Így esztek ti! – Deák Zsigmond publicisztikája

Ha hinni lehet a zuhanyhíradónak, a szerencséjüket és az erőnlétüket többek között hagyományos reggelijükkel, a sült szalonnával, kolbásszal, tükörtojással, gombával dúsított paradicsomos babbal szerezték meg, illetve vissza az angol labdarúgó-válogatott világbajnoki negyeddöntőbe jutó tagjai. Lehet, hogy az efféle koleszterinbombától ugranak egy hátast a futballöltözők környékét is ellepő táplálkozástudományi szakértők, de a szokás nagy úr, s ha ez ízlik a fiúknak… Jómagam a traditional English breakfasttel a 2012-es londoni olimpia alatt kötöttem közeli ismeretséget, sőt barátságot. Egy puritán egyetemi kollégiumban kaptunk szállást, olyan volt, mint egy méhkaptár, rozoga bútorokkal berendezett egyszemélyes „lyukakkal”, tévé, rádió, csap, vécé, zuhany nélkül, viszont minden reggel a menzán kezdhettük a napot. Mondhatom, örök élmény marad az ottani betevő, nemcsak a minősége és a mennyisége miatt, hanem mert a sorjázó sportesemények közepette az étkezésre eleve nem sok időnk adódott napközben, így viszont ki lehetett húzni egészen a vacsoráig is.

Ha már London és az ötkarikás játékok, a fáma szerint a brit főváros többek között éppen gasztronómiai okok miatt happolta el a rendezési jogot Párizs elől. Pedig ha a francia és az angol konyha különbségét zongorázni tudnánk… Jacques Chirac, a franciák akkori köztársasági elnöke a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2005 júliusi szingapúri döntése előtt nem sokkal éppen ezt tette a Vlagyimir Putyin orosz elnökkel és Gerhard Schröder német kancellárral zajló kalinyingrádi csúcstalálkozója alatt. Meggondolatlanságában még egy újabb felet is belekavart a „hozzávalók" közé: „Véleményem szerint az egész világon Finnország után Angliában a legrosszabb a konyha” – vicceskedett a másik két potentáttal.Pechjére a kijelentése kiszivárgott, s bár az angolok legfeljebb a modortalanságára nehezteltek, hiszen a pályázók nem voksolhattak, a NOB finn tagjai, Peter Tallberg és Jari Kurri jogos sértődöttségükben „átszavaztak" Londonra, amely így 54–50-re nyerta francia főváros ellen.

Akár kacsa az angolok paradicsomos babos története, akár nem, úgy gondolom, a futball-vb szereplői azért nagyjából ugyanazt ették-eszik, hála a körülöttük tüsténkedő dietetikusoknak, s jól is van ez így. (Persze csak akkor, ha senki sem használja az elhíresült teknőcvért, amelynek rendszeres fogyasztásával magyarázták a kínaiak évekkel ezelőtt versenyzőik hirtelen formajavulását. Aztán a doppingellenőrzések mást mutattak ki.) Ettől még szintén igaz, hogy mindent meg lehet és kell bolondítani hazai ízekkel, ételekkel az egészségtudatosság határain belül, mert kiélezett helyzetekben a gyomor komfortérzete is fontos tényező lehet a továbbjutásért folyó ádáz csatában.

Úgyhogy gyorsan kitaláltam egy szakács-, pontosabban ételversenyt a világbajnoki negyeddöntőre, sőt a további mérkőzésekre. Ha már az angolokat emlegettük, a már részletezett autentikus reggelijüket a svédek szintén tradicionális húsgolyójával állítottam párba. Ezt a fogást a népszerű bútoráruház étterméből ismerhetjük a legtöbben, de van egy olyan érzésem, lehet még annál is finomabb. A lényeg a darált marhahús, a fok- és vöröshagymát, valamint a szerecsendiót bűn lenne kifelejteni, nem beszélve a hozzá passzoló áfonyalekvárról. E két étek között dönteni nagyon nehéz (s így lesz majd a gyepen is), nálam hajszállal a breakfast a nyerő.

No és a horvát–orosz küzdelem? Itt is akadnak személyes tapasztalataim: 2004 kora tavaszán Pulában rendezték az ökölvívó Európa-bajnokságot, ahol nagyszerű gasztronómiai élményben volt részem. Az újságírók abban a hotelben kapták a kaját, amelyben a nemzetközi szövetség fejesei; az Isztriára beszökő olasz hatás, a tenger gyümölcseinek változatossága és a balkáni vonal (csevapcsicsa, pljeskavica és társaik) csodás együttállására örökké emlékeznek az ízlelőbimbóim. Oroszországban szintén volt szerencsém étkezni, még a száraz füstölt halukat is megettem, nem beszélve a finom leveseikről (borscs céklából, scsi káposztából) vagy a különböző pirogokról. Mindenesetre itt délnyugati szomszédainkra voksolok, sőt az így kialakult horvát–angol elődöntőben hasonlóképp – megvan tehát az egyik finalistánk.

Nézzük a másik, a sportszakmai szempontból nehezebb ágat. A francia konyhát nem kell dicsérni, mondhatjuk, az egész földkerekségen etalonnak számít, a míves gasztronómia legmagasabb szintje. Ami ott nincs az asztalon, az nem is létezik, a szenzációs sajtoktól a hagymalevesen át, az éticsigán és a marharagun keresztül a helyi lecsóig, a ratatouille-ig, no meg a számtalan desszertig. Sajnálom, de az uruguayi grillezett húsok, kolbászok – asado, empanada – túl egysíkúnak tűnnek ebben a kontextusban, pedig a helyiek igazi „ragadozók", gondoljunk csak Luis Suárez elhíresült harapásaira, igaz, nem asztalnál, hanem a gyepen… A BB-ágról (Brazília, Belgium) viszont inkább a dél-amerikai félre szavazok. A 2016-os riói olimpián belekóstolhattam az ottani konyhába, tetszett a déligyümölcsök beépítése a főételekbe, a halat és a babot itt is szerettem, mint mindenhol, no meg azt, hogy kilóra mérték a kaját, tehát a nekem leginkább megfelelő arányokat alakíthattam ki a tányéromon. A belgák többek között a sült krumplijukra büszkék, aminek az élvezeti értéke azért megáll egy bizonyos határon; a paprika nélküli pörkölt finom, de a mi paprikásunk finomabb, a kagyló és a csoki tényleg méltán híres. Egy szó, mint száz, nyer Brazília!

Az elődöntőben viszont kikap a francia konyhától, amelynek a papírforma alapján a döntőben a horvátokat szintén felül kellene múlnia. Ám az én kis gasztronómiai világbajnokságomon itt jön a meglepetésfaktor és az érzelem együttes hatása: csodás pulai ízemlékeim megöntözve finom helyi borokkal – Posip, Grasevina, Dingac – Modricékat hozzák ki a végső győztesnek! Persze tudom, a franciák a borokban is elsőrangúak, ezért hangsúlyozom az érzelem térhódítását az értelemmel szemben.

Bár a végeredmény már megszületett, még mindenképpen meg kell emlékeznem a számomra futball- és gasztronómiai szempontból is hiányzókról. Az olasz konyha világszinten (el)ismertségben az egyedüli, amely vetekszik a franciával. Ám ha a squadra azzurra ki sem jut a vb-re, mert elbukik a pótselejtezőn, akkor sajnos nem tudjuk a fenséges tésztákat, pizzákat, az osso buccót (magyarul lyukas csont, egyébként fantasztikus étel borjúlábszárból), esetleg desszertként a tiramisut méltatni. Németország wurst-, azaz kolbászkavalkádja vagy egyik helyi kedvencem, az Eisbein (jégláb, igazából főtt csülök) szintén hiánycikk már a csoportmérkőzések óta. Az arab, egyéb afrikai és ázsiai ízek szintén igen hamar kikoptak – még a japánok tartották magukat a legtovább, s bizony, a szusit szívesen megkóstoltam volna a hozzá illő, vízitormából készült csípős vaszabival. A török vagy a görög konyha gyrosait, pitáit már nem is emlegetem, mert összefut a nyál a számban…

De ha már szív és érzelem, akkor természetesen a magyar válogatott s a magyar konyha hiányzik a leginkább. Szakmai alapon momentán nincs esélyünk részt venni a „futball- és gasztro-vb-n", mégis, ha Széll Tamás és társai szinte a semmiből kinőve, kitartó munkával oda tudtak kerülni a séfszakma elitjébe, egyszer végre labdarúgóink is megtehetnék megint. Nemcsak az 1938-as és 1954-es ezüstérem, az 1934-es, 1962-es és 1966-os negyeddöntő, hanem, mondjuk, egy jó halászlé miatt is. Katar és 2022 még nem ígér beteljesülést, de 2026-ban az amerikai vb-n már 48 csapat vehet részt, hátha betuszkoljuk magunkat a mezőnybe.

Ha így lesz, megígérem, mind a négy tucat világbajnoki résztvevő konyháját górcső alá veszem egy egész szakácskönyv erejéig.