Áldás és átok – Ballai Attila publicisztikája

Az efféle vereségek után tör ránk rendre a „bal sors akit régen tép” érzése, mint amilyet fiaink egy hete szenvedtek el a budapesti jégkorong divízió 1/A-világbajnokságon a britektől. Ilyenkor visszamenőleges hatállyal vágnánk fel a magunk és eleink ereit, felidézve Muhit, Mohácsot vagy a kalandozások korából Merseburgot és Augsburgot. Mert abból az érából e kettőt tanították meg nekünk, miközben a honfoglalást követő évszázadban őseink negyvenkilenc ütközetet vívtak; az előbb említett két veszteset és 47 győzteset. Kollektív ismereteinket mégis megrekesztették az előbbi kettőnél, ahol jól beverték a fejünket, és vérben, verítékben úszva menekültünk haza. Azt jóval kevesebben tudják, hogy a „haza” egyáltalán azért létezhetett, mert 907-ben, a pozsonyi csatában hadaink a kora középkor és a közép-európai térség történetét döntően befolyásoló, fényes és az akkori világraszóló diadalt arattak. Ezzel vetették meg a lábukat végleg a Kárpát-medencében, nyugati határainkat egészen az Enns folyóig kitolva. E hőstettet csupán népnyelvünk egyik rejtett zuga őrzi: az Ennsen túli terület, az „ober Enns” lett az Óperencia.

E szelektív memória a sportközérzetünket még erősebben nyomasztja. Amikor a britek ellen csaknem 16 másodperccel a duda előtt becsusszant a hálónkba az a gonosz korong, egyesek máris a 2009-es, zürichi szlovák–magyart idézték. Jelesül azt, hogy akkor 59:47-nél kaptuk meg a 4–3-as vereségünket jelentő gólt. Pedig arra a mérkőzésre éppenséggel úgy is emlékezhetnénk, mint heroikus bemutatkozásra az elitben, hiszen 1–3-ról sikerült egyenlíteni és az utolsó pillanatokig partiban játszani egy – akkor még – sportági nagyhatalom ellen.

Az éremnek szinte mindig megvan a másik oldala is, csak valamiért elvétve fordítjuk meg – számos meccsel ellentétben. A legtöbb infarktusos hajrát kézilabdázásunk tartogatja, e múlt kútjának mélyén a sydneyi női döntővel. Ki ne emlékezne rá, hogy a 46. percben 23–17-re vezettünk a dánok ellen, akik innen kerekedtek felül 31–27-re? De miért feledjük oly könnyedén az osztrákokkal szembeni negyeddöntőt, amelynek 57. percében, mínusz négynél joggal hittük, hogy kiestünk, és csupán a sógornők önemésztő húzásai juttatták tovább a mieinket? A 2003-as zágrábi vb-aranyat okkal és bő könnyel sirattuk, ott az óra 52:50-es állásánál 25–18-ra tarolták le a franciákat Radulovicsék, mégis döntetlen, hosszabbítás és ezüst lett belőle. De ki tudja, egyáltalán a négy közé jutunk-e, ha az águnkon a norvégok nem szórakozzák és bukják el az ukránok elleni mérkőzést, akik viszont így már páholyban, hanyatt dőlve kézilabdáztak ellenünk, a látszatra sem ügyelve, 35–23-ra adták meg magukat nekünk, ezzel közösen „pörgethettük ki” a norvégokat.

Férfiválogatottunk hányattatásait is sorolhatnánk, de már ezt is annyiszor megtettük, hogy… Inkább elevenítsük fel a 2012-es londoni olimpia negyeddöntőjét! Itt a jéghegy szilárdságú és testhőmérsékletű izlandiak követtek el kézilabdás öngyilkosságot: 27–26-os előnyüknél, az óra 59:49-es állásánál ők lőhettek büntetőt, és mivel nem pusztán rontottak, de egyúttal minden játékosuk átvedlett szurkolóvá, a kipattanó labdából az elöl üresen hagyott Lékai egyenlített. Ilyen nincs, rebegtük, de még „ilyenebb” is volt: a 2003-as vb-n kétszeri hosszabbítás árán gyűrték le fiaink a jugoszlávokat az olimpiai kvalifikációért is zajló egyenes kieséses szakaszban, méghozzá úgy, hogy az első ráadásban időn túli büntetőt harcoltak ki, és váltottak gólra, túlélésre, majd athéni részvételi jogra.

A 2004-es és 2012-es olimpia dicsőséges negyedik helyezése között válogatottunk lemaradt a 2008-as pekingi játékokról, mert a 2007-es vb-n Koksarov négy másodperccel a meccs lefújása előtt a bal szélről kicsikarta az egygólos orosz győzelmet. Ez máig élő trauma. De tegyük hozzá, azért juthattunk egyáltalán ilyen reményteljes helyzetbe, mert a nyitányon a dánok ellen az utolsó öt és fél percben 6–1-es rohammal fordítottak Nagy Lászlóék 24–28-ról 30–29-re. Néha, két borongás között nem ártana ezt a hajrát is újranézni.

Futballnyavalyáinkat ne is részletezzük. Kapust, védőt, csatárt kárhoztattunk évtizedeken át a vb-döntőért, -negyeddöntőért, később már a románoktól, a svájciaktól és a svédektől az utolsó utáni pillanatokban benyelt gólokért. Ellenpontként csupán a finnek 1997-es „bűvészmutatványát”, a magyar szöglet utáni, támadó labdaérintés nélküli gólunkat szokás felhozni. Pedig a finnek ellen is emlékezhetnénk egy „mesterhármasra”. A 2010 őszi helsinki Eb-selejtezőn, a négyperces hosszabbítás során Dzsudzsák 93:58-nál vágta be a hosszú alsóba a 2–1-et jelentő gólt, 2014 novemberében, a Groupama Arénában döntetlen színezetű mérkőzésen Gera csúsztatott fejese a 84. percben hozta meg az 1–0-s győzelmet, kis túlzással megint a semmiből.

De legújabb mámorunkhoz, a 2016-os Eb-hez is közelíthetünk onnan, hogy a norvégiai pótselejtezőt Király hihetetlen bravúrja nyitotta, Kleinheisler olyan gólt lőtt, amilyet sem azelőtt, sem azóta, Bordeaux-ban Alaba löketét a magyarok istene lehelte az 1. percben a kapufára, Marseille-ben Izland ellen öngóllal egyenlítettünk, Cristiano Ronaldo pedig majd’ megbolondult Lyonban, hisz a portugál kapuban két kósza, megpattant labdánk kötött ki. Ez lenne a balsors?

Halmazállapotot váltva, vízipólóban a harmadik évezred a szerbfóbiánktól volt hangos, bezzeg Belgrádban úgy élik meg, két olimpiai aranyat is mi vettünk el tőlük. Ami tény: Sydneyben az elődöntőt, Athénban a döntőt fordították meg Kásásék 8–7-re, előbbit 6–7-ről, az utóbbit 5–7-ről, 3–0-s utolsó negyeddel.

A mai napig sajnáljuk Güttler Karcsit, aki harminc évvel ezelőtt egy századmásodperccel, egy körömnyivel szorult a második helyre 100 mellen a brit Moorhouse mögé. De ki beszél már arról, hogy Atlantában, 1996-ban Rózsa mögött szerzett újabb ezüstöt 200-on; hogy 2000-ben, Sydneyben ugyanebben a számban Kovács Ági csupán egy métert vezetett az amerikai Kowal előtt, de az az utolsó volt; hogy még mindig 200 mellen, 2012-ben, Londonban Gyurta előnyéből még éppen a falig futotta, mert ki tudja, 201 méteren talán már a brit Jamieson nyer. De kit érdekelnek ezek a nyűglődések? Senkit, ha mi győzünk.

A vívás mellett vívódni is remekül tudunk, pedig minden idők legvalószínűtlenebb talpra állását is honfitársaink produkálták. Az 1988-as szöuli kardcsapatfináléban ugyanis 8:4-re megléptek a szovjetek, azaz egyetlen asszónyira álltak a beteljesüléstől. Csakhogy a mieink 8:7-re felzárkóztak, ekkor Gedővári Imre Alsan ellen 4:1-es hátrányba került – egyetlen tusra volt a vereségtől –, ám egyenlített, végül úgy nyert 6:5-re, hogy 5:5-nél az ellenfélnél volt a kedvezmény, tehát együttes találat esetén oda az aranyunk. Mégis meglett, 8:8-cal, jobb találataránnyal.

Négyszeres világbajnok asztaliteniszezőnk, Jónyer István is nemegyszer megkapta, hogyan lehetett az 1977-es vb-n párosban, Klampárral az oldalán, döntő szettben 20:11-es fórról kikapni. Ő viszont egészséges lelkialkatként ilyenkor mindig elmeséli, hogyan nyert 1975-ben, Kalkuttában kétszer is. Egyesben az első fordulóban 1:2-es szettarány mellett 12:17-re, kiesésre állt mumusa, a svéd Wikström ellen, amikor egy messzire guruló labdáért a palánk mellett sétálgatott, és hatalmas termetű barátja közvetlen közelről odaüvöltötte neki, „Pista, mit csinálsz?!”, egyúttal el is küldte a málnásba. Ettől ő úgy felhergelte magát, hogy sorozatban beütött kilenc poént, fordított, és világbajnok lett. Amiként párosban is, pedig az elődöntőben Gergellyel az oldalán 2:1-es és 20:16-os vesztésre állt a francia Secretin, Constant duóval szemben. Akkor azonban, egyetlen pontra a szomorú végtől, a csarnok beázása miatt félbeszakadt a mérkőzés, az öltözőben hősünk szundikált egyet, majd négy pörgetéssel 20:20-ra egyenlített, és onnantól kettősünk meg sem állt a dobogó tetejéig.

Sorolhatnám még a példákat, nem az emlékezet szab ennek határt, hanem az írás terjedelme. Ezért befejezésül azt kérem, az ezeréves átok mellett érezzük az ezzel egyidős áldást is. Vagy ahogyan Csank János futballtréner kevésbé fennkölten, de tökéletes sportos logikával megállapította: ne csak azt vegyük észre, ha kapjuk a lesgólt, hanem azt is, ha rúgjuk.

E szelektív memória a sportközérzetünket még erősebben nyomasztja. Amikor a britek ellen csaknem 16 másodperccel a duda előtt becsusszant a hálónkba az a gonosz korong, egyesek máris a 2009-es, zürichi szlovák–magyart idézték. Jelesül azt, hogy akkor 59:47-nél kaptuk meg a 4–3-as vereségünket jelentő gólt. Pedig arra a mérkőzésre éppenséggel úgy is emlékezhetnénk, mint heroikus bemutatkozásra az elitben, hiszen 1–3-ról sikerült egyenlíteni és az utolsó pillanatokig partiban játszani egy – akkor még – sportági nagyhatalom ellen.

Az éremnek szinte mindig megvan a másik oldala is, csak valamiért elvétve fordítjuk meg – számos meccsel ellentétben. A legtöbb infarktusos hajrát kézilabdázásunk tartogatja, e múlt kútjának mélyén a sydneyi női döntővel. Ki ne emlékezne rá, hogy a 46. percben 23–17-re vezettünk a dánok ellen, akik innen kerekedtek felül 31–27-re? De miért feledjük oly könnyedén az osztrákokkal szembeni negyeddöntőt, amelynek 57. percében, mínusz négynél joggal hittük, hogy kiestünk, és csupán a sógornők önemésztő húzásai juttatták tovább a mieinket? A 2003-as zágrábi vb-aranyat okkal és bő könnyel sirattuk, ott az óra 52:50-es állásánál 25–18-ra tarolták le a franciákat Radulovicsék, mégis döntetlen, hosszabbítás és ezüst lett belőle. De ki tudja, egyáltalán a négy közé jutunk-e, ha az águnkon a norvégok nem szórakozzák és bukják el az ukránok elleni mérkőzést, akik viszont így már páholyban, hanyatt dőlve kézilabdáztak ellenünk, a látszatra sem ügyelve, 35–23-ra adták meg magukat nekünk, ezzel közösen „pörgethettük ki” a norvégokat.

Férfiválogatottunk hányattatásait is sorolhatnánk, de már ezt is annyiszor megtettük, hogy… Inkább elevenítsük fel a 2012-es londoni olimpia negyeddöntőjét! Itt a jéghegy szilárdságú és testhőmérsékletű izlandiak követtek el kézilabdás öngyilkosságot: 27–26-os előnyüknél, az óra 59:49-es állásánál ők lőhettek büntetőt, és mivel nem pusztán rontottak, de egyúttal minden játékosuk átvedlett szurkolóvá, a kipattanó labdából az elöl üresen hagyott Lékai egyenlített. Ilyen nincs, rebegtük, de még „ilyenebb” is volt: a 2003-as vb-n kétszeri hosszabbítás árán gyűrték le fiaink a jugoszlávokat az olimpiai kvalifikációért is zajló egyenes kieséses szakaszban, méghozzá úgy, hogy az első ráadásban időn túli büntetőt harcoltak ki, és váltottak gólra, túlélésre, majd athéni részvételi jogra.

A 2004-es és 2012-es olimpia dicsőséges negyedik helyezése között válogatottunk lemaradt a 2008-as pekingi játékokról, mert a 2007-es vb-n Koksarov négy másodperccel a meccs lefújása előtt a bal szélről kicsikarta az egygólos orosz győzelmet. Ez máig élő trauma. De tegyük hozzá, azért juthattunk egyáltalán ilyen reményteljes helyzetbe, mert a nyitányon a dánok ellen az utolsó öt és fél percben 6–1-es rohammal fordítottak Nagy Lászlóék 24–28-ról 30–29-re. Néha, két borongás között nem ártana ezt a hajrát is újranézni.

Futballnyavalyáinkat ne is részletezzük. Kapust, védőt, csatárt kárhoztattunk évtizedeken át a vb-döntőért, -negyeddöntőért, később már a románoktól, a svájciaktól és a svédektől az utolsó utáni pillanatokban benyelt gólokért. Ellenpontként csupán a finnek 1997-es „bűvészmutatványát”, a magyar szöglet utáni, támadó labdaérintés nélküli gólunkat szokás felhozni. Pedig a finnek ellen is emlékezhetnénk egy „mesterhármasra”. A 2010 őszi helsinki Eb-selejtezőn, a négyperces hosszabbítás során Dzsudzsák 93:58-nál vágta be a hosszú alsóba a 2–1-et jelentő gólt, 2014 novemberében, a Groupama Arénában döntetlen színezetű mérkőzésen Gera csúsztatott fejese a 84. percben hozta meg az 1–0-s győzelmet, kis túlzással megint a semmiből.

De legújabb mámorunkhoz, a 2016-os Eb-hez is közelíthetünk onnan, hogy a norvégiai pótselejtezőt Király hihetetlen bravúrja nyitotta, Kleinheisler olyan gólt lőtt, amilyet sem azelőtt, sem azóta, Bordeaux-ban Alaba löketét a magyarok istene lehelte az 1. percben a kapufára, Marseille-ben Izland ellen öngóllal egyenlítettünk, Cristiano Ronaldo pedig majd’ megbolondult Lyonban, hisz a portugál kapuban két kósza, megpattant labdánk kötött ki. Ez lenne a balsors?

Halmazállapotot váltva, vízipólóban a harmadik évezred a szerbfóbiánktól volt hangos, bezzeg Belgrádban úgy élik meg, két olimpiai aranyat is mi vettünk el tőlük. Ami tény: Sydneyben az elődöntőt, Athénban a döntőt fordították meg Kásásék 8–7-re, előbbit 6–7-ről, az utóbbit 5–7-ről, 3–0-s utolsó negyeddel.

A mai napig sajnáljuk Güttler Karcsit, aki harminc évvel ezelőtt egy századmásodperccel, egy körömnyivel szorult a második helyre 100 mellen a brit Moorhouse mögé. De ki beszél már arról, hogy Atlantában, 1996-ban Rózsa mögött szerzett újabb ezüstöt 200-on; hogy 2000-ben, Sydneyben ugyanebben a számban Kovács Ági csupán egy métert vezetett az amerikai Kowal előtt, de az az utolsó volt; hogy még mindig 200 mellen, 2012-ben, Londonban Gyurta előnyéből még éppen a falig futotta, mert ki tudja, 201 méteren talán már a brit Jamieson nyer. De kit érdekelnek ezek a nyűglődések? Senkit, ha mi győzünk.

A vívás mellett vívódni is remekül tudunk, pedig minden idők legvalószínűtlenebb talpra állását is honfitársaink produkálták. Az 1988-as szöuli kardcsapatfináléban ugyanis 8:4-re megléptek a szovjetek, azaz egyetlen asszónyira álltak a beteljesüléstől. Csakhogy a mieink 8:7-re felzárkóztak, ekkor Gedővári Imre Alsan ellen 4:1-es hátrányba került – egyetlen tusra volt a vereségtől –, ám egyenlített, végül úgy nyert 6:5-re, hogy 5:5-nél az ellenfélnél volt a kedvezmény, tehát együttes találat esetén oda az aranyunk. Mégis meglett, 8:8-cal, jobb találataránnyal.

Négyszeres világbajnok asztaliteniszezőnk, Jónyer István is nemegyszer megkapta, hogyan lehetett az 1977-es vb-n párosban, Klampárral az oldalán, döntő szettben 20:11-es fórról kikapni. Ő viszont egészséges lelkialkatként ilyenkor mindig elmeséli, hogyan nyert 1975-ben, Kalkuttában kétszer is. Egyesben az első fordulóban 1:2-es szettarány mellett 12:17-re, kiesésre állt mumusa, a svéd Wikström ellen, amikor egy messzire guruló labdáért a palánk mellett sétálgatott, és hatalmas termetű barátja közvetlen közelről odaüvöltötte neki, „Pista, mit csinálsz?!”, egyúttal el is küldte a málnásba. Ettől ő úgy felhergelte magát, hogy sorozatban beütött kilenc poént, fordított, és világbajnok lett. Amiként párosban is, pedig az elődöntőben Gergellyel az oldalán 2:1-es és 20:16-os vesztésre állt a francia Secretin, Constant duóval szemben. Akkor azonban, egyetlen pontra a szomorú végtől, a csarnok beázása miatt félbeszakadt a mérkőzés, az öltözőben hősünk szundikált egyet, majd négy pörgetéssel 20:20-ra egyenlített, és onnantól kettősünk meg sem állt a dobogó tetejéig.

Sorolhatnám még a példákat, nem az emlékezet szab ennek határt, hanem az írás terjedelme. Ezért befejezésül azt kérem, az ezeréves átok mellett érezzük az ezzel egyidős áldást is. Vagy ahogyan Csank János futballtréner kevésbé fennkölten, de tökéletes sportos logikával megállapította: ne csak azt vegyük észre, ha kapjuk a lesgólt, hanem azt is, ha rúgjuk.