Lélekterápia vegán kutyáknak

Mindenki ismer már kismillió vegán viccet („Szia, Béla vagyok...” ; „Szia, én meg vegán...”), ám táplálkozásügyileg a tudományos megközelítésbe nem mennék bele, ugyanis fogalmam sincs arról, milyen hatással van a húsmentes kajálás a teljesítményre. Ahogy elnéztem a vegán ismerősöket, konszolidáltak, és nem, nem gyilkosoznak le azért, mert felhúztál egy gyapjúzoknit, szóval teljesen jól elvannak. Bár jómagam sem eszem húst (csak chipset, sült krumplit, fagyit), nem lenne türelmem állandóan azt figyelni, mi nem tartalmaz állati eredetű cuccot, vagy számolgassam, miből és mennyi kell, hogy megfelelő mennyiségű fehérje, vitamin, tudomisén még mi jusson be a szervezetembe, hogy ne essek neki hazatérve a csülkös tálnak.

Bár ennél a trash food táplálkozásnál már minden jobb, ám ezzel az életmódváltással is úgy vagyok, mint mindennel: majd holnap! Az meg sose ma van.

A probléma, mint szinte mindennél, az arany középútról történő letérésben van, azaz a szélsőségekben. Én mindig úgy voltam vele, felőlem mindenki azt eszik, amit akar, cserébe nekem se szóljanak be, mit kajálok. Enni és enni hagyni (eredetileg úgy hangzott, hogy inni és inni hagyni!). Jobb, ha a saját kajálási szokásainkat nem tukmálják rá olyanokra, akik védekezni sem tudnak ellene, és nem csapnak az asztalra, hogy mész te innen a padlizsánnal, én húzok a Mekibe. Ilyenek a gyerekek meg az állatok.

Legutóbbi kiakadásom tárgya a vegán kutya volt. Értem én, hogy a gazdi vegán, legyen, nincs azzal semmi baj, meg óvjuk a környezetet, s lehet, én vagyok maradi azzal a gondolattal, hogy a kutya húsevő, s bár a mai világban minden felgyorsult, az ebek evolúciója ezt még nem tudta követni, és ha eléjük teszel egy tál zabkását meg egy tál szaftos cupákot, akkor tuti nem az előbbit választják. Vagy ha mégis, gyanús, hogy lovat vettél.

Na, szóval a sztori, hogy a gazdi kihívta a vegán kutyához a kutyapszichológust, mert az kamaszodik, ráadásul híg a széklete, teraperizálja már meg.

Abszurd humornak még jó is lenne, ha nem volna a sztori vérkomoly. Hogy a terápia miként történt, nem részleteztém, de próbálom elképzelni. Eleve a kutyapszichológus. Értem én, hogy az állatoknak lelkük van, meg olykor be vannak depresszálva – na de az, hogy a kutyával való konzultáció miként zajlik, és mi visz rá valakit, hogy kutyapszichológis legyen...?

– Ó, látom, kitűnő eredménnyel végzett. Mire szeretne a továbbiakban szakosodni? Családterápiára, gyerekpszichológiára, gyászterápiára?

– Dobermanra.

Amúgy a „kutyamókus” nem volt egy elveszett lélek, mert azt javasolta, hogy tán húst kellene adni annak a szerencsétlennek, de ezt a magyarázatot a gazdi nem fogadta el.

Hogyan folytatódhatott ezek után a terápia?

– Nos, a Bodrival (aki amúgy szuka – a szerző) történő diskurzus során arra a megállapításra jutottam, hogy a problémái a korai anya és gyermek kapcsolatban gyökereznek. Bodri anyja nem szoptatta úgy őt, mint nyolc másik ikertestvérét, ám a híg székletet mégis a proteinhiányra vezetném vissza.

Mivel ez sem elfogadható magyarázat, hisz látja, hát úgy eszi ez a kutya a sütőtököt, mintha az élete múlna rajta, tovább kell faggatni. Rendben, ez további tízezer/óra, a „kutyamókus” jól jár, de valamit csak ki kellene találni, hogy normál kaját kapjon az a kutya, ha már nem tengerimalacnak született.

– A mélyebb pszichoanalízis és a nonverbális jelek elemzése alapján arra a következtetésre kellett jutnom, hogy az ön kutyája valójában egy transzmacska, nincs mit tenni, a macskáknak aztán tényleg nagy szükségük van a húsra, meg vegyen neki pár kartondobozt, néha doromboljon neki, így a kamaszkori magatartási problémái és a híg széklet is megoldódik. Jó hír, hogy csak kandúrokkal párosodik majd, így nem kell tartani egy esetleges nem kívánt alomszaporulattól.

S hogy mindez miként kapcsolódik a futáshoz, arról fogalmam sincs, csak még mindig ennek a sztorinak a hatása alatt vagyok.

Mindenki egyen azt amit akar, ne turkáljon más tányérjában, sportolóként fokozottan figyeljen, miből, mennyit vesz magához, mert a temérdek hús nem tesz jót a köszvényünknek, a fényevés meg számos hiánybetegséghez vezethet, különösen azon sporttársainknál, akik még nem sajátították el a fotoszintézis csínját-bínját.

Jövő héten találkozunk, még nem tudom, miről lesz szó, de arról nagyon.