CSURKA GERGELY 2019.04.05 22:27

A feláldozhatók – Csurka Gergely publicisztikája

„Mi történt?” kérdezte a röntgenorvosnő, miközben kétszeresére dagadt bokámat állítgatta a készülék alatt. „Foci”, válaszoltam neki, mire ironikus mosoly kíséretében közölte: „Ja, uram, vagy sportol, vagy egészséges marad.”

Jó, ez vicces, mosolyogtunk is egyet.

A „Ne játssz a játékosokkal!” (Don't play the players!) kampány viszont egyáltalán nem az. Aki esetleg lemaradt volna róla: a kézilabda legnagyobb sztárjai Nikola Karabatictól Mikkel Hansenen és az épp harcképtelen Cristina Neagun át Niklas Landinig összeálltak egy videós közösségi médiás kezdeményezés erejéig, hogy felhívják a döntéshozók figyelmét arra: ez így nem mehet tovább, igahúzó állatokat nem zsigerelnek ki annyira, mint a játékosokat, akiknek megállás nélkül hajtaniuk kell a különféle versenysorozatokban.

Ma a kézilabdázók hallatják a hangjukat, de hamarosan jöhetnek más sportágak képviselői. Merthogy egyre több helyen egyre durvábban lépik át a határokat a sportvezetők, hogy az üzletfelek igényeit a legmesszebbmenőkig kielégítsék.

Abban semmi újdonság nincs, hogy a sport elképesztően nagy üzletté vált. A show-business része, és talán a probléma is abban gyökerezik, hogy a szórakoztatóiparban bevett szabályokat kezdik ráerőltetni az élsportra is, csakhogy a kettő azért nem ugyanaz. Odáig rendben van, hogy Tom Cruise százhússzor vesz fel egy helikopteres jelenetet a Mission Impossible forgatásán, meg hogy nem kell neki kaszkadőr, igaz, a tetőn ugrálva néha eltöri a lábát. Kedves őrült szcientológus, csinálja így, ha gondolja – de ő a kivétel. Csakhogy az élsport nem filmforgatás, nem naponta kétszer gépies precizitással előadott musical, és még csak nem is cirkusz, ahol egy akrobata szintén naponta többször szaltózik a levegőben hónapról hónapra. Az sem feltétlenül emberbarát megközelítés, hogy ha leesik, majd jön a másik, ott azonban kvázi arctalan robotokká tett emberek szórakoztatják a nagyérdeműt, és ha sérülés van, azt maximum a saját figyelmetlenségüknek köszönhetik, mert pontosan begyakorolt mozdulatsorokat kell rendre elismételniük, nincs ellenfél, védő, aki kibillenti őket az egyensúlyukból.

Az élsport más, és most rég nem a coubertini vízióról akarnék nosztalgikus rohamok közepette értekezni; hagyjuk azt, hogy ép testben ép lélek, meg egészségmegőrzés, sportoló fiatalság – ha valaki efféle rózsaszín felhőket akar látni, járjon impresszionista tárlatokra.

Az elitviadalokon a versenyző a főszereplő, de az összképben immár legalább annyira fontosak azok a reklámtáblák (és az értük fizetők), amelyek előtt rohangászik, meg a kamerák, amelyeken keresztül a rohangászását millióknak mutatják (amiért a tv-társaságok tejelnek). Elnézést a rohangászás kifejezésért, de egyre erősödik az a meggyőződésem, hogy akik a különféle versenysorozatokat szervezik, és az éves naptárat összeállítják, azok ugyan rendszeresen arról beszélnek, hogy számukra a sportolók az elsők – különösen akkor nyilatkoznak erről mély átéléssel, ha ők is ama bizonyos tv-kamerák előtt állnak –, ám valójában számukra csupán nélkülözhetetlen kelléknek számítanak a rohangászók. Merthogy mégiscsak az ő produkciójukat kell értékesíteni, itt azonban alapvetően az értékesítésre esik egy rettenetes erős hangsúly, vagyis hogy ők sem többek holmi árucikknél (ami – aki? – rohangászik).

Ha már a filmeknél tartottunk, tán mondhatjuk: két alkotás címével lehet leginkább jellemezni a jelen helyzetet. Az asztaloknál ülők, állófogadásokon koccintgatók – akik a boldog békeidőkben voltak sportolók jó esetben, ám többnyire luxusszállodai futópadoknál tovább nem jutottak (ha egyáltalán) –, szóval számukra a játékosok a „Feláldozhatók”. Ugyanakkor a sportolók, akiknek a folyamatosan növekvő terhelés miatt egyre brutálisabb edzéseket kell végigcsinálniuk, hogy aztán tíz-húsz éve elképzelhetetlen sebességen pörgő mérkőzéseken, versenyeken kelljen szinte folyamatosan helytállniuk – számukra ez az egész egyre inkább egyet jelent a már említett Lehetetlen küldetéssel (Mission impossible).

A jelenlegi versenydömping (reklámtábláktól és kameráktól, plusz a jó pénzért jegyet vevő, továbbá a büfében és az ajándékboltban újabb vagyonokat hagyó szurkolóktól övezve) éppen a sportszakmailag legfontosabb részt, a normális felkészülést ciánozza ki mindinkább.

Nem véletlen, hogy épp a kézilabdázóknál szakadt el először a cérna – egyetlen sportágban sem szakad annyi térd-, boka- és vállszalag, mint náluk. Ütközés ütközés hátán, egyre intenzívebb tempó mellett, viszont az amerikai focival és a hokival ellentétben náluk nincs a csattanásokat tompító védőfelszerelés. És ha háromnaponta kell játszani, az első mérkőzésen keletkezett apróbb kis szakadás, rándulás a következő összecsapáson esetleg tovább roncsolja az ízületet, szalagot, izmot – aztán egyszer csak jön a hangos reccsenés.

A sportorvosok és egyéb specialisták hovatovább nem azért vannak az élversenyzők körül, hogy ha baj van, közbeavatkozzanak. Az pusztán a „másodállás”. Nekik az a fő feladatuk, hogy egyfelől a teljesítőképesség felső határát segítsenek kitolni, továbbá a lehető legmesszebb azt az időpontot, amikor a játékos úgy megsérül, hogy már nem tudja használni az edző. Mert a mai élsportban a sérülés szinte garantálva van – alapvetően az a kérdés: miképp érhető el, hogy minél később következzék be. Továbbá: ha már bekövetkezett, mit tehetnek azért a dokik és segéderőik, hogy gladiátorunk a lehető leghamarabb visszatérjen.

Igen, ez így túl durva, elismerem. Csakhogy a valóság egyre inkább modern gladiátorokká alakítja a világsztárokat. Az ma már külön szakma, hogy a legjobbak testét a legmodernebb módszerekkel tartsák karban: aprólékos nyújtógyakorlatok arzenálja minden edzés/meccs/verseny előtt és után, masszázs, jégkád, mágneságy, a teljesítményoptimalizáláshoz elengedhetetlen (és rém unalmas) táplálkozás, és így tovább. Ez legalább növeli az esélyt, hogy egy újabb hét telhet el nagyobb baj nélkül. (Cristiano Ronaldónál nincs a testét tökéletesebb módon fejlesztő futballista az univerzumban – most azonban egy újabb, túlterhelésből adódó sérülésből gyógyulgat.)

Ma a minimálisan szükséges regenerációra sem hagynak esélyt, mert szállítani kell az eredményt a klubban, a bajnokságban, a hazai és az európai kupában, nem beszélve a válogatottról, hiszen következik egy újabb verseny, mert a nemzetközi szövetségnek kasszájába öntik a pénzt a támogatók és televíziók (friss adat: csak az európai sportszponzorációs piac 20 milliárd eurót ér), hogy még többet legyen képernyőn a sportág, azaz a világbajnokság mellett van világkupa, világliga, és persze a kontinentális szövetség is igyekszik értékesíteni a portékáját, azaz rendez Eb-t, selejtezőket, Szuperkupát, Hiperkupát... És te mész, és teszed a dolgod, mert mindenekelőtt sportember vagy, akinek van önbecsülése, utál veszíteni, szereti is, amit csinál, aztán persze a szurkolóknak sem okozhatsz csalódást, mert nekik ti vagytok jóformán az egyetlen pozitív élmény ebben a rohadt életben, meg aztán azt sem akarod, hogy az idióta klubelnököd megjelenjen az öltözőben, hogy ez már megint mi volt, hát ne égjünk már a tv-ben, és itt volt egy potenciális partner, most mit fog neki mondani – és így tovább.

Igen, persze – cserébe kapod a ménkű nagy lóvét, mert azért ezzel az őrült pörgéssel együtt jár a bevételek ugrá­s­­szerű növekedése is. Ez tény. Ez hajt sokakat az élsport felé. Hogy egyre több sportágban egyre jobban meg lehet alapozni jóformán egy egész életet. Valamit valamiért.

Viszont Karabaticék kampánya minden eddiginél súlyosabb figyelmeztetés, hogy az egész sportbiznisz most kezd olyan dimenzióba kerülni, amiből teljesen kivész a humánum. (Korántsem lábjegyzet: cseppet sem csodálható, hogy néhány holland és norvég női sztárjátékosnak elege lett ebből az egészből.) És ezt nem lehet annyival elintézni, hogy azért a pénzért kussoljanak és csak játsszanak, mert ez ilyen szakma, produkálni kell, mese nincs.

Nem, ez nem ilyen szakma. Nem szabad, hogy azzá váljon. Legalább minimális szinten meg kellene őket hagyni Játékosoknak – és nem munkavállalóknak. Ők nem feláldozhatók. Függetlenül attól, hogy aki bekerül ebbe a körforgásba, az amellett, hogy a tehetségével, tudásával sokat ad a sportnak és az érte rajongóknak, legbelül alighanem tudja, hogy ugyan itt és most megalapozza az életét, de...
Ötvenévesen, egy borús novemberi reggelen, messze az egykori reflektorfénytől ott fog feküdni egy csak protézissel menthető térddel vagy csípővel a röntgenasztalon, másfajta sugarakra várva, és neki is felteszi majd a kérdést a doktornő.

És aztán egyiküknek sem lesz kedve mosolyogni.

2019.04.22 22:53:34

Egyéb egyéni MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. Higgyék el, a záróbusznál nincs megalázóbb, a »célterületről« kizárással együtt azt jelenti, hogy a »jelentős közösség« kivetett magából, hiába készültem esetleg napi futásokkal, egészséges ételekkel-italokkal, már-már tudományosan a versenyre.

2019.04.20 23:33:05

Egyéb egyéni SZŰCS MIKLÓS

ALAPVONAL. Mindezek tudatában tényleg érthetetlen, hogyan telhetett el hatvankilenc esztendő magyarországi asztalitenisz-világbajnokság nélkül.

2019.04.20 16:26:54

Egyéb egyéni nemzetisport.hu

Nem tudta, kivel szórakozik. A harcos előbb csak szólt, ám mikor az nem használt, cselekedett.

2019.04.19 22:33:55

Egyéb egyéni CSINTA SAMU

ALAPVONAL. Elkoptathatatlan emlék, amikor hajdanán a két locsolkodási célállomás közötti zsákmánymustra során egyikünk boldogan kiáltott fel: most már biztosan el tudok menni az idegenbeli meccsre!

2019.04.17 23:51:45

Egyéb egyéni RUSZANOV ANDRÁS

ALAPVONAL. Anno saját művének, a tökélyre fejlesztett nimbusznak esett áldozatául. Meg sem fordul(hatot)t egy átlagember fejében, hogy Tiger Woods vereséget szenved az élet bármely területén.