Alvás helyett parádés olasz–német csata

ÉJSZAKAI MŰSZAK

Karl-Heinz Schnellinger egyszer csak bekotorta. A marcona, tagbaszakadt német védő valahonnan az álmok világából (az olaszok számára a rémálmok világából) kerülhetett elő, és változtatta meg a meccs menetét. Magyarországon már régen leszállt az éj, sokan békésen horkoltak, mások viszont nagyon is éberen figyelték, mi történik Mexikóvárosban, az Azték Stadionban. Pedig az Olaszország–NSZK elődöntő bizony sokakat elszenderített, Roberto Boninsegna, a „squadra azzurra” csatára már a 8. percben megszerezte a vezetést, aztán csak gyűrte, gyömöszölte egymást a világklasszisokkal teletűzdelt két csapat különösebb izgalmak nélkül. Csakhogy jött Schnellinger, s a 90. percben – pillanatokkal azelőtt, hogy a mexikói Arturo Yamasaki sporttárs lefújta volna a meccset – egyenlített.
Ami ezután történt, arra nehéz jelzőket találni.

A mexikói világbajnokság nyitó meccsét természetesen a házigazdák játszották a Szovjetunióval, és enyhén szólva is felejthető, gól nélküli döntetlenre végeztek. Ilyen lesz a többi is? – sopánkodtak a magyar szurkolók, de valójában nem is a látvánnyal volt bajuk, hanem azzal, hogy a mi válogatottunk nem jutott ki a vb-re. Addigra csökkent, szinte el is múlt a futballellenes hangulat, júniusban – miközben zajlott a világbajnokság – telt ház előtt rendezték meg a Megyeri úton (30 ezer néző) és a Népstadionban (70 ezer néző) az Újpest–Ferencváros bajnoki döntőt, merthogy akkor ilyesmire is sor került. Izgalmas is volt a lilák és a zöldek csatája, de az a június tizenhetedike örök nyomot hagyott mindenkiben, aki látta az olaszok és a németek párharcát.

Az 1–1 utáni hosszabbítás a futball minden szépségét, káprázatát bemutatta. Az olaszok Uruguayt, Svédországot és Izraelt megelőzve, csoportelsőként jutottak tovább (nem volt sima út: egy győzelem, két döntetlen), miként a nyugatnémetek Peru, Bulgária és Marokkó előtt (csakhogy három meccsből három sikerrel). Aztán a negyeddöntőre jobb formába lendülő olaszok 4–1-re verték meg Tolucában Mexikót, miközben a németek Leónban óriási csatát vívtak az angolokkal. Az 1966-os finálé két résztvevője akadt ismét össze, a németek 0–2-ről felállva, a 2–2 utáni hosszabbításban, Gerd Müller 108. percben szerzett góljával harcolták ki a továbbjutást.



Az elődöntő előtt nehéz volt jósolni. Emitt Enrico Albertosi a kapuban, Tarcisio Burgnich és Giacinto Facchetti a védelemben, Sandro Mazzola, Gianni Rivera, Roberto Boninsegna, Gigi Riva elöl. Amott Sepp Maier védett, Franz Beckenbauer, Wolfgang Overath, Uwe Seeler a középpályán. Csoda-e, ha ezek a fiúk (akkor még fiúk…) varázsoltak fél órán keresztül? A hosszabbításban Gerd Müller szerzett vezetést a németeknek, Burgnich egyenlített, Riva találata pedig már az itáliaiakat juttatta vezetéshez. De Müller és a németek nem hagyták magukat, újabb egyenlítés – majd jött Rivera győztes gólja a 111. percben.

Aki itthon másnap reggel hatra ment dolgozni, már aligha aludt. Ilyen élményzuhatag után képtelenség volt álomba szenderülni. Négy nappal később aztán Brazília az Azték Stadion 107 ezer nézője előtt 4–1-re győzött az olaszok ellen, véglegesen elhódítva a Jules Rimet-kupát. Az NSZK az Uruguay elleni 1–0-s sikerével megszerezte a bronzérmet. Itthon június 27-én az FTC és a Dózsa 1–1-et játszott a Népstadionban, és ez elég volt a liláknak a bajnoki cím megnyeréséhez.

A futball akkoriban minden volt – még annál is több.

1970. június 17., elődöntő:
OLASZORSZÁG–NSZK4–3 (1–0, 1–1, 3–2)
Mexikóváros, 102 444 néző. V: Yamasaki (mexikói)
G: Boninsegna (8.), Burgnich (98.), Riva (104.), Rivera (111.), ill. Schnellinger (90.), Müller (94., 110.)

A VUVUZELA HANGJA

Nem a 2010-es volt minden idők legszínvonalasabb világbajnoksága, ezt pro-licences edzői tanfolyam nélkül is megállapíthatjuk. Hogy mi maradt meg emlékezetünkben a tornáról leginkább? A zümmögés. A vuvuzela hangja. Dél-Afrikában alaposan felkészültek a rendezők, szinte mindenhol megtöltötték a stadionokat a szurkolók, nem lehetett panasz a biztonságra sem. De amilyen fontos volt a stadionokon kívül a biztonság, annyira idegesítőnek hatott a zöld gyepen. Csak semmi kockázat! – ez volt a jelszó.

Persze így is akadtak emlékezetes mérkőzések, például a Hollandia–Uruguay elődöntő, amelyet az európai csapat nyert meg 3–2-re. A narancsmezesek az E-csoportból indultak (Japán, Dánia és Kamerun előtt jutottak tovább), a spanyolok pedig a H-csoportból (Chile, Svájc és Honduras megelőzésével). E két csapat menetelt egészen a fináléig, amelyre 2010. július 11-én került sor Johannesburgban. A világ egyértelműen a spanyolokat tartotta esélyesebbnek, Vicente del Bosque válogatottja csúcsközeli állapotban volt, legszebb időszakát élte, két esztendővel korábban Európa-bajnokságot nyert, Fernando Torres góljával 1–0-ra legyőzve Németországot a bécsi döntőben. De más a kontinensviadal és más a világbajnokság! Mióta álmodoztak a vb-elsőségről Spanyolországban, miközben a Real Madrid, a Barcelona, az Atlético Madrid, a Sevilla, a Valencia is Európa élcsapatai közé tartozott…

S következett finálé, amely – a csoportmeccsekhez hasonlóan – egyáltalán nem kápráztatta el a nézőket. A spanyolok és a hollandok is túltaktikázták az összecsapást, kevés volt a helyzet, még kevesebb az ötlet. Nem csoda, hogy nem született gól a rendes játékidőben. Lélekben talán már készültek a főszereplők a tizenegyespárbajra, a szurkolók pedig arra gondoltak, hogy sorsolás dönti majd el a világbajnoki címet. Nem így történt. Cesc Fabregas átadásából Andrés Iniesta a 116. percben bevette a hollandok kapuját.

Ez volt az igazi aranygól! A Barcelona klasszisát azóta is tapsvihar fogadja az összes spanyol stadionban. Az ő góljára emlékszik mindenki – meg a vuvuzela hangjára.

2010. július 11., döntő:
SPANYOLORSZÁG–HOLLANDIA 1–0 (0–0, 0–0, 0–0)
Johannesburg, 84 490 néző. V: Webb (angol)
G: Iniesta (116.)