ÜTŐS SOROZATOK – 23 GRAND SLAM-ELŐDÖNTŐ EGYMÁS UTÁN

Teniszben a leghosszabb győzelmi széria, ahogy az ebben a cikkünkben is olvasható, Guillermo Vilas nevéhez fűződik, ám a fehér sportágban még számos elképesztő sorozatot jegyezhettek fel a statisztikusok. Ezek közül az egyik Roger Federeré, aki a 2004-es wimbledoni versenytől a 2010-es Australian Openig egymás után 23 Grand Slam-tornán jutott el legalább az elődöntőig, végül Robin Söderling tudta legyőzni a tavalyi Roland Garroson a nyolc között. A 2004 februárjától kezdődően 237 héten át világelső (szintén rekord) svájci 2011-ben Melbourne-ben zsinórban 27. alkalommal jutott be GS-negyeddöntőbe, amivel beállította Jimmy Connors csúcsát.

A nőknél két játékost kell mindenképp megemlíteni, Martina Navratilovát és Steffi Grafot. Előbbi 1984-ben sorozatban 74 meccsen maradt veretlen, utóbbi pedig 1987 és 1990 között egymás után 13 Grand Slam-versenyen játszott döntőt. Graf másik sokat emlegetett bravúrja 1988-hoz kötődik, ekkor ugyanis mind a négy nagy tornát (Australian Open, Wimbledon, Roland Garros, US Open) megnyerte, egyesben pedig a szöuli olimpián sem talált legyőzőre. Ezt a sorozatát Golden Slamként szokták emlegetni.

Esther Vergeerről valószínűleg jóval kevesebben hallottak, pedig az is több mint elismerésre méltó, amit ő ért el. A 29 éves holland hölgy nyolcévesen lebénult deréktól lefelé, de kerekesszékbe kényszerülve is feltalálta magát. Eleinte kosárlabdában volt rendkívül sikeres – 1997-ben Európa-bajnok lett Hollandiával –, majd a teniszt próbálta ki. Ez igen jó döntésnek bizonyult, hiszen 1999 óta ő a világelső, legyőzni pedig 2003 januárja óta senki sem tudja. Két hete nyolcadik alkalommal nyerte meg a kerekesszékesek számára kiírt Florida Opent, a döntőbeli volt sorozatban a 412. mérkőzése, amelyet megnyert.

Minden idők egyik „legütősebb" sorozatát egy másik ütős sportág kiválósága produkálta, konkrétan Jahangir Khan. Az 1963-ban született pakisztáni fallabdázó 1981 és 1986 között öt éven át volt veretlen, ezalatt 555 mérkőzést nyert meg zsinórban.

MÉG ÜTŐSEBB SOROZATOK

Ütni nemcsak az előbbi hölgyek és urak tudtak nagyon, hanem jó néhány ökölvívó is.
Minden idők egyik legjobbja, Sugar Ray Robinson például annyira, hogy 1943 és 1951 között 91 mérkőzésen át maradt veretlen. Sorozatát végül az angol Randy Turpin törte meg – aki 16 évvel később, miután teljesen eladósodott, főbe lőtte magát, ám előtte még négyéves kislányába is kétszer belelőtt –, de Robinson három hónappal később az azóta már lerombolt New York-i Polo Grounds 60 ezer nézője előtt visszavágott neki, visszaszerezve a középsúlyi világbajnoki címet.

Nem ő volt azonban, aki a legtovább „húzta" vereség nélkül. A spanyol Pedro Carrasco (könnyűsúly) 93, a walesi Jimmy Wilde (légsúly) pedig 103 meccsen nem talált legyőzőre, igaz, utóbbi csak az Egyesült Királyságban bokszolt, hazai ellenfelekkel.

Egy másik legenda, a 46. születésnapjának előestéjén repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt Rocky Marciano az egyetlen nehézsúlyú világbajnok, aki veretlenül vonult vissza. A nehézsúlyban az ő nevéhez fűződik a leghosszabb, 49 meccses veretlenségi sorozat.

Vatanabe Oszamu versenysúlya mindössze 63 kg volt, a japánok korábbi szabadfogású birkózója mégis minden idők egyik legnagyobbja. Egyetlen olimpiai aranyat nyert pályafutása során (hazai pályán, Tokióban) mégpedig úgy, hogy egyetlen pontot sem szereztek ellenfelei, összesen pedig csak tíz percet töltött a szőnyegen. Ennél jóval nagyobb szó, hogy veretlenül, 186 győzelemmel a háta mögött vonult vissza.

A kötöttfogás királya, Alekszandr Karelin is hosszú veretlenségi sorozatot mondhat magáénak, amely aztán a sydneyi olimpián szakadt meg. Az orosz óriás – aki 6.8 kilóval született – három olimpiai arannyal (1988, 1992, 1996) a tarsolyában érkezett az Ausztráliában rendezett ötkarikás játékokra, és nem sokan gondolták, hogy valaki 13 év után le tudja győzni (és hat év után pontot szerez ellene). Az amerikai Rulon Gardnert ez persze hidegen hagyta, és általános meglepetésre túljutott Karelinen, majd meg sem állt a dobogó legfelső fokáig.

Karelinnek elképesztő győzelmi sorozatához erején, gyorsaságán és technikáján kívül valószínűleg az eszére is szüksége volt. Ebben sem „szenvedett hiányt", amit az is jól jelez, hogy a testnevelési egyetemen PhD-fokozattal végzett, visszavonulása után pedig a politikusi pályán helyezkedett el, a Duma nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottságának a tagja többek között.

Szintén a politikában kamatoztatja népszerűségét Tani Rioko, aki cselgáncsozóként 1993 és 2003 között 48 kg-ban zsinórban hat világbajnoki címet ünnepelhetett. A 35 éves japán hölgyet tavaly országgyűlési képviselővé választották, de kijelentette, hogy még nem tervezi befejezni sportolói karrierjét.

Szumóban a leghosszabb veretlenségi sorozatot a történelem 35. jokozunája, Szadadzsi Futabajama produkálta. A 179 cm magas és 128 kilós Szadadzsi 1936 és 1939 között 69 összecsapást nyert meg zsinórban.

Súlyemelésben négy embernek sikerült három egymást követő olimpiát megnyernie, érdekesség, hogy egyikük sem abban az országban született, amelynek színeiben legnagyobb sikereit elérte.

Két török klasszis, Naim Süleymanoglu és Halil Mutlu Bulgáriában jött világra, a görög Pirrosz Dimasz Albániában, míg Kahi Kahiasvili az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Grúziában látta meg a napvilágot, első olimpiai bajnoki címét 1992-ben a Független Államok Közösségének sportolójaként, a következő kettőt pedig már görögként nyerte meg.

9 ÉV, 9 HÓNAP ÉS 9 NAP ALATT 122 DIADAL MOSES KOSARÁBAN

Atlétikában a 400 méteres síkfutást tartják az egyik leggyilkosabb számnak, ennek gátakkal „megfűszerezett" változata pedig még keményebb erőpróbának számít. Ezért is tartozik már-már a hihetetlen kategóriába Edwin Moses parádés diadalmenete. Az amerikai gátfutó 400 méteren 1977 és 1987 között 107 versenyt, illetve 122 futamot nyert meg sorozatban. Kilenc év, kilenc hónap és kilenc nap után honfitársa, Danny Harris tudta legyőzni. Ez idő alatt egy olimpiai aranyat zsebelt be (azért nem kettőt, mert az 1980-as moszkvai olimpiát az Egyesült Államok bojkottálta), és kétszer megjavította a saját világcsúcsát.

Carl Lewist nevezhetnénk akár a távolugrás Edwin Mosesének, hiszen zsinórban 65 versenyt nyert meg, mígnem az 1991-es tokiói világbajnokságon Mike Powell 8.95 méteres világcsúcsával legyőzte. Ezt a rekordot máig Powell tartja, Lewis viszont abban (is) egyedülálló, hogy 1984 és 1996 között egymás után négyszer lett olimpiai bajnok távolugrásban.

Kortársa, a szovjet, majd ukrán színekben versenyző Szergej Bubka hasonló egyeduralmat mondhatott magáénak. Az első hat hivatalos atlétikai világbajnokságon (1983-tól 1997-ig) rúdugrásban kisajátított magának az aranyérmet, az olimpiákkal azonban nem volt szerencséje. Az 1984-es Los Angeles-i játékokon ugyebár a keleti tömb országai nem vettek részt, ami azért is lehetett különösen fájó Bubka számára, mert két hónappal az olimpia előtt 12 cm-rel magasabbra ugrott, mint a Los Angelesben diadalmaskodó francia Pierre Quinon. Négy évvel később Szöulban már senki és semmi sem állhatott az útjába, megszerezte első, ám mint később kiderült, egyetlen olimpiai aranyát. Barcelonában nem volt sikeres ugrása, Atlantában 1996-ban saroksérülés miatt visszalépett, míg 2000-ben Sydneyben már a selejtezőben elvérzett, az 570 centis magasság háromszor is kifogott rajta.

A hosszútávfutás legendája, Emil Zátopek 1948 és 1951 között egyhuzamban 75-ször ért célba elsőként, 3000, 5000 és 10 000 méteres versenyeken sem tudták megelőzni a „cseh lokomotívot".

A SAJÁT SZÍVÉVEL HALT MEG

Meg kell emlékeznünk az atlétika egy másik – szó szerint – óriásáról, Al Oerterről is. A tiszteletet parancsoló alkattal (193 cm, 127 kg) megáldott, New York-i születésű diszkoszvető 1956 és 1968 között négy olimpiát nyert meg egyhuzamban. Egész életében magas vérnyomással küzdött, ami a 2000-es években szívproblémákat okozott esetében. 2003-ban a klinikai halál állapotából hozták vissza az orvosok, később pedig szívátültetést javasoltak neki a specialisták, ám ő ezt elutasította. „Érdekes életem volt, és azzal távozom, amim van" – mondta. Halálát szívelégtelenség okozta 2007. október 1-jén.

HALHATATLANSÁGBA EVEZTÉK MAGUKAT

Ahhoz, hogy valakit a britek mindenkori legnagyobb olimpikonjaként emlegessenek, le kell tenni valamit az asztalra. Nos, Steven Redgrave letett. Konkrétan öt aranyérmet, amelyet öt egymást követő olimpián gyűjtött be. Ez a tett rajta kívül csak három embernek sikerült eddig, közülük ketten hazánk fiai voltak. A II. Erzsébet által 2001-ben lovaggá ütött angol evezős 1984-ben kormányos négyesben, a következő három olimpián kormányos nélküli kettesben, 2000-ben pedig kormányos nélküli négyesben ért a csúcsra.

Nem kis teljesítmény, de akkor mit mondjunk Birgit Fischerére? A női kajak nagyasszonya 1980 és 2004 között hat olimpián nyolc aranyat szerzett úgy, hogy 1984-ben NDK-s sportolóként nem vehetett részt a Los Angeles-i játékokon. Ő nyert a legfiatalabban (18 évesen) és a legidősebben (42 évesen) olimpiát, pedig 1988-ban és 2000-ben is bejelentette visszavonulását, de négy év múlva mindkétszer ott volt a német csapatban.

UNALMASSÁ TETTÉK A TOURT ÉS AZ F1-ET

A visszavonulás, visszatérés „játékot" több más klasszis is előadta az utóbbi években, de ők Birgit Fischerrel ellentétben önmaguk reaktiválása után már nem voltak képesek visszatérni a csúcsra. Lance Armstrong és Michael Schumacher ettől még az egyetemes sport legnagyobbjai közé tartozik, pusztán eredményeik alapján pedig saját sportáguk mindenkori legjobbjának is nevezhetnénk őket.

Armstrong 1996 októberében – amikor diagnosztizálták nála a hererákot, amely akkor áttétet okozott már a tüdejében és az agyában is – nem nagy versenyekről álmodozott valószínűleg, hanem arról, hogy életben marad. Erre az orvosok három százalék esélyt adtak, ám ő felépült, ezt követően pedig olyat csinált, amit előtte még senki. Hétszer nyerte meg a legjelentősebb kerékpáros-körversenynek számító Tour de France-ot, ráadásul megszakítás nélkül, 1999 és 2005 között.

Első sikerei után már csak az volt a kérdés az éppen aktuális nyáron, hogy mekkora előnnyel szerzi meg újabb Tour-elsőségét, illetve, hogy ki lesz a második mögötte.

Valamilyen szinten tehát unalmassá tette a francia körversenyt, még ha nem is annyira unalmassá, mint ezekben az években Michael Schumacher a Formula–1-et.

A német pilóta sokáig értelmetlennek és eredménytelennek látszó munkája 2000-ben beért a Ferrarinál, és egyéni világbajnoki címet szerzett az olasz istállónak, amely erre ekkor már 21 éve, Jody Scheckter 1979-es elsősége óta várt. Ez pedig csak a kezdet volt, a következő négy évben is ő végzett a pontverseny élén, sorozatban tehát ötször lett világbajnok (összesen pedig hétszer), ez rajta kívül senkinek sem sikerült a száguldó cirkuszban.

A Monacói Nagydíj nemcsak az F1, hanem az egész motorsport egyik legfontosabb, legnagyobb presztízsű versenye, nemcsak a tradíciók, hanem a nehézsége miatt is. Megnyerni, akár csak egyszer, éppen ezért óriási dicsőségnek számít. Ayrton Sennának ez sikerült, de nem egyszer, hanem hatszor (rekord), 1989 és 1993 között ráadásul egymás után ötször (ez is rekord, sorozatban ennyiszer más pilóta egyik versenyen sem ért célba elsőként), az utolsó két évben ráadásul már a bivalyerős Williamsekhez képest gyengécskének számító McLarennel győzött, bizonyítva, hogy ha elsősorban a vezetői képesség számít, akkor ő a nyerő. A sors fintora, hogy zsinórban hatodik monacói futamgyőzelmére esélye sem volt, mivel az előző nagydíjon, 1994. május 1-jén elhunyt Imolában.

MÉG A KARTÖRÉS IS BELEFÉRT

Sébastien Loeböt a rali Michael Schumacherjeként is emlegetik, ami nem véletlen. Az F1-es német menőhöz hasonlóan a francia is hétszeres világbajnoknak mondhatja magát, ő ráadásul címeit egymás után nyerte meg 2004-től 2010-ig. A 2006-os idényben még az is belefért neki, hogy a hegyikerékpározás közben eltört felkarja miatt a szezon végén több versenyt is ki kellett hagynia, akkora előnye volt a pontversenyben, amit a végül másodikként végző Marcus Grönholm nem tudott már behozni.

A gyorsaságimotoros-világbajnokságok történetének utóbbi két évtizedében ketten is véghezvitték azt a bravúrt, hogy a királykategóriában (500 kcm, majd MotoGP) sorozatban öt bajnoki címet szereztek, az ausztrál Michael Doohan (1994–1998) és az olasz Valentino Rossi (2001–2005) azonban így is elmarad utóbbi honfitársától, Giacomo Agostinitől. A ma már 69 éves úriember összesen 15 világbajnoki cím tulajdonosa, 1966 és 1972 között pedig zsinórban hétszer lett első az 500 köbcentisek mezőnyében, az akkor a második legmagasabb géposztálynak számító 350 köbcentiseknél pedig 1968 és 1974 között nem volt jobb nála. Utolsó vb-címét 1975-ben szerezte (500 kcm-ben), ami azt jelenti, hogy tíz éven keresztül minden idényben világbajnok lett legalább egy kategóriában. Ki tudja, hogy például Rossi képes lenne-e hasonló bravúrra, ha ma is engednék a versenyzőket párhuzamosan több géposztályban indulni?

A HITLER ÁLTAL ALÁÍRT FOTÓ JÓL JÖTT A NORVÉG MŰKORCSOLYÁZÓNAK

Az 1941-ben amerikai állampolgárságot kapó Henie-t Norvégiában sokan hazaárulónak tartották, ő azonban nem szakadt el teljesen szülőföldjétől. A hatvanas évek közepén leukémiát diagnosztizáltak nála, a betegség következtében 1969-ben 57 évesen érte a halál – egy Párizsból Oslóba tartó repülőgép fedélzetén...

Ebben a cikkben azért kaphatott helyet, mert 1927 és 1936 között sorozatban tíz világbajnoki arannyal gazdagodott.

TÍZEZER EMBER A TELIVÉR TEMETÉSÉN

Ha valaki egymás után 56 versenyt nyer meg, arra nyugodtan mondhatjuk, hogy emberfeletti teljesítmény. A világrekorder Camarero – aki két diadallal hagyta le a magyar csodakancát, a veretlen Kincsemet – esetében azonban ez apróbb képzavarhoz vezetne, mivel a világrekorder Puerto Ricó-i telivér egy ember, nevezetesen a lovasa alatt ért célba elsőként ennyiszer megszakítás nélkül. Ötéves korában bekövetkezett halála után (amelyet állítólag bélelzáródás okozott) a temetési szertartáson tízezer rajongója látogatta meg a síremlékét.