A parasport a legjobb eszköz a szellemi akadálymentesítésre

– Mi a leggyakoribb tévhit, ami a paralimpikonokkal, a paralimpiákkal kapcsolatban felvetődik?
– Nehéz kérdés... – gondolkodott el Szabó László, aki folytatni szeretné a megkezdett munkát, úgyhogy a hétfői tisztújító közgyűlésen újra megméreti magát a MPB elnöki tisztéért. – Hirtelen három dolog is eszembe jut. Az egyik, hogy mennyire tekinthető élsportnak vagy egyáltalán versenysportnak az, amit egy nemzetközi szintet elérő parasportoló nyújt, mennyire feleltethető meg annak, amit egy ép olimpikontól látunk. Tévhit, hogy ezeknek az embereknek a sport csupán kedvtelés. Tévhit, mert a legmagasabb szinten lévők – így az a negyvenhárom parasportoló, aki ott volt Rióban – napi többszöri edzéssel készülnek. A másik – ami persze már ehhez kapcsolódik –, hogy a sportolás minősége professzionális. És mondom ezt úgy, hogy közülük csak néhánynak van lehetősége arra, hogy ne dolgozzon a sport mellett, hogy különféle ösztöndíjakból, az egyesületi támogatásból meg tudjon élni.

– Mi a harmadik?
– A harmadik már globálisabb megközelítés. Az elmúlt három ciklus alatt a paralimpia a szó minden értelmében a világ második legnagyobb sporteseményévé vált. A sportolói létszám, a költségvetés és a nézők elérése tekintetében is. A riói volt az első paralimpia, amelynek közvetítési jogait néhány fekete-afrikai országot leszámítva mindenhol eladták. Ez azt jelenti, hogy a világ majd összes országában volt olyan tévétársaság, amelynek pénzt ért, hogy megvegye a közvetítési jogot.

– Mennyire tapasztalható itthon a népszerűség növekedése? Mennyire keményen kell harcolni azért, hogy a parasport ismert és elismert legyen?
– Rio sokat segített. Tóth Tamás aranyérmének köszönhetően – nyilván azért is, mert ő volt az egyedüli győztes Rióban – alig tud eleget tenni a meghívásoknak, s persze Adámi Zsanett reklámszereplése vagy Illés Fanni népszerűsége a közösségi médiában is mind-mind hozzátesz az ismertségünkhöz. Természetesen, nem járunk ott, mint az épek, de haladunk. Rióban láttam olyan plakátkampányt, amely együtt reklámozta az olimpiát és a paralimpiát, sőt az ötkarikás játékok egyik arca a brazil paraúszó, Daniel Dias volt. Ő valóságos megasztár, s nem csak azért, mert hazai közönség előtt nyerni tudott, hanem egyébként is. Tévétársaságok kameráinak kereszttüzében öleli magához a gyerekét, az egész ország figyel rá.

– Itthon azért még nem tartunk itt, ugye?
– Nem, de dolgozunk rajta. Volt egy kutatásunk a nyáron, amiből az derült ki, hogy a megkérdezettek hetvenöt százaléka tudja, mi az a paralimpia, s hogy nyolcvan százalékuk egyetért azzal, hogy Budapest paralimpiát rendezzen. Húsz százalékkal magasabb ez a szám, mint az olimpia esetében. Egyelőre nem tartunk ott, hogy mindannyian egy-egy paralimpikont is meg tudjanak nevezni, de lépésről lépésre kell haladni.

– Mi a munkája legnehezebb része?
– Azt megértetni, hogy érdemes erőforrásokat fektetni a paralimpikonokba, mert megtérül. Nemcsak abban az értelemben, hogy érmekkel térnek haza a paralimpiáról, hanem abban is, hogy eredményeik, ismertségük hozzátesz a társadalom mentális egészségéhez. Azt szoktam mondani, a paralimpia, a fogyatékos sport támogatása a szellemi akadálymentesítés. Leromboljuk a fejünkben lévő gátat. Mert azt már mindenki tudja, mi kell ahhoz, hogy a kerekesszékes is be tudjon jutni a kórházba vagy a színházba, múzeumba, vagy hogy a vak ember is tudjon internetezni. Ott van viszont a személyes oldal: jön veled szembe Vereczkei Zsolt, aki hét paralimpiáról tért haza éremmel, hogy fogsz vele kezet? Zsolt mindkét karja könyök fölött hiányzik, és száz emberből kilencvennyolc fél kezet fogni vele. Mert nem tudja, hogy csinálja: megölelje, vagy rázza meg a csonkot? Én azt mondom, amelyik jobban esik. Vagy miképp fogjon kezet a vak dzsúdóssal, Szabó Nikivel? Meg kell tanulni, hogy ahhoz, hogy kezet fogjatok, neked bele kell tenned a kezét a kezedbe, mert nem lát. A parasport a legjobb eszköz a szellemi akadálymentesítésre.

– Persze! Hiszen itt vagány srácokról és lányokról beszélünk.
– Igen, érem lóg a nyakukban, és nekik szól a Himnusz. Ezáltal olyan magasra emelkednek, hogy könnyebben lerombolják a falakat. A másik kérdés az, hogy megnézik-e őket az emberek sportolás közben? Hogy megkérdezik-e tőlük, mi történt velük?

– Nehéz ügy. Az emberek zavarban vannak...
– Holott nem kellene, hiszen ők beszélnek róla. Ha baleset érte őket, arról, ha születési rendellenesség az ok, akkor arról. Már régen ki kellett beszélniük magukból ahhoz, hogy együtt tudjanak élni vele, hogy nagy teljesítményre legyenek képesek, így aztán a parasportolók úttörő szerepet játszanak a fogyatékos társadalom tekintetében.

– Hogyan lehet a legjobban megérteni az ő küldetésüket? Azt, hogy miért csinálják, amit csinálnak?
– Azért csinálják, mert ebben többet tudnak mutatni, mint amit kinéznek belőlük. Utálom, amikor egy fogyatékos emberre félrebillentett fejjel, sajnálkozva néznek az emberek, egyszerűen azért, mert nincs rá szükség, és nem is igénylik.

– Tegyük fel, hogy megnyerjük az olimpiai pályázatot, és 2024-ben paralimpiát rendezünk. Mi az, amit muszáj megérteni nemcsak azoknak, akik pénzt adnak a szervezésre, hanem azoknak is, akik nézik a versenyeket?
– Tízezer fogyatékos ember jön egyszerre a fővárosunkba a paralimpia alatt. Az első és legfontosabb kérdés, hogy miként jönnek be a reptérről, hol alszanak, hogyan közlekednek, miként jutnak el egy múzeumba, ha úgy tartja kedvük. Szép feladat lesz elhelyezni és mozgatni őket. A másik kérdés, hogy kimennek-e az emberek a versenyekre? Londonban telt házzal zajlottak a paralimpia eseményei, és Rióban is kimentek az emberek. A lelátón szurkolva arra gondoltam, be kellene rakni a tízmillió magyar embert egy nagy batyuba, és elhozni ide a lelátóra, hogy nézzék meg a versenyeket, és azután gondolkodjanak el a saját problémáikon. Persze nem akarom senki gondját kicsinyíteni, de különbség van aközött, hogy esetleg elveszítetted a munkádat, és aközött, hogy nincs karod és sosem lesz...

– Az emberek többsége összeomlana, ha ilyen helyzetbe kerülne.
– Vannak olyanok, akik nem. Akiket más fából faragtak, akik azt mondják, hogy ez van, ezzel kell együtt élni. És bárki erőt meríthet ebből az elszántságból és küzdeni akarásból, mondhatja, hogy ha ő meg tudja csinálni, akkor én miért ne tudnám?! Készítettünk egy dokumentumfilmet öt paralimpiai bajnok sztorijával A lehetetlen határán címmel. Egy-egy bajnok azután látogatást tesz az iskolákban, ahol levetítik a filmet, és utána lehet tőlük kérdezni. Olyat is, amit talán normál esetben nem mernének megkérdezni a gyerekek.

– Nehéz, ha beléd nevelnek mindenféle gátlást a témával kapcsolatban.
– Mi most fogyatékos emberekről beszélünk, de ők mindenféle típusú kisebbségi sorsnak a példái. És ha rajtuk keresztül meg lehet mutatni, hogy ezt a kisebbségi sorsot is meg lehet élni erővel, hittel, többségi támogatást szerezve hozzá, akkor ennek a többire is hatása lesz.

– Nem lehet nem kihallani a hangjából a lelkesedést. Mi az, amit a legjobban szeret a parasportban?
– Nehéz kérdés, óvatosan kell fogalmazni, mert nem jó az a sportvezető, aki beleszeret a saját sportolóiba. Tisztelem, becsülöm őket, sokakkal nagyon jó személyes kapcsolatban is vagyok, de ez csak úgy működik, ha pontosan tudjuk, kinek mi a feladata. Én nem szólok bele, hogy ő miként sportol, ő nem szól bele, hogy én miként vezetek. Amíg a bizalom kölcsönös, addig ez jól működik, de – és ebben mindkét oldalnak nagy felelőssége van – a szerepek nem keveredhetnek össze.

– Határozottnak kell lenni...
– ... és következetesnek. El kell mondani, hogy mit miért csinálunk, és mit miért nem. Fontos, hogy értsék és elfogadják.

– Melyek a rövid- és hosszú távú tervei vezetőként?
– Esetünkben egyszerű a helyzet, hiszen az élet megszabja a a terveket – négyéves paralimpiai ciklusokban gondolkodhatunk. A Paralimpiai Bizottság feladata ugyanis a paralimpiára való felkészítés, a sikeres szereplés feltételeinek biztosítása. Nyolcéves programot dolgozunk ki, mert Magyarország speciális helyzetben van, nem csupán a tokiói játékokat kell szem előtt tartanunk, hanem két ciklusra előre gondolkodni. Hiszen bízunk benne, hogy sikeres lesz a pályázatunk, és szeptemberben Limában Budapestnek ítélik a 2024-es olimpiát és paralimpiát. Nagy és kihívásokkal teli az út, ezért is döntöttem úgy, hogy a hétfői közgyűlésen újra megméretem magam az elnöki tisztségért. A hosszú távú tervem az, hogy a magyar parasport úgy forduljon rá a 2024-es ciklusra, hogy Budapesten igazán jól tudjunk szerepelni az éremtáblázaton.