Vívás: magyarul idézi Aranyt a német vívás nagy legendája
Ha 1979-ben Funkenhauser László nem kel útra Szatmárról, könnyen lehet, hogy a német sport szegényebb egy vagy két olimpiai aranyéremmel. Az édesapa már a lányai születése után elhatározta, hogy semmiképp sem marad a városban. Mondogatta is a feleségének, Vári Évának, valamint gyerekeinek, Zitának és Hedvignek, hogy a jobb élet reményében mindenáron elmennek onnan, ahol kisebbségben vannak, és nem szeretik őket. Az volt a vágya, hogy a gyerekei boldogan nőhessenek fel.
Nem könnyű belegondolni, milyen lehetett akkoriban német névvel magyarul beszélve élni Romániában, ahol a kisebbségeket üldözték.
Tegyünk egy röpke történelmi kitérőt, amivel érthetőbb lesz a romániai németek helyzete. A Német Szövetségi Köztársaság 1967-ben vette fel a kapcsolatot Romániával, akkor kezdődtek az egyeztetések a két állam közt, hogy a nyugatnémetek érdemben segíthessenek a Romániában maradt német kisebbségnek , vagyis kimenekíthessék őket. Az alapvető emberi jogokat akarták megadni azoknak, akik a háború után a keleti blokk egyik legrosszabb részén maradtak.
Az volt a szokás, hogy minden egyes ember után fizetnie kellett Ceaușescu diktátornak, valamint a hírhedt titkosszolgálatnak, a Securitaténak néhány ezer márkát. Hosszú listát vezettek, azok voltak előnyben, akiknek rokonai éltek kint, mert ők megbízhatóan utaltak a családegyesítésért.
A mentőakció úgy zajlott, hogy először az édesapa mehetett, utána csatlakozott hozzá a családja. Funkenhauserék 1979-ben töltötték együtt az első karácsonyt Németországban. Az akkor 13 éves lányban nem hagyott túl mély nyomokat az ünnep, borongós idő volt. Csak részben fogta fel, hogy új élet kezdődik.
Köln megerősítette olimpiarendezési tervét
