Megtört ritmus – Marosi Gergely publicisztikája

Süt a nap, énekelnek a madarak, a Moszkva hírügynökség híre szerint Alekszandra Szoldatovát, a ritmikus gimnasztika négyszeres világ- és háromszoros Európa-bajnokát öngyilkossági kísérlete miatt kórházban kezelik. A 21 éves tornász állapota kielégítő, orvosi és pszichiátriai kezelést kap.

Süt a nap, énekelnek a madarak, a Moszkva hírügynökség híre szerint Irina Viner-Uszmanova, az orosz szövetség elnöke, a sportág legnagyobb befolyású embere azt üzeni az asszisztensén keresztül, nem történt semmi. Szoldatovával minden rendben.

Süt a nap, énekelnek a madarak, a Moszkva hírügynökség híre szerint Alekszandra Szoldatova azt mondta egy videoüzenetben: csak megvágta magát a konyhában főzés közben. Minden rendben, nem érti, mi ez a rémálom.

Nyilván innen nehéz megítélni, mi történt, s lehetetlen felelőst keresni, egyszerűen azért, mert vagy ellentmondó információink vannak, vagy nincsenek információink, csak egy ember tudja, mi történt. Szóval süt a nap, énekelnek a madarak, nekünk meg nehéz dolgunk van.

Ha nem ismerik Alekszandra Szoldatovát, érdemes megismerkedni vele. Az egy dolog, hogy világ- és Európa-bajnok, ám olyan elképesztő képességekkel robbant be a nemzetközi ritmikus gimnasztikába, ami még a szakmabelieket is megdöbbentette. Amikor élete első világkupaversenyén vett részt Debrecenben, nem sokat tudtunk róla. Nettó másfél percbe tellett, hogy mindenki az első sorból hozza vissza az odáig leesett állát. Alig láttunk hasonlót. Ilyen hajlékonyságot. Lazaságot. Sebességet. És volt benne valami olyan, ami másban, nagyon sok tornászban nem. Kisugárzás, vonzerő, csillogás. A másik orosz, a később üzbéggé lett Jelizaveta Nazarenkova szürkének tűnt mellette. Nazarenkova természetesen klasszis ritmikus gimnasztikázó, a világ legeredményesebb iskolájának legjobb képzésével.

Vissza Szoldatovához. Ritkán lát az ember ilyen tehetséget. Ráadásul nemcsak nagyon jó volt, hanem nagyon szép is. A szurkolók imádták. Spanyolország – a világ leghangosabb, legszenvedélyesebb, legnépesebb rg-szurkolótáborának otthona – sajátjaként fogadta be, sajátjaként biztatta. Egy gálán a biztonsági embereknek úgy kellett visszarántaniuk Szoldatovát, hogy a rajongók ne húzzák be maguk közé, és ne szeressék agyon. Ugyanakkor – mindig volt benne valami törékenység. Rengeteg lehetőséget kapott az élettől és a szakmai stábtól, s bár négyszeres világbajnok lett, nem futotta be azt a pályát, amelyet jósoltak neki. Egyetlen egyéni vb-aranyát Szófiában egy csodával felérő eseménysor után szerezte meg. Majd Viner-Uszmanova a kamerák előtt lehordta a sárga földig, mondván, tudásához méltatlanul teljesített a döntőben. Igen, az aranyérmes, aki aztán orosz tornásztól tán sosem látott módon nem az orosz táborból nézte a viadal hátralevő részét, hanem a kijelölt versenyzői zónából, meg összecsődített vagy ezer gyereket a folyosón egy rögtönzött autogramosztásra.

Mindig is hajlamos volt a teljesítményingadozásra, nehezen koncentrálta végig a hétvégéket, folyamatosan harcolt saját testével, szellemével. Három éve úgy tetszett, leáldozik a napja. Két éve felkerült a csúcsra. Kétezertizenkilenc, úgy tűnt, megtörte. Hiába kezdte jól az évet, folyamatos problémákkal küszködött. Legutóbbi nemzetközi versenyén a hírek szerint elájult, a világbajnokságra nem is vitték el. Azóta sem versenyzett, sőt, nem is edzett, pedig Tokió itt van a nyakunkon. Négy éve végigcsinálta a felkészülést, de akkor Margarita Mamun és Jana Kudrjavceva jobb volt nála. Most pedig úgy tűnt, már esélye sincs. Fájdalom volt a mosolyában. Fájdalom a szemében. Minden tökéletes Instagram-kép mögött.

Egy ritmikus gimnasztikázó karrierje nyúlfarknyi. A félelmetes koncentrációt, rendkívüli igénybevételt jelentő sportág nagyon megterhelő testileg-lelkileg. Egyszerre zajlik minden. Még tinédzser valaki, de már felnőtt versenyző, hatalmas edzésterheléssel, hogy röpke négyszer másfél percre megpróbálja szőnyegre varázsolni a tökéletességet. Irdatlan feladat. Felelősség. Edzőnek, versenyzőnek, szülőnek, vezetőnek egyaránt.

Szoldatováról hónapokig nem jött hír, azt leszámítva, hogy utazik a világban, műhelyfoglalkozásokat tart tornászoknak. A héten Viner-Uszmanova egy interjúban elmondta, öröklött egészségügyi problémával küszködik. Szerdán beszélt az edzőjével, azt mondta, kórházi vizsgálatokon volt, nem kell aggódni. És aztán erre jött a hír. Vagy a nem hír, ha hihetünk a hivatalos kommunikációnak. Sőt, magának a versenyzőnek, aki egyáltalán nem festett jól videoüzenete elmondása közben. És nyilvánvalóan kórházban volt.

Igazságtalanság lenne egy teljes sportágat bedobni a robogó busz alá, ne is tegyük, de szögezzük le: ez így nem normális. A közeg, az egyéni, emberi tényező, illetve maga az a virtuális tér, amelyben ezek a versenyzők léteznek (a legjobbakat százezrek követik áhítattal, többségükben nagyon fiatalok, minden tettüket idealizálva, mindenről véleményt mondva), robbanásveszélyes elegyet alkot. És tudjuk, milyen a közeg, láttuk. Nézzék meg a több mint egy éven keresztül forgatott Túl minden határon című, díjnyertes dokumentumfilmet. Azt, amiben kimondják (nem Szoldatovának, hanem csapattársának, a későbbi olimpiai bajnok Mamunnak): nem ember vagy, hanem sportoló. Rajtuk a nyomás, a teher, mindig van újabb tehetség, ha egy kiesik, jön a másik, futószalag ez, arany futószalag. Nyerni kell. Kész. Ha nem nyersz, kudarcot vallottál. S ha megnézzük a film kiváltotta reakciókat, akkor rájövünk, kicsit másképp, de tornászok százai, ha nem ezrei érezték ugyanezt szerte a világon.

Érzésekkel nehéz vitatkozni.

S nem ez volt az első ilyen eset. Kétezertizenhat nyarán a bolgár világbajnok kéziszercsapat tagja, Cvetelina Sztojanova ugrott ki a hatodikról. Túlélte. A rendőrség nyomozott, nyomoz, ugyanannyi a bizonytalanság, mint ebben az ügyben. A brazilok élversenyzője, Angélica Kvieczynski hosszú írásban számolt be élete legmélyebb pontjáról, amikor a feketepiacon rendelt pisztolyt öngyilkossági szándékkal. Legjobb barátja megtalálta a rendelést. Szerencséje volt. A szépség mögött, mellett ott van a mélysötét, a kétségbeesés, a „nem vagyok elég, nem vagyok senki” érzése. Vakok lennénk, ha úgy tennénk, a közeg nem járul ehhez hozzá. Ugyanakkor nem szabad csak a közegre mutatni. S mondjuk ki: maga a sport – ebben az esetben a ritmikus gimnasztika – nagyon sok pozitívumot is ad. Kitartást, munkamorált, fegyelmet, felelősségvállalást, testi-lelki pluszt. Semmi sem fekete, semmi sem fehér. Látjuk azt is, amikor jól működik minden. Látunk megfeszített, ám nem romboló munkát, sikertörténeteket, ám mivel a konkrét ügyről sem tudunk eleget, nem általánosíthatunk. De azt le lehet írni – és borzalmas leírni –, hogy ez benne volt a pakliban. A megroppanás. Senki fájdalma mellé nem lehet testőrt rendelni. Csak figyelni. Biztatni, hogy adja ki magából a kínt. Valahogy. Valakinek.

Nemegyszer történik meg ez, nem kétszer, nem csak ebben a sportban. A legkeményebbeknek tetsző, legmaszkulinabb sportokban is. Nem mintha a ritmikus gimnasztika ne lenne kőkemény. A hallgatás falakat emel, pusztít, gyilkol. Mindenhol.

Hányan érzik vajon, hogy sosem elegek, bármit csinálnak? Hányan gyűlölik meg magukat? Hányan fordulnak maguk ellen? Hányan nem kérnek segítséget? Hányan nem kapnak? Hányszor lép túl a közeg a roncsokon? Hányszor fordul el az olvasó, hogy „miként tehetett ilyet magával”? Mennyire érthetetlen? Hiszen tehetséges, sikeres, fiatal, szép.

Nagyon is érthető közben. Ekkora volt a fájdalom.

Süt a nap, énekelnek a madarak. Alekszandra Szoldatova azt mondja, kimegy a hétvégén a moszkvai GP-re, hiszen nem történt semmi.

Szép lenne azt hinni, hogy jól van.