Népsport: suttogások és pofonok a Régi Képviselőházban

Fontos év volt 1923 a magyar ökölvívás történetében. Az ekkor még a Magyar Birkózók és Bokszolók Országos Szövetsége (MBBOSZ) kötelékébe tartozó, de két évvel később már önállóvá váló hazai sportszervezet április 11-én nyolc súlycsoportban megszervezte és lebonyolította az első Budapest-bajnokságot. Ott tűnt fel egy tehetséges légsúlyú versenyző, Adler Zsigmond – Papp László későbbi mestere. December derekára időzítve pedig kiírta az első hazai országos bajnokságot, ezt a jó szándékkal megálmodott, de összességében át nem gondolt, alapvető hibáktól hemzsegő és végül kissé komolytalanná váló viadalt. Magyar narancs, magyar bajnokság – sárga, savanyú, de a miénk.

A tavaszi fővárosi versennyel ellentétben az ob-n csak hét súlycsoportban kezdődtek el a küzdelmek, mert nehézsúlyban mindössze egy versenyző, az MTK-s Pielitz Nándor nevezett be. A másik hét kategóriában viszont összejött annyi induló, hogy érdemes volt előcsatározásokat is tartani. Mai szemmel nézve meglehetősen szokatlan és zavaros lebonyolítási szisztéma alapján sorolták párokba az indulókat, az eredeti elképzelés szerint (amit aztán a döntő szervezetlensége végül felülírt) egyetlen hét négy napjába zsúfoltak be minden mérkőzést. Akadtak, akik 168 óra leforgása alatt háromszor is szorítóba léptek...

Ezeket az előmeccseket Budapesten, a Golgota út 8. szám alatt található MÁV Gépgyári Sportkör dísztermében bonyolították le, meglehetősen vegyes visszhangok közepette. A Sporthírlap az első két versenynap után ezt írta: „A ring körül úgy 200-300 főnyi, főként fiatalemberekből álló közönség a párok küzdelme közben, vagy a bírói döntések után olyan lármát, zenebonát csinált, hogy gyakran percekig szünetelt a verseny. Az izgatott klubfanatikusok minden figyelmeztetés ellenére sem csendesedtek le, s így különösen az első napon olyan volt a verseny színhelye, mint egy megbolygatott hangyaboly.”Ezzel szemben a Nemzeti Sport első napi beszámolója színvonalas mérkőzésekről, de gyér számú közönségről számolt be. No meg arról az aprócska malőrről, hogy a szervezők elfelejtettek orvost hívni a szorító mellé.

Pedig szükség lett volna a doktorra, mert a sok pontozásos végeredményű parti mellett harmatsúlyban (az akkori nyelvhasználatban még az angol átvételből eredő bantamsúlyként emlegetve) egy komoly      „leütést” is láthatott a publikum. Szakál, a III. Kerület versenyzője úgy eltalálta a Lapterjesztőket képviselő Jolsvayt, hogy szegény negyedórán át eszméletlenül feküdt a földön. De a könnyűsúlyban is történt egy sajnálatos eset: a Tiburzió–Himmelbauer összecsapás végén Himmelbauer összeesett, a Rókus Kórházba kellett szállítani, ahol megállapították, bordatörést szenvedett, a sérült testrész ráadásul átfúrta a tüdejét.

A Népsport tudósítója mondjuk aligha ezért írta a másnapi cikkében, hogy ez a párosítás hozta az első nap „legjobb, valóban nívós, szinte klasszikusan szép küzdelmét”. Az eset után amúgy a Lapterjesztők komplett különítménye visszalépéssel fenyegetőzött, és erre biztatta a többi klubot is. A hiányzó orvos mellett ráadásul még két bírói ítéletet is vitattak, amit megóvtak – éppen csak a kijelölt határidőn túl. Végül aztán a lázadó klub maradt, ám ettől az ítéletek még egyáltalán nem lettek egyértelműbbek és támadhatatlanok. A Nemzeti Sport külön kiemelte, hogy „a pontozó bírák véleménye legtöbbször annyira ellenkezett, hogy a mérkőzéseket minduntalan meg kellett hosszabbítani egy-egy menettel”.

Mindenki azt gondolta, majd a döntőre helyre áll a világ rendje. A sporttörténelmi aranycsatát ugyanis egy impozáns helyszínen, az Ybl Miklós tervei alapján 1865-ben három hónap (!) alatt felépített Sándor utcai Régi Képviselőház nagytermébe vitték be. Az épület Steindl Imre Országházának 1904-es átadását követően (igaz, mindkét ház már két évvel korábban átköltözött) jobbára konferencia-helyszínként funkcionált, de sporteseményeknek is otthont adott. Alighanem innen jöhetett az ötlet, hogy a bokszolók is belakhatnák.

Mint kiderült, ennél rosszabb helyet akarva sem választhattak volna.

„Ez a verseny sem sikerült sem látogatottság, sem pedig a rendezés szempontjából, úgy, ahogy kellett volna– füstölgött a Nemzeti Sport a december 16-i finálé másnapján. – A karzatok tele voltak ugyan, de az ülőhelyek közönségének egy részét a 20-25 ezer koronás árak visszariasztották. A sportbeli sikernek nagy ártalmára volt a szabálytalanul felállított ring, amely csaknem baleset okozója lett. A ring olyan lazán volt felállítva, hogy a bokszmérkőzések egyik legszebb mozzanatát, a kötélmunkát lehetetlenné tette.”Vagy ahogy ugyanezt Peterdi Pál és Garasi Lajos a 100 évnek is egy a végecímű, a III. kerületi sportklub történetét feldolgozó könyvében valamivel plasztikusabban megfogalmazta: „A kötelek közé keveredni ugyanis olyan volt, mintha az ember felakasztotta volna magát.”

De a Sporthírlap más hiányosságról is beszámolt: „A párok bejelentése és az eredmény kihirdetése oly halkan történt, hogy csak az első sorban ülők hallhatták. A szövetségnek gondoskodnia kell a jövőben arról, hogy az eredményhirdetés szócsövön történjék. Az egyes mérkőzéseket oly nagy lárma kísérte, hogy a rendőrség képviselője egy ízben kénytelen volt a terem kiürítését is kilátásba helyezni.”

Ilyen körülmények között persze nem csoda, hogy a tervezett hét döntőből csak hármat tudtak elsőre lebonyolítani. A második félidőnek sokáig időpontja sem volt, sőt szó volt arról, hogy karácsony másnapjára halasztják a meccseket. Végül hat nappal az eredeti időpont után, december 22-én fejezték be a viadalt, a már ismert és bejáratott Golgota utcai helyszínen, de ezúttal már a nézők teljes kizárásával.

Az országos bajnokság talán legnagyobb meglepetését a légsúly nagy esélyesének tartott Adler Zsigmond szerezte azzal, hogy minden előzetes várakozás ellenére nem tudott nyerni. A III. Kerület menője az első előmeccsen még biztosan legyőzte a Lapterjesztőknél készülő Győryt, de aztán kikapott klubtársától, Beregitől – a Sporthírlap szerint igazságtalanul, mert a bírók csúnyán lepontozták. De mindez végül nem számított, mert Adler aztán a harmadik ellenfelétől, a TTC 17 esztendős péktanoncától, Szoboleczky Sándortól is kikapott – és ezt már a hírlapírók sem vitatták. Szoboleczky amúgy a döntőben is jobb volt – legalábbis a beszámolók szerint – a Sparta színeiben bokszoló Schuldiener Miklósnál, csakhogy a két pontozó homlokegyenest máshogy ítélte meg a három menet alakulását: 2.5 pontot adott az egyik ide, 1.5 pontot a másik – oda. Ezért aztán a vezetőbíró az akkori szabályok szerint egy negyedik menetet is beiktatott, amelyet aztán a rutinosabb Spárta-versenyző használt ki. „Ez a mérkőzés iskolapéldája volt annak, hogy lehet bírói pontozással egy megérdemelt győzelmet – elveszteni”– vonta le a tanulságot a végén a Sporthírlap szerzője.

Szerencsére nem minden súlycsoportot illettek csalás vádjával a szakírók a III. Kerületi TVE három ob-győzelmét hozó első magyar bajnokság végén. A váltósúly nyolcas mezőnyében győzedelmeskedő ferencvárosi Pakurár Szilárd civilben fodrászsegéd volt, kortársai szorgalmasnak, de kissé önfejűnek tartották, például annak köszönhette sikerét, hogy ellenfele, Székely több szabálytalan és meg nem engedett ütését büntette a mérkőzésvezető.

A könnyűsúlyúak között első helyen végző Vörös Pál a szintén sokszor dicsért Tiburzió elleni fináléját az egész országos bajnokság legszínvonalasabb ökölcsatájaként aposztrofálták a kortársak. Más kérdés, hogy az ekkor az aranyérmesnek bátran megelőlegezett párizsi olimpiai szereplés lehetőségéből fél évvel később nem lett semmi.

De az, ahogy mondani szokták, már egy másik történet.