BALLAI ATTILA
BALLAI ATTILA
2020.04.03 23:24 Frissítve: 2020.04.03 23:24

Ellenfél, ellenség – Ballai Attila publicisztikája

 

E már nem „jeles”, de semmiképpen sem jeltelen napot kezdjük dallal: „Április négyről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép, érctorkok harsogva zúgják a szélnek, felszabadítónk hősi nevét.” Az érctorkok azóta berozsdásodtak, de a szocialista történetírás szerint ma hetvenöt esztendeje, 1945. április 4-én szabadította fel hazánkat a Szovjetunió. Vagy nem. Mert az utolsó, német kézen lévő településen, Nemesmedvesen a helyiek emlékezete szerint még egy héttel később is harcok folytak, ám az érdemi kérdés a felszabadulás megfogalmazás jogossága. Az egykori remek kosárlabdaedző és patrióta, Glatz Árpád ezt úgy juttatta kifejezésre, hogy leszögezte, csak akkor hajlandó a csapatát pályára küldeni a Felszabadulási Kupában, ha annak nevét megszállásira változtatják. E jellemző epizóddal érkeztünk el a kerek évfordulóhoz kapcsolódó témánkhoz.

Amely azt taglalja, mit adott a magyar sportnak a szovjet szövetségi rendszer és igazodási pont, illetve mit vett el tőle? Utóbbira könnyebb, egyúttal fájdalmasabb válaszolni. Mindenképpen elvette majdnem fél évszázadra a fejlődés alternatív, saját útját, a másként, tehát az önálló gondolkodást. Méghozzá abban az időszakban, amikor nyugaton kialakult a professzionális, pénz- és tudomány alapú sport, amellyel a szovjet blokk álamatőr hazugsága egyre kevésbé tudott versenyre kelni. Ez leglátványosabban és legkeservesebben sajnos az iparággá nőtt labdarúgásban mutatkozott meg.

Konkrétabb veszteségként elvett egy olimpiát, az 1984 Los Angeles-i bojkott egy teljes sportolói és szurkolói generáció örök sérelme. Ez természetesen a szervilis magyar – elsősorban nem is sport-, hanem politikai – vezetőség vétke is. E trauma után két évvel jött a másik, igaz, egészen más jellegű: a 6–0-s vereség az 1986-os mexikói vb-n, Irapuatóban. A kollektív hazai sportemlékezet az 1980-as évek közepéről e két sokkot őrzi legélesebben.

A hat beszedett gólért persze ne a szovjet válogatottat kárhoztassuk, ellenkezőleg, rögzítsük általános érvénnyel: a gyakran hangoztatott „le kellett nekik feküdni” tragikusan áthallásos, erőszaktételre utaló közhelye a pályán elvétve érvényesült. Mert bár szovjet sportolók és csapatok számos sikertől, éremtől fosztották meg a mieinket, de ezt döntő többségben becsületes, mondhatni, nemes, ritkábban nemtelen küzdelemben tették. Mint ahogyan példák mutatják, igenis lehetett győzni ellenük, és azt nem követte retorzió. Ezért valós alap nélküli, bár a közvélekedésről sokat eláruló, tipikus pesti poénnak tekinthető a régi vicc, amely szerint az 1977-es, 2–1-es labdarúgó vb-selejtező után Brezsnyev e táviratot küldte Kádárnak: „Gratulálok. Stop. Jobbak voltatok. Stop. Kőolaj stop. Földgáz stop.”

Az ellenben legalább egyszer megesett, hogy magyar sportvezető határozottan tiltakozott a szovjet befolyásolási kísérlet, nyomásgyakorlás ellen. Az 1980-as moszkvai olimpián több oldalról szándék mutatkozott arra, hogy lólengésben Magyar Zoltán elé pontozzák Alekszandr Gyityatyint, de Buda István, a MOB harcos antikommunistának egyáltalán nem nevezhető elnöke karakánul kijelentette: ha ez megtörténik, a magyar küldöttség hazamegy. Nem történt meg.

Ha úgy szól a kérdés, mit adott nekünk a szocialista típusú sportirányítás, egyesek párás szemmel említik az 1952-es helsinki olimpia 16 aranyát, az Aranycsapat tündöklését. Ez azonban fatális tévedés vagy csúsztatás. Magyarország az 1936-os berlini játékokon nyert 10 aranyérmével vált a sportban világhatalommá, és pozícióját az 1938-as labdarúgó-vb-döntő tovább erősítette. Nyilvánvaló, hogy az 1950-es évek első felének klasszisai, bálványai is az 1930-as években cseperedtek fel, köszönhetően más mellett a Klebelsberg-féle oktatási reformnak és a leventemozgalomnak. Ezzel szemben a Szovjetunió először 1952-ben vett részt az olimpián, az ország olimpiai bizottsága is csupán 1951 tavaszán alakult meg. Mit tanulhattunk volna tőlük? Legfeljebb az addigi sportellenességet, amely elvette tőlünk, a már akkor roppant erős magyar válogatottól az 1950-es labdarúgó vb-t. Csapatunk a selejtezőre sem nevezett, és a döntést ugyan takarékossági megfontolásokkal indokolták, de az ideológia alapról sokat mond, hogy a korabeli politikai szleng „alvilágbajnokságként” aposztrofálta az imperialisták játékát, a brazíliai tornát. Aztán legalább szerencsére arra ráeszméltek, hogy ha szinte minden mástól meg is lehet fosztani az embereket, a futballtól nem.

Ezért a cári Oroszország szedett-vedett csapata elleni két, 1912-es meccs (9:0 és 12:0 ide) után negyven esztendővel, 1952-től – ekkor még Moszkva válogatottjával játszottak kétszer a mieink, 1:1 és 1:2, már nem ide – kezdetét vette egy számunkra kevés sikert tartogató rivalizálás. (Az egyéni sportágakra ezúttal hely hiányában nem térhetünk ki, de talán az sem véletlen, hogy a szovjetek sikerágazatainkra, a vívásra, a birkózásra, az öttusára is rátelepedtek.)

Szépreményű nemzeti együtteseink a szovjetekkel szemben elveszítették 1966-ban a brazilverés után az angliai vb-negyeddöntőt (1:2), az 1968-as Eb-negyeddöntős párharcot (2:0 és 0:3), 1972-ben, Brüsszelben az Eb-elődöntőt (0–1), az 1986-os 0–6-ba pedig már fentebb belesajdultunk. Mindezekkel az 1984-es ifjúsági Eb-döntőjében, a telt házas Luzsnyikiban, tizenegyespárbajban aratott diadal mellett felnőtt szinten csupán egyetlen igazi, tétre menő, jelentős sikert állíthatunk szembe: 1977 áprilisában, a Népstadionban 2–1-re nyertünk vb-selejtezőn, Nyilasiék ki is jutottak Argentínába. Ez volt az első válogatott mérkőzés, amely előtt a magyar himnusznak nem a zenekari, hanem a szöveges változata szólt a Stadionban – az ugyancsak kriptokommunista sportvezető, Kutas István ötletére –, ez játékosainkat is meglepetésként érte, ezért előbb megbűvölten álltak, aztán száguldozni kezdtek.

Buda és Kutas elvtárs is áhította tehát a szovjetek feletti győzelmet, ezzel is rácáfolva a tiltásra, és tudva, hogy e szelep megnyitása eufóriát gerjeszt sportolóban, szurkolóban. Mert ha visszatérünk ahhoz a felvetéshez, mit adott a szovjet sport a magyarnak, egyrészt tagadhatatlan, hogy egy torz, de hatásos elvi alapú töltetet a sport támogatására, a sportolók kiemelésérére, a szocialista embertípus feljebbvalóságának bemutatására. Másrészt, de inkább elsősorban pedig szinte minden sikersportágunkban erős, legyőzendő ellenfelet. Akivel magánemberként akár össze is lehetett kacsintani, hiszen ugyanúgy, sőt még inkább eszköz volt a saját hazájában. Ám összességében a szovjet sportolót, edzőt, csapatot lehetett tisztelni, követni, gyűlölni, lehetett tőle tartani, viszolyogni, lehetett ellene, belőle külön ösztönzést, dacot meríteni, csak kétfélét nem lehetett tenni vele: szeretni és lesajnálni.

A különleges hangulatú és intenzitású küzdelemhez, szurkoláshoz minden adva volt. A labdarúgásról már esett szó, de ez a többi csapatsportra is igaz. Férfi kosárlabdában az 1955-ös, budapesti Eb-döntő csoportkörben, a Népstadionban felállított pályán a szovjetek elleni 82:68 hozta meg a beteljesülést. Az 1983-as női Eb elődöntőjében, a szintén itthon elszenvedett 69–103 már kevesebb örömet tartogatott, de annyit azért igen, hogy a publikum önfeledten skandálhatta az „oroszok” jetit idéző, 210 centiméteres centerének, hogy „Szemjonova, Isten lova!”, és nem vittek el senkit a lelátóról.

Kézilabdában, a Vasas 1982-es BEK-győzelme alkalmával sem a Radnicski Beograd elleni finálé az emblematikus párharc, hanem az elődöntő-visszavágó a Fáy utcában, az addig érinthetetlen Szpartak Kijev ellen. Az idegenbeli ötgólos hátrányt tündökletes 22–15 követte, 16–7-es félidővel, a nemzeti hőssé emelkedő Gódorné tíz góljával. Na és persze Turcsin mester – a kelet-európai típusú edző mintapéldánya – egyre vörösebb fejét és dühkitöréseit boldog kárörömmel nyugtázó „Turcsin, hahaha!” rigmussal.

Az 1956-os melbourne-i véres pólócsatát nem is említjük, annyira közismert. Mint ahogyan a negyveneseknek, ötveneseknek az is alapvetés, hogy hiába a szovjetek játszották a legszebb, legfiguratívabb hokit, még az 1980-as évek Krutov, Larionov, Makarov csatársorának sem lehetett drukkolni, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Inkább a svédek, a csehszlovákok, a hottentották, akárkik.

Mert úgy voltunk vele, szovjetnek lenni nem nemzeti, hanem politikai, világnézeti hovatartozás. Befejezésül ezért ismerjük el, mit kaptunk még a szovjet sporttól: egy terepet, ahol különösebb tét nélkül lehettünk ellenzékiek.

2020.05.24 16:20:37

Egyéb egyéni SZABÓ GÁBOR

Sokan a világhírű magyar vívás előfutárának tartották, stílusa az aktív védelemre épült.

2020.05.24 20:53:59

Egyéb egyéni THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Át kellene gondolni a rendezéssel kapcsolatos terveket.

2020.05.23 20:51:40

Egyéb egyéni KOVÁCS ERIKA

A sportállamtitkár úgy véli, legalább egy év szükséges ahhoz, hogy a sport gazdasági helyzete is stabilizálódjon.