Nem tudom, ki hogy van vele, de én annyira megszoktam, hogy bizonyos emberek újabban akkor is téglalapot rajzolnak a levegőbe, ha már fél órája vége a családi activityzésnek, hogy a múltkor, amikor egy építkezés mellett vitt az utam, és azt láttam, hogy az egyre magasodó majdani társasház tetején álló munkásember kivörösödött fejjel üvölt a lent röhögő kollégáknak, miközben egyre nagyobb és nagyobb dobozokat formált a kezével maga előtt, szóval akkor szent meggyőződésem volt, hogy ezt az egészet azért csinálja, mert valamit ellenőrizni akar. Mit tudom én, három zsákkal kevesebb cementet talált a raklapon, és tudni szeretné, kin keresse a hiányt, vagy a darukezelő majdnem fejbe kólintotta a malteros vödörrel, és szépen visszakeresné, ki ment fel aznap reggel a fülkébe, mert a jelenlétit senki sem vezeti rendesen, mióta Böbike elment két hétre nyaralni. El is képzeltem, hogy mindjárt lemászik a fából tákolt alkalmi létrán, bemegy a konténerbe, és visszanézi az ipari kamera aznapi felvételét, hogy eldöntse, ki a hunyó. Pedig szegény csak azt szerette volna a munkagépek lármájától egy szót sem értő szaktársak tudtára adni, hogy kéne még tégla.
De bárhogy is, ez az idei labdarúgó-világbajnokság akkor is a most először alkalmazott videobíró (becenevén VAR) miatt lesz emlékezetes, ha a negyeddöntőben megint 26 gól esik majd, mint az 1954-es tornán, vagy a fináléban Cristiano Ronaldo mesterötöse is kevés lesz a győzelemhez, teszem azt a belgákkal szemben. Zárójelet nyitok: eddig a VAR mögé a riasztóan semmilyen futballal szénné égő, egyébként címvédő német válogatott kiesése és a sokkalta inkább ijesztő, mintsem vicces nézőtéri performanszaival sokkoló Diego Maradona férne még föl a képzeletbeli dobogóra. Utóbbit látva az az ember érzése, hogy talán jobb lett volna, ha egy légkondicionált szálloda ötödik emeletén nézné végig a világbajnokságot, mert minden egyes lelátón töltött kilencven perccel vaskos darabokat pattint le a saját szobráról, kontrollt vesztett, szenvedélybeteg paprikajancsivá silányítva azt a körülrajongott legendát, aki egykor volt, de aki talán már nem lehet soha. Mindezt ráadásul olyan, komolyan aligha vehető magyarázkodásokkal tetézi, mint hogy magas vérnyomása miatt viselkedett furán a Nigéria elleni meccs alatt, amire nyilván mondhatná az ember, hogy akkor inkább Keith Richards háziorvosával írassa fel a következő adag bétablokkolót – elvégre az mégsem járja, hogy amíg a különféle kemikáliákkal szintén puszipajtási viszonyt ápoló, kőarcú Rolling Stones-gitáros mostanság épp négynaponta lép fel a különböző európai városokban úgynevezett koncertturné apropóján (amúgy 74 esztendősen), addig a most 57 éves egykori isteni Diegónak ahhoz is hórukkembereket kell fogadnia, hogy a páholyból biztonságban végignézhessen egy csoportmeccset, máskülönben megvan a veszélye, hogy a mélybe zuhan.
Arra azért kíváncsi lennék, mit ítélt volna a tunéziai Ali Bin Nasszer játékvezető sporttárs 1986. június 22-én Maradona Anglia ellen szerzett, azóta is csak Isten kezeként emlegetett góljánál, ha akkor is lett volna a videós korrekció lehetősége. De sorolhatnák a többi, évtizedek óta lenyelhetetlenül rágcsált további eseteket. 1934-ben talán a mecset a helyszínen megtekintő Benito Mussolini nyomasztó jelenléte sem akadályozta volna meg Eklind játékvezetőt abban, hogy egy rövid videózás után kiállítsa a csehszlovák Puc ellen brutálisan szabálytalankodó olasz bekket, Montit, mint ahogy egyébként ezt egy későbbi nyilatkozatában utólag már maga is helyesnek vélte, ami valószínűleg alapjaiban változtatta volna meg a finálé végkimenetelét. 1970-ben ki tudja, kiejti-e Uruguay a hosszabbítás utolsó perceiben a Szovjetuniót, ha a bírónak van videója, és látja, hogy a mindent eldöntő Espárrago-fejes előtt a beadást megelőzően Mújica az alapvonalon túlról hozta vissza a labdát? Meddig jutott volna a saját erejéből Dél-Korea a 2002-es világbajnokságon, ha vizuális kontrollcsoport vizsgálódhatott volna? És van-e máig tartó össznemzeti (futball)traumánk, ha William Ling játékvezető nem partjelzőjének, Benjamin Griffithsnek hisz, hanem a saját szemének és a kikockázott képeknek, így les címén nem érvényteleníti Puskás elsőre megadott gólját a berni világbajnoki döntőben, 3:2-es nyugatnémet vezetésnél, ami után Fritz Walterék talán nem tudtak volna újra előnyt szerezni?
Persze könnyen lehet, hogy akkor is maradt volna minden a régiben. Mert az oroszországi torna videobírós „közbeavatkozásai” alapján úgy tetszik, a hosszú-hosszú ideje követelt technikai segítséghasználat lehetővé tétele nem jelenti azt, hogy a vitatott ítéletek száma drasztikusan csökken, sőt a visszanézések miatt fel is erősödik a hibás döntések hatása és következménye. És ugyan a FIFA illetékesei nem ígértek, nem is ígérhettek tévedhetetlenséget a rendszer csatasorba állításával (a torna rajtja előtt azt nyilatkozták, két százalékkal több helyes döntést remélnek), a közvélemény egy része máris a VAR bukásáról beszél, és vélhetően ugyanazok, akik nyolc éve még habzó szájjal, hőbörögve hibáztatták a nemzetközi szövetséget a konok konzervativizmusáért, most fennhangon követelik vissza a régi idők fociját, a kiszámíthatatlanság varázsa vagy szimplán csak a megszokás nevében. Pedig szerintem a VAR-nál alapvetően kevés jobb dolog történt a labdarúgás legújabb kori történelmében, miközben látom, hogy bár a rendszer önmagában jó, az alkalmazása finoman szólva is kihívásokkal küzd: nem egyértelmű például, hogy ki, mikor és miért veszi vagy éppen nem veszi igénybe. Létjogosultságát viszont kár lenne vitatni: minden olyan újítás, amely azt a célt szolgálja, hogy csökkentse a különbséget igazság és igazságtalanság között, feltétlen üdvözlendő. Csakhogy amíg a videobíró – egyelőre – kizárólag segítségnyújtásként vehető igénybe, méghozzá csakis bizonyos (négyféle) esetben (vagyis azért van, hogy döntéseket korrigáljon, de nem azért, hogy felülbíráljon vagy – ad abszurdum – saját maga hozzon döntést), addig nem is lehet a használatától elvárni a varázsütésszerű problémafelszámolást. Igen ám, de a közvélemény, akár tisztában volt a VAR lehetőségeivel, akár nem, egyöntetűen valami szuverén felsőbb akarat megjelenését várta a technika bevonásától, a tévedhetetlen, érzelem nélküli és megvesztegethetetlen gépi döntéshozatalt óhajtotta a tévedő ember archetípusának gondolt futballbíró fölébe állítani. A VAR-tól azonban önmagában még nem rügyeznek örökké a fák, nem csicseregnek a madarak napestig, és nem lehet majd minden kisboltban friss tejet kapni este hét után – a VAR ugyanis nem cél, hanem eszköz. És ehhez az eszközhöz kellenének a kikezdhetetlen felkészültségű, alapos, önkorrekcióra képes, a visszanézhetőségben segítő kollégák és a nem az állását veszélyeztető riválist látó bírók is.
Ki tudja azonban, talán az lesz a futball-videobíró legnagyobb haszna hosszú távon, hogy megszűrje a játékvezetői mezőnyt, és kilökje azokat, akik sem videó nélkül, sem videóval nem képesek helyes döntést hozni, viszont kiemeli azt a felkészült krémet, amelynek tagjai az egyébként is jó teljesítményüket tovább tudják finomítani a technika használatával. Egy magyar költő esete jut eszembe, aki a negyvenes évek elején lefordította Ovidius egyik nagy versciklusát, ami meg is jelent a Kétnyelvű klasszikusok című sorozatban. A kötet egyik oldalán volt olvasható az eredeti szöveg, mellette a másik lapon a magyar műfordítás. Igen ám, de a szakma kritikusan fogadta a költő magyarítását, helyenként kissé zavarosnak találva a végeredményt. Egy akkori ókortörténész viszont védelmébe vette a szerzőt, mondván, nem baj, ha nem értik az olvasók, mert szerencsére ott van mellette a latin szöveg is. Jó lenne, ha egyszer majd így beszélnének a VAR-ról is: nem gond, ha a huszadik szuperközeli lassításból sem tudni, mi történt pontosan, majd a játékvezető megmondja.
De bárhogy is, ez az idei labdarúgó-világbajnokság akkor is a most először alkalmazott videobíró (becenevén VAR) miatt lesz emlékezetes, ha a negyeddöntőben megint 26 gól esik majd, mint az 1954-es tornán, vagy a fináléban Cristiano Ronaldo mesterötöse is kevés lesz a győzelemhez, teszem azt a belgákkal szemben. Zárójelet nyitok: eddig a VAR mögé a riasztóan semmilyen futballal szénné égő, egyébként címvédő német válogatott kiesése és a sokkalta inkább ijesztő, mintsem vicces nézőtéri performanszaival sokkoló Diego Maradona férne még föl a képzeletbeli dobogóra. Utóbbit látva az az ember érzése, hogy talán jobb lett volna, ha egy légkondicionált szálloda ötödik emeletén nézné végig a világbajnokságot, mert minden egyes lelátón töltött kilencven perccel vaskos darabokat pattint le a saját szobráról, kontrollt vesztett, szenvedélybeteg paprikajancsivá silányítva azt a körülrajongott legendát, aki egykor volt, de aki talán már nem lehet soha. Mindezt ráadásul olyan, komolyan aligha vehető magyarázkodásokkal tetézi, mint hogy magas vérnyomása miatt viselkedett furán a Nigéria elleni meccs alatt, amire nyilván mondhatná az ember, hogy akkor inkább Keith Richards háziorvosával írassa fel a következő adag bétablokkolót – elvégre az mégsem járja, hogy amíg a különféle kemikáliákkal szintén puszipajtási viszonyt ápoló, kőarcú Rolling Stones-gitáros mostanság épp négynaponta lép fel a különböző európai városokban úgynevezett koncertturné apropóján (amúgy 74 esztendősen), addig a most 57 éves egykori isteni Diegónak ahhoz is hórukkembereket kell fogadnia, hogy a páholyból biztonságban végignézhessen egy csoportmeccset, máskülönben megvan a veszélye, hogy a mélybe zuhan.
Arra azért kíváncsi lennék, mit ítélt volna a tunéziai Ali Bin Nasszer játékvezető sporttárs 1986. június 22-én Maradona Anglia ellen szerzett, azóta is csak Isten kezeként emlegetett góljánál, ha akkor is lett volna a videós korrekció lehetősége. De sorolhatnák a többi, évtizedek óta lenyelhetetlenül rágcsált további eseteket. 1934-ben talán a mecset a helyszínen megtekintő Benito Mussolini nyomasztó jelenléte sem akadályozta volna meg Eklind játékvezetőt abban, hogy egy rövid videózás után kiállítsa a csehszlovák Puc ellen brutálisan szabálytalankodó olasz bekket, Montit, mint ahogy egyébként ezt egy későbbi nyilatkozatában utólag már maga is helyesnek vélte, ami valószínűleg alapjaiban változtatta volna meg a finálé végkimenetelét. 1970-ben ki tudja, kiejti-e Uruguay a hosszabbítás utolsó perceiben a Szovjetuniót, ha a bírónak van videója, és látja, hogy a mindent eldöntő Espárrago-fejes előtt a beadást megelőzően Mújica az alapvonalon túlról hozta vissza a labdát? Meddig jutott volna a saját erejéből Dél-Korea a 2002-es világbajnokságon, ha vizuális kontrollcsoport vizsgálódhatott volna? És van-e máig tartó össznemzeti (futball)traumánk, ha William Ling játékvezető nem partjelzőjének, Benjamin Griffithsnek hisz, hanem a saját szemének és a kikockázott képeknek, így les címén nem érvényteleníti Puskás elsőre megadott gólját a berni világbajnoki döntőben, 3:2-es nyugatnémet vezetésnél, ami után Fritz Walterék talán nem tudtak volna újra előnyt szerezni?
Persze könnyen lehet, hogy akkor is maradt volna minden a régiben. Mert az oroszországi torna videobírós „közbeavatkozásai” alapján úgy tetszik, a hosszú-hosszú ideje követelt technikai segítséghasználat lehetővé tétele nem jelenti azt, hogy a vitatott ítéletek száma drasztikusan csökken, sőt a visszanézések miatt fel is erősödik a hibás döntések hatása és következménye. És ugyan a FIFA illetékesei nem ígértek, nem is ígérhettek tévedhetetlenséget a rendszer csatasorba állításával (a torna rajtja előtt azt nyilatkozták, két százalékkal több helyes döntést remélnek), a közvélemény egy része máris a VAR bukásáról beszél, és vélhetően ugyanazok, akik nyolc éve még habzó szájjal, hőbörögve hibáztatták a nemzetközi szövetséget a konok konzervativizmusáért, most fennhangon követelik vissza a régi idők fociját, a kiszámíthatatlanság varázsa vagy szimplán csak a megszokás nevében. Pedig szerintem a VAR-nál alapvetően kevés jobb dolog történt a labdarúgás legújabb kori történelmében, miközben látom, hogy bár a rendszer önmagában jó, az alkalmazása finoman szólva is kihívásokkal küzd: nem egyértelmű például, hogy ki, mikor és miért veszi vagy éppen nem veszi igénybe. Létjogosultságát viszont kár lenne vitatni: minden olyan újítás, amely azt a célt szolgálja, hogy csökkentse a különbséget igazság és igazságtalanság között, feltétlen üdvözlendő. Csakhogy amíg a videobíró – egyelőre – kizárólag segítségnyújtásként vehető igénybe, méghozzá csakis bizonyos (négyféle) esetben (vagyis azért van, hogy döntéseket korrigáljon, de nem azért, hogy felülbíráljon vagy – ad abszurdum – saját maga hozzon döntést), addig nem is lehet a használatától elvárni a varázsütésszerű problémafelszámolást. Igen ám, de a közvélemény, akár tisztában volt a VAR lehetőségeivel, akár nem, egyöntetűen valami szuverén felsőbb akarat megjelenését várta a technika bevonásától, a tévedhetetlen, érzelem nélküli és megvesztegethetetlen gépi döntéshozatalt óhajtotta a tévedő ember archetípusának gondolt futballbíró fölébe állítani. A VAR-tól azonban önmagában még nem rügyeznek örökké a fák, nem csicseregnek a madarak napestig, és nem lehet majd minden kisboltban friss tejet kapni este hét után – a VAR ugyanis nem cél, hanem eszköz. És ehhez az eszközhöz kellenének a kikezdhetetlen felkészültségű, alapos, önkorrekcióra képes, a visszanézhetőségben segítő kollégák és a nem az állását veszélyeztető riválist látó bírók is.
Ki tudja azonban, talán az lesz a futball-videobíró legnagyobb haszna hosszú távon, hogy megszűrje a játékvezetői mezőnyt, és kilökje azokat, akik sem videó nélkül, sem videóval nem képesek helyes döntést hozni, viszont kiemeli azt a felkészült krémet, amelynek tagjai az egyébként is jó teljesítményüket tovább tudják finomítani a technika használatával. Egy magyar költő esete jut eszembe, aki a negyvenes évek elején lefordította Ovidius egyik nagy versciklusát, ami meg is jelent a Kétnyelvű klasszikusok című sorozatban. A kötet egyik oldalán volt olvasható az eredeti szöveg, mellette a másik lapon a magyar műfordítás. Igen ám, de a szakma kritikusan fogadta a költő magyarítását, helyenként kissé zavarosnak találva a végeredményt. Egy akkori ókortörténész viszont védelmébe vette a szerzőt, mondván, nem baj, ha nem értik az olvasók, mert szerencsére ott van mellette a latin szöveg is. Jó lenne, ha egyszer majd így beszélnének a VAR-ról is: nem gond, ha a huszadik szuperközeli lassításból sem tudni, mi történt pontosan, majd a játékvezető megmondja.