Itt van Amerika
KOVÁCS ERIKA, TUMBÁSZ HÉDI 2019.05.27 07:09

Vívás: csúcsra ért Rióban, kerekké válik a magánélete is

Meseszerű volt minden az életében – persze csak utólag. Mert az évek során Szász-Kovács Emese megjárta a mennyet és poklot, s bizony volt idő, amikor hosszabb ideig volt gödörben, mint fent. De minden egyes nap haladt a csúcs felé, egy nagyszerű mester, Kulcsár Győző irányításával. Az álom, kettejük álma a riói olimpián vált valóra, a „pótapa” pedig szeptemberi halála óta sem engedte el tanítványa kezét: Emese szerint a legendás mester is segített abban, hogy nemsokára édesanya lesz.

Szász Emese pályafutása évekig tartó hullámvasutazás után teljesült be (Fotó: Tumbász Hédi)

 

 

SZÁSZ-KOVÁCS EMESE
Született: 1982. szeptember 7., Budapest
Sportága: vívás
Fegyverneme: párbajtőr
Klubjai: BSE, Bp. Honvéd, Vasas SC
Edzői: Kopetka Béla, Kulcsár Győző
Kiemelkedő eredményei: olimpiai bajnok (egyéni, 2016), 2x világbajnoki ezüstérmes (csapat, 2005; egyéni, 2010), 2x vb-3. (egyéni, 2006, 2013), 3x Európa-bajnoki ezüstérmes (csapat, 2004, 2006, 2007), 5x Eb-3. (egyéni, 2013, 2015, 2016, 2017; csapat, 2013)

– Bár fura a kérdés, hiszen a világ egyik legnagyobb csodáját éli át hamarosan, mégis adódik: hogyan éli meg a napokat úgy, hogy hiányzik belőlük a vívás?
– Most tényleg nagyon máson van a fókusz, viszont követem az eseményeket: elkezdődött az olimpiai kvalifikációs időszak, én pedig nézem a versenyeket, drukkolok a többieknek, ám elképzelni sem tudom, hogy ott legyek a páston. Hogy utazzak a világban és kergessem a világranglistapontokat.

–Megdöbbentő volt, hogy a kvalifikációs időszak kezdetén tizedik volt a női párbajtőrözők ranglistáján úgy, hogy a szezonban nem is versenyzett…
– Valahol persze ugyanezt, mégis éppen az ellenkezőjét éltem át, hiszen a cali Grand Prix-verseny után tizennégy éve nem látott mélységbe zuhantam a listán. Olyan mélyre, hogy most már csoportkört kellene vívnom, ha ott lennék a páston. Tudom, hogy nem versenyzem, mégis feltettem magamnak a kérdést: hogyan eshettem ki a legjobb tizenhatból?

(Fotó: Tumbász Hédi)

– Hosszú esztendőkön keresztül volt tagja az elitnek. Ez ad egyfajta védettséget, ugyanakkor nem garancia arra, hogy egy-egy versenyen ne kapjon „horror” ágat. Hogyan viselte, ha így adódott?
– Ezen sohasem szabad kiborulni, ha ilyesmin fennakadsz, már ki is kaptál. Persze ezt meg kellett tanulnom, és sokáig tartott a folyamat: a junior­éveim és a felnőttkorosztály első időszaka is elment azzal, hogy nevekkel vívtam, folyton az foglalkoztatott, hogy a velem szemben lévőnek milyen eredménylistája van. Aztán 2004-ben kétszer is világkupaverseny döntőjébe jutottam, megszereztem egy-egy nagy skalpot, és rádöbbentem, ha vívok velük, akkor van esélyem.

„EMESE, KEZDJ EL VÍVNI!”

– És hogyan oldotta meg az ellenkező helyzetet? Hogy ne úgy álljon fel a pástra, hogy én vagyok Szász Emese, vannak eredményeim, én vagyok a jobb?
– Sohasem voltam ilyen. A nagy versenyeken sokáig nem értem el kimagasló eredményt – talán azért nem, mert nem hittem el magamról, hogy képes vagyok bárkit legyőzni. Az első két olimpiám ezért is sikerült rosszul. Ugyanakkor néha mégiscsak feláll úgy az ember a pástra, hogy azt érzi, ezt az asszót tuti én nyerem meg, aztán pislant kettőt, és már 0:4 az eredmény... Igen, ilyenbe is beleesik az ember, nekem ilyenkor rendszerint segített, hogy azt sulykoltam magamban: Emese, kezdj el vívni!

– Mentálisan erős – a kora hozta vagy az átélt élmények?
– Együttesen. Életem egyik legnehezebb éve volt 2012: meghalt az apukám, a londoni olimpia egyértelmű kudarc volt, már az első kanyarban kiestem, majd ezt követte a magánéleti válság. Ha most visszagondolok arra az időszakra, úgy vélem, abból a gödörből kilábalva tulajdonképpen magát építette a riói siker.

– Milyen Szász Emese, ha kudarc, csalódás éri? Milyen, ha szomorú? Sír? Sokat beszélget a barátaival? Hogyan dolgozza fel a nehéz helyzeteket?
– Sírós vagyok. Ha fáj valami, nem szoktam magamban tartani. Hogy a négy fal között sírok vagy mások előtt, az változó, de a könnyeimet, a bánatomat sohasem szégyellem. Ha már a 2012-es évet emlegettem, a sok kudarc mellett jó is történt velem, hiszen akkortájt olyan emberek álltak mellém, akikkel azóta is mély barátságot ápolok. Nem éltem át olyasmit sem, hogy a sírós, szomorú Emesét el akarták hagyni a barátai, éppen ellenkezőleg, többen megfogták a kezem. Azt hiszem, így volt minden jó – minden valamiért történt.

A Mesterrel, Kulcsár Győzővel, aki sohasem engedi el a kezét (Fotó: Szabó Miklós)

 

– Erre a gondolatra ráfűzve: mintha Kulcsár Győző megírta volna a halálával azt is, hogy merre menjen tovább.

– Könnyes a szeme.

– Igen, mert biztos vagyok abban, hogy így volt. Győző bácsi tudta, nélküle nehezen menne a vívás, vagy legalábbis időre lenne szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam, mással kell tovább dolgoznom. Ahogyan azt is észrevette, hogy az utolsó közös időszakunkban a fejem már nemigen volt a teremben. Érezte, hogy nem mindig arra koncentrálok, amire kellene, azt pedig tudta, hogy nagyon vágyunk már egy kisbabára. De azzal is tisztában volt, hogy a pást mellett és mögött képes segíteni, meg is hallgat, ha arra van szükségem, sőt, sírhatok is a vállán – abban, hogy családra vágyom, nem tud hathatósan közreműködni. Hihetetlen, hogy így történt! Mintha elrendezett volna mindent... Ha a Mesternek mennie kellett, és neki mennie kellett, biztosan úgy gondolkodott, legalább így mégiscsak segítek Emesének, hadd örüljön neki!

– De jó, hogy már nevet! Helyére kerültek már a mozaikdarabok a halála kapcsán?
– Nagyon sokat gondolok rá, itt van velem. Hiányzik... A hétköznapok során mindig eszembe jut, ha valami olyat látok, hallok, amit vele beszéltem meg korábban, hogy hú, de kellene nekem a Mester… A második apukám volt.

(Fotó: Tumbász Hédi)

– Mit gondol, mindenkinek van egy forgatókönyve az élete történéseire, vagy alakíthatjuk a sorsunkat?
– Vannak irányvonalak, történések, amelyeket nem látunk előre, és talán nem is tudnánk változtatni rajtuk, ám hiszek abban, hogy ha én magam képes vagyok változni, akkor a sorsomon is tudok változtatni.

– Vagyis hisz abban, hogy az élete korábbi szakaszaiban megjárt gödrök kellettek a riói sikerhez például?
– Nekem tényleg nem az a rendületlenül felfelé ívelő, diadalokkal teli karrierem volt, de a pofára esések adták meg azt az erőt, azt a magas koncentráló képességet, hogy aztán a riói olimpián minden sikerüljön.

– Lehet, hogy nem volt végig sikerektől hangos a pályafutása, ám ahogy az elején említettük: az, hogy több mint egy évtizeden keresztül ott volt a világelitben, folyamatos professzionális vívást feltételez.
– A belső késztetésem mindig is megvolt, a szorgalmam is. Amióta rátaláltam a vívásra, edzést sohasem lógtam el, mert mondjuk moziba akartam menni a barátaimmal – ilyesmit soha életemben nem csináltam, még csak eszembe sem jutott!

– Tényleg, hogyan jött a vívás az életébe?
– Valójában anyukám találta meg nekem. Korábban úsztam. Minden tiszteletem az úszóké, de az nem az én világom. Az edzéseken az összes létező verset elmondtam, éneket elénekeltem, felidéztem magamban az aznapi tanulnivalót, és amikor mindezek végére értem, még akkor sem tudtam, hogy magának az edzésnek mikor lesz vége... De csináltam becsülettel. Aztán amikor az edzők azt mondták, most már reggelente is le kellene jönni az uszodába, odafordultam a szüleimhez, és megkérdeztem: ugye, ezt nem gondoljátok komolyan? A szüleim megértettek, csak abban voltak határozottak, hogy valamit sportolnom kell.

– De még mindig elég messze járunk a vívástól…
– Balkezes vagyok, anyukám pedig Nedeczky lány, bár távoli rokon.

„NEM ÁLMODTAM OLIMPIAI ARANYRÓL”

– Így már érthető!
– A Nedeczky név jól cseng a sportágban, s anyukám azt mondta, próbáljuk ki a vívást! Nem ellenkeztem, bár fogalmam sem volt róla, miről is van szó. A BSE-ben, a Városmajorban kezdtem. Nagyon jó helyre, családias légkörbe kerültem. Valószínűleg nem is voltam tök béna, s mivel jó volt a társaság, jól éreztem ott magam, rögtön sikerélmény ért.

(Fotó: Tumbász Hédi)

 

 EGY FIÚ, EGY LÁNY
 Mosolyog.
Olyan boldogságot, kiegyensúlyozottságot tükröz Emese arca, hogy az ember ritkán lát hasonlót.
„Egyébként ketten vannak” – jegyzi meg beszélgetés közben.
És mosolyog továbbra is.
„A családtagok, a barátaink, a vívótársak már tudják, de nyilvánosan még nem beszéltünk róla: ikreket várunk, egy kisfiú és egy kislány lakik a pocakomban.”
Nem, nem szirupos lányregény ez, hanem az élet maga. Emese megküzdött a páston az ellenfelekkel éveken keresztül, megharcolt a boldogságért is, és már régóta vágyott az anyai szerepre. A vívás miatt valamelyest talán később adatik meg neki, ám az, hogy mindjárt duplán, ráadásul úgy, hogy egy fiúcskát és egy lánykát is kap, helyére tesz mindent.
Itt a csúcsra ért, ott is kiteljesedhet.
Így lett kerek a történet.

– Azonnal párbajtőrrel kezdett?
– Nem, tőrrel. Aztán bejött mellé a párbajtőr, s egy ideig mindkettőt csináltam. Akkor dőlt el minden, amikor Kopetka Bélához kerültem, hiszen ő tőrözőkkel nem foglalkozott.

– Gyorsan ráérzett a vívás ízére?
– Igen, bár két évig pengét is alig láttunk, nemhogy asszózni bekötöttünk volna… Persze, velem is előfordult, hogy már az első körben kiestem egy-egy versenyen, viszont elég hamar bekerültem a legjobb nyolcba, az pedig már érmet ér a vívásban. Annál nagyobb vonzerő nem kell egy gyereknek, mint hogy elkezd érmeket gyűjteni, otthon kiakaszthatja őket a falra az íróasztala fölé. És bennem már akkor is megvolt a küzdeni tudás, hogy meg akard verni a másikat – a vívás mégiscsak küzdősport.

– Tud ilyen vehemens, harcias lenni a mindennapokban is?

– Erről inkább a férjemet kérdezze meg, ő biztosan azt mondaná, hogy igen.

– Képes felemelni a hangját, ha úgy hozza a helyzet?
– Igen. Szomorú, hogy ezt az oldalamat csak az édesanyám, a nővérem és a férjem ismeri. Már a barátnőim sem látnak ilyennek. Velük szemben például sohasem emelem fel a hangomat, ezt azoknak tartogatom, akik a legjobban szeretnek, ami nem teljesen korrekt, tudom.

(Fotó: Tumbász Hédi)

– Nyugodt és türelmes az ügyintézésben, és mondjuk az utakon is?
– Ha tudom, hogy aznap a hivatalokat kell járnom, nyugodt maradok, tisztában vagyok vele, hogy bármi megtörténhet. Vezetés közben sem idegeskedem, főleg amióta a nevem rajta van az autómon… A barátnőm gyakran emleget egy korábbi esetet: a karácsonyi őrületben egy gyalogosnak volt baja velem, de nem a kijelölt átkelőhelynél állt és mutogatott nekem, nem értettem, mi zavarja. Lehúztam az ablakot, és csak annyit mondtam neki: „Önnek is boldog karácsonyt!” Az emberek többsége feszült, én viszont ezt a feszültséget nem vagyok hajlandó átvenni.

– Ebbe a világba születnek a gyermekei… Meg lehet őket óvni a rohanástól, a feszültségtől, az idegeskedéstől?
– Nagyon nehéz. A nővéremmel gyakran idézzük fel a gyerekkorunkat, mert az álomszerű volt. Mindentől megóvtak a szüleink, akik imádták egymást. A legnagyobb szeretetben nőttünk fel, mindent megadtak nekünk, amit a lehetőségeik engedtek. Megfogadták, hogy a munka nem előzheti meg a gyerekeket, még akkor sem, ha emiatt kevesebb pénz kerül a családi kasszába. Úgy döntöttek, inkább velünk lesznek minél többet, és ezt mi éreztük is.

– Izgatja a kérdés, vajon milyen szülővé válik?
– Szerencsére sok a kisbaba körülöttem, a nővéremnek például három gyereke van. Kíváncsi vagyok magam is, milyen szülő leszek, mert azzal tisztában vagyok, hogy más egy unokahúgot pesztrálni, mint amikor te vagy az, aki a mintát adod az életre. A nővérem gyakran nevet rajtam, amikor arról beszélek, hogy lesznek elveink, mindig azt mondja, majd szól, amikor ezeket először szegem meg. Én viszont azt mondom, elvek nélkül nem lehet belekezdeni semmibe, még ha tudom is, hogy előbb-utóbb elengedünk majd közülük többet is.

– Kellenek a szabályok az életben?
– Igen. És egy kisgyereknek is tudnia kell, hogy vannak határok, amelyeket nem szabad átlépnie.

– Ön gyerekkorában sohasem próbálta meg?
– Ezt meg anyukámtól kellene megkérdeznie! Édesanyám gyakran elmondja, ha lerakott volna egy sarokban azzal, hogy majd jön, én biztos ott vártam volna. Négy-öt éves koromig a szűk családon kívül senkivel sem beszélgettem. Fóton, a telkünk melletti második szomszédban lakó bácsi – aki akkor persze idősnek tűnt – szimpatikus lett, s elkezdtem neki köszönni. A szüleim sem ismerték a családot, ám innentől kezdve barátok lettek, és utána már a családtagjaimon kívül is szóltam emberekhez.

– Milyen volt kamaszként Szász Emese?
– Szerencsések vagyunk, hiszen a mi sportágunk, főként a fiataloktól, nem követel napi két edzést és állandó hétvégi versenyzést. Mindenre jutott időm, nem volt hiányérzetem, mert mindig úgy alakítottam, hogy beleférjen az időmbe mindaz, amit szerettem volna. Vagyis voltam bulizni, csináltam ezt-azt, de csak olyankor, amikor az edzések, a versenyek megengedték.

(Fotó: Szabó Miklós)

 

– Sok gyerek álmodozik arról, hogy olimpiai bajnok lesz. Milyen, amikor el is éri? Olyan, amilyennek megálmodta?
– Én sohasem álmodtam ilyesmiről, hiszen nem azért mentem le a terembe, hogy olimpiai bajnok legyek, hanem azért, hogy az úszás helyett kipróbáljak egy másik sportágat. Szépen egymásra épültek a sikerek a pályafutásomban: az érmek, a magyar bajnoki cím, majd a korosztályos válogatottság. Rakosgattam a lécet egyre magasabbra, így elérkezett az idő, amikor bennem is megfogalmazódott, hogy most már az olimpiai arany vagy legalábbis az érem lehet a cél. De kétszer, Pekingben és Londonban nagyon csúnyán levertem a lécet…

„HALADJUNK CSAK APRÁNKÉNT!”

– Sohasem akarta feladni?
– A londoni olimpia után abba akartam hagyni.

– Mi vagy ki húzta vissza?
– Győző bácsi és két akkori edzőpartnerem. Úgy éreztem, lehet, hogy az én sorsomban nincs megírva az olimpiai (arany)érem. De mindhárman azt mondták, így nem hagyhatom abba, ennél több van bennem. Arra kértek, legalább a 2013-as budapesti világbajnokságig tartsak ki. Ebbe beleegyeztem. Adtam magamnak egy évet, hogy lássam, van-e értelme folytatni.

– Köszönet e három embernek!
– Kétezertizenhárom februárjában a párizsi vk-versenyen második lettem, és már akkor éreztem, talán mégiscsak lehet ebben valami. Aztán a zágrábi kontinensviadalon egyéniben és csapatban is bronzérmet szereztem, és a budapesti vb-n is harmadik lettem. A döntőbe jutásért mindössze egy tussal kaptam ki, ez az eredmény már elég volt ahhoz, hogy ne kérdőjelezzem meg, van-e egyáltalán keresnivalóm a páston. Ezt követően olyan eredményeket értem el, amilyeneket korábban évekig nem. S az eredmények kezdték elhitetni velem, ha nem jön közbe sérülés, és olyan lesz a felkészülésem, amilyet szeretnék, lehet, hogy Rio jobban sikerül, mint a korábbi két olimpia.

– Ezek után a riói olimpia előtt megfogalmazódott önben a „lehet”?
– Egyet tudtam: hogy hihetetlenül jól sikerült a felkészülésem. Ez hatalmas erőt adott. A balatoni egyhetes felkészülést két tatai hét követte, ott nagyon sokat vívtam, fiúkkal is. Majd Győző bácsival elutaztunk Houstonba – ahol már nem ment annyira jól. De nem estem kétségbe, mert tudtam, a kemény munka után elkerülhetetlen a leszálló ág, nem mehetek folyamatosan felfelé. Még örültem is, hogy kipipálhattam a rosszat. Csakhogy amikor megérkeztünk Rióba, hétfői napon a szombati verseny előtt, kedden az iskolázás során nemigen találtam el a Mestert. Mondtam is Győző bácsinak, szerdán és csütörtökön nem vagyok hajlandó csinálni semmit. Látom magam előtt a Mester arcát… Az járhatott a fejében, hogy Emese megint meghülyült, de mindegy, ráhagyom az egészet.

Olimpiai bajnokként – miután Rióban megnyerte az öt asszót (Fotó: Szabó Miklós)

 

– És mit csinált két napig?
– Filmet néztem, olvastam, beszélgettem az otthoniakkal, és napjában kétszer elsétáltam az étteremig. Pihentem. Így érkeztünk el a péntekhez, akkor egyszer-egyszer már eltaláltam a Mestert a páston. Éreztük, hogy másnapra még jobb lehet.

– Így is lett!
– Amikor szombat reggel elindultunk a terembe, mondtam Győző bácsinak, hogy ne foglalkozzunk azzal, milyen verseny következik: elvileg öt asszót kell vívnom, már ha minden jól megy, haladjunk csak apránként. Ismét csak nézett rám, amolyan „ennek megint elgurult a gyógyszere” tekintettel. Ezúttal is rám hagyott mindent, és csak annyit mondott: jó, legyen így. Aztán az első asszó rögtön nem úgy alakult, ahogyan megálmodtam. Vártam, hogy majd jön az a bizonyos, ez az én napom érzés, de nem jött, és hirtelen 1:4 volt az állás. Csak álltam a páston, és arra gondoltam, azt, hogy már az első kanyarban kikapok, mint Londonban, még egyszer biztos nem akarom átélni. De épp az a korábbi eset fel is mentett, hiszen akkor megtudtam, milyen a pokol, egyértelmű volt, hogy annál rosszabb nem lehet ez sem. A Mester a pást mellől kiabált: „Emese, nem erről volt szó!” Tényleg nem erről volt szó… Elkezdtem vívni, a tusok meg jöttek. Nyertem. Lejöttem a pástról és azt mondtam a Mesternek: akkor még négy asszó. Még mindig furcsán nézett rám, ám a második győztes asszóm után fordult a kocka, és ő összegzett úgy, hogy akkor még három! De amikor bejutottam az elődöntőbe, megint váltott: „Figyelj, Emese, ezt a két asszót már húzzuk be!”

– Meseszerűnek, álomszerűnek tűnik.
– Mert az is volt. Egyébként ezt nem lehet előre elképzelni. Olyan boldogság, amelyet nem lehet szavakba önteni. Főleg nekem, akinek évekig tartó hullámvasutazás után teljesült be a pályafutása. Ám azt hiszem, éppen így, a hullámvölgyekkel és -hegyekkel volt kerek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. május 25-i lapszámában jelent meg.)


2020.06.05 20:51:18

Egyéb egyéni CSINTA SAMU

ALAPVONAL. A korabeli képekről ránk köszönő sportolók zordon tekintete figyelmeztet bennünket: vannak pillanatok, amikor csak levett sapkával illendő állni.

2020.06.04 11:00:27

Egyéb egyéni MALONYAI PÉTER

„Kiálltunk mellette. Szakmai tudása mellett az emberi tulajdonságai miatt is.”

2020.06.03 21:43:04

Egyéb egyéni L. PAP ISTVÁN

Magyarország és szomszédai sportja is szegényebb lenne az elcsatolt területeken született klasszisok eredményei nélkül.

2020.06.03 23:35:18

Egyéb egyéni SZÖLLŐSI GYÖRGY

NS-VÉLEMÉNY. Sportközösségeink és a sikereik ismét összekapcsolnak minden magyart.

2020.06.03 23:32:53

Egyéb egyéni BALLAI ATTILA

ALAPVONAL. „Aki először jár Erdélyben, az úgy jön haza, hogy más ember lett.” Ezt ennél tisztábban képtelenség kimondani és megérezni.