A színvonalas és szemet kápráztató megnyitóünnepségekkel már így is tele a padlás, ám mégis mindig meghökkenünk egy-egy nagy sportesemény kapcsán, amikor olyan elemekkel találkozunk, amelyekkel korábban nem.

Új-Zéland ritkán ad otthon ilyen jelentőségű sporteseménynek – sőt, olimpiáról és labdarúgó vb megrendezéséről még csak nem is álmodhatnak –, így a világban unikumnak tekinthető országtól és nemzettől várható volt, hogy valami egyedivel, váratlanul rukkol elő. Nem okoztak csalódást. Tízes skálán tizenegyest érőn teljesítettek.

A megnyitót egy kis helyi föld- és kultúrtörténeti múltidézéssel kezdtük – eddig speciel sablon –, amelyben a küzdőtér igazából életre kelt. És akkor eljött a meghökkenés ideje. A pályán a végtelen óceán, majd egy vulkán kelt életre. Előbbi élethűen hullámzott a fény- és füsttechnikának köszönhetően – árnycápák úsztak körbe-körbe, majd a táncosok is két óriási cápát formáztak meg –, utóbbi látványos lávakitörésekkel operált, amelynek epicentrumában táncosok járták a hakát. Ezután sportági bemutató jött, egy tízéves forma kisfiú kivilágított hatalmas rögbi labdát szorongatva hosszú percekig kígyózott-szlalomozott tucatnyi felnőtt játékos között, fölött, mellett, alatt.

Aztán érkezett a meglepetésember, ki más, Jonah Tali Lomu, a súlyos betegség – májátültetés – miatt fiatalon visszavonult, még mindig csak 36 éves, fénykorában közel kétméteres és 120 kg-os, a pályán feltartóztathatatlan helyi legenda, aki mintegy négyszáz fős kórus társaságában énekelte el a sportági himnuszt. A rendező furcsa képeket tudott összevágni a pályáról, a mexikói származású, legújabb tinibálványt, Selena Gomest egy nyelvét nyújtogató, népviseletbe öltözött, amúgy félmeztelen helyi törzsfőnökre cserélte. A vidám éneket az új-zélandi miniszterelnök, majd a Nemzetközi Rögbiszövetség (IRB) elnökének megnyitó köszöntője követte.

Ezután ismét előtérbe került a haka, majd az este lezárásaként az egész Aucklandet érintő – tehát nem korlátozódott az ünnepség kizárólag a stadionra – színpompás és színvonalas tűzijáték zárta, amely alá a zenét nagyzenekar szolgáltatta, néhol hagyományos, vagy éppen modern hangszerekkel fűszerezve.

A városban is volt látnivaló a tűzijátékon kívül. Nem csoda, az ötvenezerről hatvanra bővített stadion elég kicsinek bizonyult, a jegyigénylés tízszeres volt ugyanis. (A vb-re százezer(!) turistát várnak, döntően Angliából és Ausztráliából.) A kikötőben volt vízágyúval lövöldöző naszád, de negyven fős sárkányhajó is, utóbbiban népviseletes maorikkal. A targonca-balett sem nevezhető éppen szokásos látványelemnek, de a felhőkarcoló oldalán függesztéssel „lesétáló" páros mutatványa sem.

A miheztartás végett: vb-nyitányt kétszáz ország megközelítőleg egymilliárd nézője követhette nyomon élőben.

A megnyitó után már a játéké volt a főszerep, a kamera egészen az öltözőajtóktól kísérte figyelemmel a pályára érkező két csapatot. A folyosón nyoma sem volt a futballban megszokott ölelgetésnek, pacsizásnak, sztorizgatásnak, egymás tekintetét sem igen keresték az ellenfelek. A labdarúgással ellentétben ebben a sportágban nem bevett szokás a bratyizást elősegítő, klubokban történő keveredés. A himnuszokat a szokásos harci táncok kísérték mindkét fél részéről, amellyel leginkább magukat tüzelték. Mert ezen a szinten már aligha riadnak meg a pálya túloldalon felsorakozók egy kis tradicionális hókuszpókusztól, még akkor sem, ha az történetesen a legendás haka.