mondta nekem később Panenka, hogy pályafutása során harmincöt-negyven alkalommal szerzett így gólt: ha ennyire bevállalós és merész – no meg be is lövi – akkor csak gratulálni tudok hozzá. De most már tudom, hogy állva kell maradnom!” – tréfált a hetvenes évek talán legjobb kapusa, mikor 35 évvel a döntő után találkozott nemezisével.

Ő aztán igazán megtanulta, milyen az a panenkázás!