Nehéz vacsora – Malonyai Péter publicisztikája

A NOB-elnök furcsán kezdte, a koronavírus veszélyére reagálva a tokiói olimpia kapcsán úgy vélte, „a lemondás a legkevésbé tisztességes megoldás”, ami finoman szólva is azt jelenti, hogy tisztességtelen. Thomas Bach aztán javított, így aztán nem lesz olimpia – a legoptimistább reményeink szerint elhalasztották.

Halasztásra még nem volt példa, arra már igen, hogy elmaradtak a nyári játékok. Az első világháború borzalmai miatt az 1916-os berlini, a második világégésnek köszönhetően az 1940-es helsinki, majd az 1944-es londoni.

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1940-ben ilyenkor, márciusban még úgy tudta mindenki, hogy lesz olimpia, noha Németország már lerohanta Lengyelországot (1939. szeptember), Anglia és Franciaország pedig hadat üzent a harmadik birodalomnak. De Helsinki készült az olimpiára, annak árnyékában, hogy a rendezést Tokió kapta, ám miután Japán 1937-ben megtámadta Kínát, elvették tőle a jogot.

Viharos időszak volt, de a sportvilág csak nehezen fogta fel, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint futni, ugrani, úszni, labdázni. Magyarországon különösen igyekeztek elhessegetni a borús jóslatokat, köszönhetően az 1936-os berlini játékoknak, amelyen az addigi legsikeresebb szereplést produkálták sportolóink (16 érem: 10 arany, 1 ezüst és 5 bronz).

Nagy volt tehát a készülődés, amihez nem hiányzott az állami támogatás sem. Példa rá, hogy amikor a helsinki szervezőbizottság elnöke Johann Wilhelm Rangell Magyarországon járt, a Nemzeti Sport kiemelte, mennyire örült, hogy , „a Testnevelési Alapból milyen nagy mértékben támogatják az olimpiai előkészületeket”.

Szakmailag is érkezett segítség, a magyar atléták felkészítésére felkérték az amerikai Bob Simpsont, aki „olyan amerikai, (...) mint amilyen urakat az amerikai filmeken látunk”, de sokkal fontosabb, hogy „mindennel törődik és komolyan tanít”. Más kérdés, hogy nem mindenki volt fogékony az újra, a Nemzeti Sport szerint a „menők” közül sokan méltóságukon alulinak tartották, hogy egy amerikai irányítsa őket, s kikérték maguknak, hogy egyes versenyeken a válogatottaknak kötelező az indulás.

Szó esik persze az esélyeinkről is, első helyen természetesen a vízilabdázókkal. Noha az amszterdami olimpia (1928) óta tartó veretlenség s a berlini olimpia első helye után 1940-ben a Horthy-kupán Doetinchemben második lett a válogatott Németország mögött, a hozzáértők csak odáig mentek el, hogy „a magyar csapat nem verhetetlen mumus”.

A feltörekvő ifjak közül az ökölvívó Torma II Gyulát emelik ki a legtöbben. Ekkor még csak 17 éves, ám már esztendők óta bokszol, köszönhetően Adler Zsigmondnak, aki a terembe be-bekukucskáló gyerekben meglátta a talentumot. Torma segédmunkás, nehéz körülmények között él, de „még a villamospénzt sem fogadja el. Minden edzésre begyalogol Pesterzsébetről Angyalföldre”. Végül 1948-ban Londonban Julius Torma néven Csehszlovákiának szerzett olimpiai aranyat, akkor, amikor Adler Zsigmond leghíresebb tanítványa, Papp László megszerezte első ötkarikás bajnoki címét.

Henri de Baillet-Latour gróf, a NOB elnöke 1939 novemberének végén levélben jelenti be, hogy Németország lemondta a téli olimpiát, ellenben „a helsinki olimpia jelenleg biztosítottnak látszik”. Így aztán a MOB folytatta az adatgyűjtést a magyar sportról, „ennek a statisztikának az alapján fogják kijelölni a magyar sport támogatásának jövőbeni mértékét és irányát” – számol be a Nemzeti Sport.

Amelyben 1940 januárjában már az a hír, hogy „a NOB március 1-ig adott haladékot a finneknek a végleges nyilatkozatra: megrendezik-e az olimpiát”. A finnek tudomásul vették a döntést, és válaszukban sokat jelentően leszögezték: „elvárják a NOB-tól, hogy lemondás esetén az 1944. évi olimpia rendezését Finnországnak adja”. Az elvárás azért érdekes, mert 1939 júniusában a NOB már döntött London mellett.

Ekkor már nálunk is sokan kételkednek abban, hogy lesz olimpia. A Nemzeti Sport nem tartozik közéjük, még ha optimizmusa feltehetően kincstári is. „Miért igyekezzünk, hiszen úgysem lesz az idén olimpia!” – idézi „az ősi magyar típust”, amelyik megelégszik azzal, hogy kijut az olimpiára, ám ott már nem edz, nem él sportszerűen, megelégszik azzal, hogy ott lehet. Ennek jegyében szólítja fel a kerettagokat, hogy amíg él a remény, dolgozzanak keményen, hiszen – sportemberek.

Április elején már szinte majdnem biztos, hogy elmaradnak a játékok. „Itteni vélemények szerint az olimpiai játékokat elhalasztják. Az ok: eddig már 17 állam értesítette az olimpiai játékok rendezőbizottságát, hogy a háborús viszonyok miatt nem küldheti el sportolóit Helsinkibe”. Végül április 25-én tálalja a hivatalos közleményt a Nemzeti Sport – két nappal a kiadása után, a lap 5. oldalán, a jobb alsó sarokban, utolsó, apró betűs hírként. Eldugva tehát, elképzelni sem tudom, mi lehetett az oka. A szöveg pedig: „A finn olimpiai bizottság kedden az olimpia rendezőbizottságával együttes ülést tartott és ezen végérvényesen elhatározta, hogy az 1940-es olimpia rendezéséről lemond. Ezt a határozatát közölte a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal. Ez volt a záróakkordja az 1940-es olimpiának, amelynek rendezését előbb Japán kapta meg, majd amikor a kínai háború miatt lemondott róla, Finnország próbálta megrendezni”.

Az olimpia ezzel együtt gyakran szóba került a sportsajtóban, a fantáziát is megmozgatva. Augusztus 6-án „Álomnak is túlságosan szép...” címmel képzelt beszámolót közölt a Nemzeti Sport a helsinki olimpia első versenynapjáról. A cikkíró a szokásos fordulattal kezdi, „nem egészséges, ha az ember rögtön evés után tele hassal bekerül az ágyba”, de ezúttal szép álma volt, ott ült a lelátón az atléták első napi versenyein. Először a 100 méteres síkfutás előfutamain drukkolt a magyaroknak, és örömmel látta, hogy Sír József (10.6) és Mindszenty János (10.5) továbbjut, sőt az elődöntőbe is bekerülnek, Sír 10.5-tel, Mindszenty 10.4-gyel.

Ennél nagyobb meglepetéssel szolgált az álom magasugrásban, ahol Cserna János túljut a két méteren. „Cserna először leveri, aztán – nem, nem lehet igaz! – érintés nélkül átmegy rajta! Mi történt ezzel a fiúval, mióta én nem láttam?” – kérdezi csodálkozva, a mellette ülő válasza egyben a korra is jellemző: „Mi történt? Ő is katona, mégpedig jó katona. Parancsot teljesített, amikor felkészült az olimpiára.” Ilyen egyszerű.

De a legnagyobb szám a 10 ezer méter, főszerepben három finnel (Taisto Mäki, Kauko Pekuri, Kaarlo Tuominen) és három magyarral, Csaplár Andrással, Kelen Jánossal és Szilágyi Jenővel. A finnek világklasszisok, verhetetlennek tetszenek, de a három magyar tapad rájuk. Később Tuominen és Szilágyi leszakad, Kelen diktálja a tempót, csöngetéskor ott van a hármas élbolyban, mellette Csaplár és Mäki, majd „a célegyenesben Mäki ellenállhatatlan erővel tör előre és két méterrel győz. A két magyar csaknem egyvonalban fut be. Még hallom, hogy kihirdetik Mäki új világcsúcsát: 29:42.4. Jó Isten, mit futottak akkor Kelenék!” – erre ébred az álmodó, aki azért nem minden alap nélkül képzelgett. Néhány nappal korábban ugyanis Kelen Helsinkiben versenyzett, 4. lett 5000-en (15:23), de ő diktálta a tempót, a finnek el voltak ájulva tőle.

Kelennek szerencséje volt, versenyezhetett, a klasszisok többségének csak ritkán volt alkalma megmutatnia, mit tud. Az úszók és a vízilabdázók például kitörő örömmel fogadták, hogy 1940 szeptemberében elutazhattak Splitbe a horvátok elleni viadalra, ahol a 4x200 méteres gyorsváltó (Végházi Richárd, Eleméri Rezső, Gróf Ödön, Tátos Nándor) Európa-csúcsot úszott (9:10.6), ám a pólósok 3:3-ra végeztek Horvátországgal, ami az olasz Bravin bíró minősíthetetlen fújása mellett is csalódás. Pozitívum viszont, hogy gólt lőtt 20 évesen egy bizonyos Szivós István, aki aztán kétszeres olimpiai bajnokként (1952, 1956) írta be magát a magyar sport történetébe.

Arra is ösztönözve, hogy bízzunk – a jövőben.