Bach mosolya – Csurka Gergely publicisztikája

Nézem Thomas Bachot, a NOB elnökét, amint az olümpiai napsütésben, néhány perccel a láng meggyújtása után arcán a létező legfelhőtlenebb derűvel nyilatkozik. Hogy minden rendben lesz. Hogy a világ kormányai és nemzetközi intézményei tudják a dolgukat. Hogy az emberek kooperatívak. És hogy ő arra biztat minden sportolót, készüljön teljes erőbedobással, mert július 24-től kezdetét veszi a tokiói olimpia, amely fantasztikus eseménynek ígérkezik.

Bach gondolatai és a bennünket kínzó félelmek között nem is lehetne nagyobb a szakadék. Legalábbis most. A remény persze él, hogy... Ám itt és most, Európa közepén, ahol lemennek a redőnyök, kulcsok fordulnak a zárban, és egyetlen krákogás elég, hogy rémképek kerítsék hatalmukba a köhögőt, plusz mindenki mást, aki öt méternél közelebb áll hozzá... Nehéz ennyire jó képet vágni bármihez.

A NOB elnöke ugyanakkor nem mondhat mást. Jelen pillanatban bizonyosan nem – mert felfoghatatlan volumenű és komplexitású az a csúcsesemény, amely mögött az általa vezetett intézmény áll. Az olimpiáról az átlagos sportrajongó is áhítattal beszél, a részvételre, pláne sikerre esélyes sportoló számára valóban az a viadal, amely minden másnál fontosabb – felmérés híján csak gyanítom, az egyéni sportágak művelőin virító tetoválások jelentős százaléka az öt karikát ábrázolja –, akinek volt szerencséje csupán beleszagolni egybe, az egyetért velem: tényleg semmihez sem fogható az a bizsergés, vibrálás, amit a játékok generálnak.

Aki pedig valaha részese volt a szervezésének, az pontosan tudja, ez nem az a rendezvény, amelynél mindössze annyi volna a teendő, hogy hát látjuk, nagy a para most világszerte, akkor összegyűlik a NOB végrehajtó bizottsága, és többségi szavazással odébb rakja az egészet októberre, netán 2022-re. Mert ez nem kizárólag tízezer sportoló, hétezer kísérő, ötezer bíró és pontozó, illetve 20-25 versenyhelyszín (plusz legalább ennyi edzőközpont) kérdése. Pusztán a média további 17 ezer embert jelent, s vele együtt három futballstadionnyi területen terpeszkedő közvetítőkocsit, műholdvevőket és jeltovábbítókat, kábelkötegek kilométereit, hogy az alapvetésnél kezdjük. A szurkolók százezreiről még nem beszéltünk, és minden másról, amely ezen embertömeg kiszolgálását célozza. A sportolókat szállító buszok ezrei, százezernyi hotelszobában lefoglalt vendégéjszakák milliói, bérelt autók tízezrei, az esemény 17 napja alatt felszolgálandó ételek tonnái, italok hektoliterjei, a világ legnagyobb sportviadalának büszke támogatói által erre az időszakra időzített csinnadratta... Ezek itt leírt szavak – a valóságban állások ezrei, sőt, tízezrei vannak mögöttük. És a kulcskifejezés: „erre az időszakra”. Minden beszállító július-augusztusra készíti embereit, portékáját, amivel a nagy egész frenetikus sikeréhez hozzájárul a maga szintjén, módján.

Bach pontosan tisztában van azzal, hogy négy hónappal a rajt előtt neki a szeme sem rezdülhet (nem is rezdült, teszem hozzá – döbbenetes, milyen hibátlanul játssza a szerepét), momentán ő az egyetlen jelentős vezető a bolygón, aki képes ilyen meggyőző mosollyal nyilatkozni a jövőről. Amíg lehet, az elnök egy halovány célzást sem fog megengedni magának, hiszen tudja, mekkora gépezet van mozgásban továbbra is teljes fordulatszámon, és mit jelentene, ha le kellene állítani – aztán valamikor később újraindítani.

Ez azonban csupán a lausanne-i olvasat, olümpiai napfényben megfürösztve.

A főhősök térfelén azért akad gond bőven. Mert hát az olimpia mégiscsak elsősorban a sportolóké, és az ő életük egyre kevésbé tetszik megnyugtatónak. Először is, a kvalifikáció kőbe vésettnek hitt rendjét a szemünk előtt cincálja szét a koronavírus. Aztán kontinentális és országos bajnokságok állnak le, törlődnek, holott ezek a felkészülés lényeges mérföldkövei lennének (lettek volna). Továbbá egymás után zárják be a különféle sportlétesítményeket, azaz redukálódnak az edzéslehetőségek is.

Országonként változó rendeletek születnek, de máris nemtelen viták generálódtak például az olaszoknál, hogy milyen alapon engednek be valakit tréningezni egy helyre („nemzeti szempontból kiemelt sportoló”, szól a meghatározás – és máris lehet anyázásig fajuló vitákba gabalyodni, hogy ki számít annak). Csak kérdem: ha 1988-at írnánk, a 14 éves Egerszegi Krisztináról elhinné egy bürokrata döntéshozó, hogy neki a medencében a helye, mert olimpiát fog nyerni? Ugyan már. Fiatal, bőven van ideje, maradjon otthon, tanuljon. Jó, Krisztina egyszeri csodája a Teremtőnek, ugyanakkor felvetődik, most, amikor a sport természetes kiválasztási folyamatait adminisztratív eszközök kezdik mindinkább megakasztani, vajh' hány ifjú tehetség fosztatik meg attól, hogy bejárjon valamilyen hasonló utat?

Ám ez csupán egy kivételes eset kiragadása. Sokkal inkább lélektépő abba belegondolni, hogy az olimpiára nagy reményekkel készülő versenyzők azért azok, akik, mert sikerre programozzák őket. És nem úgy, hogy július 23-án megnyomnak rajtuk egy gombot. Elképesztő precizitással felépített menetrend szerint készülnek, különösen az olimpia évében szinte minden egyes napjuk percre pontosan ki van számolva – jó előre. Annak érdekében, hogy akkor (július 24. és augusztus 9. között adott napon, napokon) és ott (Tokióban, időeltolódás, forróság, miegymás) képesek legyenek a csúcsteljesítményre. Nem július elején és nem augusztus közepén. Már egy hét betegség vagy sérülés miatti kiesés is nyomot hagy, de talán még kiküszöbölhető bizonyos szinten. Ám ha káosz költözik a tökéletesen hangolt program helyére, akkor dől minden.

Most az olyan egyedi történetekről ne is beszéljünk, hogy valaki úgymond élete formájába lendül(t) – akár még a saját várakozásait is felülmúló módon jön a flow, duzzad az önbizalomtól, ami alapján teljes joggal bízhat abban, hogy ezen a nyáron valami fantasztikus történik vele... Ám ugyanezen a hullámon lovagolni októberig – már teljesen más.

2022 – az pedig nem is más, hanem gyökeresen különböző történet lenne, amelynek nemhogy a végkimenetele, de még a kezdete sem sejthető, hiszen addig jöhet bármi, sérülés, betegség, magánéleti válság vagy trauma, összekülönbözés az edzővel, párostárssal, formahanyatlás és kereten kívülre kerülés...

És természetesen pontosan tudom, hogy ezek az egyéni történetek a nagy egész szempontjából mit sem számítanak. Sőt, maga az olimpia sem számít akkor, amikor világjárvány tombol körülöttünk, és azért fohászkodunk, hogy mi ne legyünk részesei semmilyen formában, ha lehet, még egy köhintés szintjén sem, nem is beszélve szeretteinkről.

Egyelőre vészforgatókönyvek készülnek az aktuális helyzet kezelésére. Idővel talán arra is jut megfelelő szellemi kapacitás, hogy ne csupán a már elszenvedett és az ezután bekövetkező károkat mérjék fel, de az újrainduláshoz szükséges lépéseket is kivételes észszerűséggel határozzák meg.

Előre szólok: a sportvilágra is kőkemény kihívások várnak. Egy sor olyan cég roppan meg (ha éppen nem megy csődbe), amelytől a szponzori bevételeket várják. Emberek milliói vesztik el állásukat vagy kapnak erősen megkurtított fizetést, s kell emiatt lemondaniuk a meccsjegyek megvásárlásáról. Meg a speciális sporttelevízió-előfizetésről, amely miatt az elitsport kánaánját garantáló, olykor már-már horrorisztikus jogdíjakat megajánló tv-társaságok jelzik majd: sajnáljuk, nemhogy többet nem tudunk adni, de még annyit sem, mint eddig. Leginkább azért nem, mert ama bizonyos cégek nem hirdetnek náluk (plusz magyar adalék: a tao ugyebár a nyereségadó bizonyos százaléka – mi tagadás, jelenleg nem arra áll a barométer, hogy hatalmas pluszokat érnek majd el a vállalatok, kivéve a klotyópapír-, kézfertőtlenítő- és szájmaszkgyártók, plusz a liszt- és cukorforgalmazók). Maradnának a kormányok, de nekik a reccsenőfélben lévő nemzetgazdaságokba kell életet lehelniük, illetve az őket megválasztók számára reményt nyújtani, ami az épp elénk táruló jövőkép alapján nagyon is konkrét és irdatlan nagyságrendű költségvetési ráfordításokat követel majd. Most a kabinet elé járulni, hogy no de nekünk is kéne még néhány tízmillió készülődésre, új melegítőre, edzőtáborozásra, öltözőfal-meszelésre – nagyon úgy fest, nem efféle idők jönnek, pontosabban nem az elmúlt időszak pénzügyi fortissimója folytatódik.

Akárhogy is: az igazán jók túlélik a krízist. Szövetségi szinten, klubszinten, az egyén szintjén. És alighanem az olimpián is teljesíteni fognak. Akár most nyáron kell beleállniuk, akár októberben, akár két év múlva. A pénznyelésre szakosodottakra, a mesterségesen felpumpált lufikra kritikusabb periódus vár. Ahogy Kínában is kitisztult a levegő, úgy talán a sport világában is bekövetkezik mindez.

És akkor még őszintébben is lehet majd mosolyogni, mint Bach elnök úr bármikor, midőn kamerát lát.