Két korszakos egyéniség, két fazonszabász, két, a hagyományos értelemben is játékos futballista léphet le az európai klubfutball porondjáról – épp akkor, amikor az leginkább a reflektorfényben van. A két lábon járó FC Barcelona, Xavier Hernández Creus, minden katalán Xavija a BL-finálé után biztosan a katari al-Szaddban folytatja pályafutását, míg a flegmatikusság olasz megtestesítője, Andrea Pirlo szinte bizonyosan búcsút int a Juventusnak, és valószínűleg a tengerentúlra igazol. A spanyol 35, az olasz 36 éves, és ugyan egy pályafutás sem tart örökké, mégis leszögezhető, veterán koruk ellenére űrt hagynak maguk mögött – nem csak a pálya közepén.

Xavi búcsúztatása

A neves angol szakíró, Michael Cox írta Pirlóról néhány éve az ESPN-en, hogy nemzedékének óriása. „Hogy ő generációja legjobb játékosa? Nem igazán, de ő a legfontosabb.” Cox gondolatát pedig kiterjeszthetjük – spanyol megközelítéssel feltétlenül – Xavira. Lehetetlen megmondani, hogy az elmúlt bő egy évtizedben Pirlo volt-e fontosabb az olasz labdarúgás vagy Xavi a spanyol számára. Mindkét ország futballja esetében igazodási pontok.

Különböző ívű pályát futottak be, különböző módon. Mégis nagyon sok a közös vonás, a találkozási pont. Mindketten megnyertek gyakorlatilag minden nagy trófeát, világbajnokok, Bajnokok Ligája-győztesek, trófeák sorát kaparintották meg. Válogatott és klubszinten egyaránt óriási megbecsülésre tettek szert, egyikőjük sem hangos természetéről híres, ám egyaránt eljutottak oda, hogy viselték a válogatott csapatkapitányi karszalagját. S ami talán minden kézzelfoghatónál jobban összefűzi őket: a tökéletes technika, a zseniális passzok, a mesteri indítások, a játék legmagasabb fokú szervezési készsége, a középpálya uralma.

Xavi gólja a Juventus ellen (2003, Barcelona–Juventus 1–2, 4:00-tól)

Talán nem is sejtjük, de e jellegzetességjegyek visszavezethetők egy közös személyre: Pep Guardiolára. Xavi esetében a focirajongóknak nem kell különösebben ecsetelni, hogy a jelenlegi katalán karmester a korábbi szellemi örököse volt a barcelonai középpályán. Ám Pirlo játékára is nagy hatást gyakorolt a Barca korábbi, a Bayern jelenlegi edzője, aki furcsamód 2001-ben épp úgy került a Bresciához, hogy az addig kölcsönben ott szereplő Pirlót kellett pótolnia.

„Pep Guardiolát – felelte néhány éve Pirlo arra a kérdésre, hogy kit tart a „maestrójának”. – Ebben a szerepkörben ő volt egy minta. Vagy inkább a minta: a játék olvasása, a nyugodtsága, a passzolása. Hála neki a Barcelona most a legkönnyedébb csapat Európában. Lenyűgöző a sebesség, amellyel a katalánok járatják a labdát.”

Már-már filozofikus hangnemben az olaszok Bocelli utáni leghíresebb Andreája így írt önéletrajzi könyvében posztjáról. „Kicsit olyan vagyok a pályán, mint a vándorló cigány. Egy középpályás folyamatosan keresi a kitörési pontokat, hogy kiszabaduljon a fojtogató árnyékok közül. Csak pár négyzetméterem van, hogy az legyek, aki. Ez a talpalatnyi hely, ahol kiteljesedhetek: átvenni a labdát és továbbítani a csapattárshoz, aki gólt szerez. Nevezhetjük asszisztnak is – ez az én utam a teljes boldogsághoz.”

Pedig, mint sok nagy pályafutás, Pirlóé sem úgy indult, hogy azokból egyenesen következőek legyenek a ma már annyira jellemző becenevek, mint a Mérnök, a Metronóm, a Mozart vagy szimplán a Professzor. Miután a lombardiai születésű labdarúgó 1995-ben, minden idők legfiatalabb bresciai játékosaként, 16 évesen bemutatkozott az élvonalban, általában támadóként kapott lehetőséget. A fiatal tehetségre gyorsan lecsapott az Inter, és Pirlo a 2000-es U21-es Eb-n – klasszikus 10-es szerepkörben játszva – győzelemig vezette az övéit.

Rekordot jelentő 46 alkalommal szerepelt az U21-esek között, ám az Internél nem jött össze az áttörés, nem tudta tehetségét kibontakoztatni. 2001-ben kölcsönben visszakerült a Bresciába, és ugyan csak fél évet töltött újra nevelőegyüttesében, az rendkívül meghatározó volt a jövőre nézve. Egyrészt a fehér-kékeknél együtt szerepelhetett gyerekkori bálványával, Roberto Baggióval, másrészt épp az ő jelenléte miatt Carlo Mazzone edző a középpályán az addiginál sokkal mélyebben, szervezői feladatokkal küldte pályára.

Válogatás Pirlo tíz legszebb szabadrúgásából

A húzás bejött: a kis Brescia szárnyalt, a rossz kezdés után a hetedik helyre ért fel a bajnokságban, Pirlo remekelt, a Milan pedig „kimenekítette” őt az Interből. A nerazzurri prominens vezetői később évekig foghatták a fejüket, amiért oly' könnyedén lemondtak Pirlóról, hiszen Carlo Ancelotti kezei alatt nemzetközi szinten is klasszissá érett, az edző tökéletesen találta meg a helyét a rombusz hátsó végpontjában. A borkedvelő középpályás pedig kedvenc nedűjéhez hasonlóan az idő múlásával egyre nemesebb lett, jöttek a BL-címek, a calciopoli árnyékában kicsit váratlan vb-cím, majd amikor már mindenki azt hitte, leszálló ágba került, a Juventusban következett be a kiteljesedés.

Baggio amúgy Guardiolához hasonlóan közös pont Pirlo és Xavi karrierjében, igaz, inkább csak technikai szempontból. Az aranylabdás 2004-es válogatottbeli búcsúmeccsén találkoztak ugyanis először nemzetközi szinten.

Xavi akkor már egy ideje alapember volt a Barcelonában, és a mára legendássá vált középpályás az aktuális szezon elejéig az is maradt, Ivan Rakitic érkezése után viszont már nem számított stabil kezdőjátékosnak, de Luis Enrique a fontosabb meccseken mindig az első cserék között számolt vele. A szakember nem véletlenül kérte meg, hogy a csalódást keltő 2013–2014-es idény után vállaljon el még egy évet a Barcelonában, amelynél a pályán és azon kívül is fontos szerepet töltött be.

A katalánok csapatkapitánya 1991 óta tartozik a Barcelona kötelékébe. Huszonnégy év hosszú idő, huszonnégy éven keresztül nem lehet a csúcson lenni, ez alól Xavi sem kivétel. Legnagyobb sikereit, legjobb formáját – Pirlóhoz hasonlóan – pályafutása második szakaszában, Pep Guardiola érkezését követően, 28. életévének betöltése után érte el.

Pirlo sem volt nagy vándormadár (az utóbbi 14 évben két csapatban játszott), Xavi viszont joggal klubikon. A Barcelona akadémiáján, a La Masián nevelkedett, kis képzavarral élve, ereiben nemcsak gránátvörös, kék vér is csörgedez. Kívülről-belülről ismeri a klubot, magában hordozza a Barca DNS-ét. Első nagy sikerét a spanyol korosztályos válogatottal érte el, amellyel 1999-ben megnyerte az U20-as világbajnokságot, majd egy évvel később ezüstérmet szerzett a sydneyi olimpián. A nemzeti csapatban a felnőttek között 2000-ben debütált, és több mint 130-szor öltötte magára a címeres mezt, ezzel Iker Casillas mögött második a spanyol örökrangsorban.

Alapembere, meghatározó tagja volt annak az aranykorát élő spanyol válogatottnak, amely 2008-ban és 2012-ben is megnyerte az Európa-bajnokságot, míg 2010-ben Dél-Afrikában elhódította a vb-aranyat. Ez utóbbi tornán 91 százalékos passzpontossággal zárt Xavi, ami kimagasló teljesítmény, nála mégis állandó jellemzővé vált az utolsó évekre.

A Barcelonában 1998 augusztusában, a Mallorca elleni Szuperkupa-mérkőzésen mutatkozott be, méghozzá góllal. A bajnokságban kevesebb mint két hónappal később debütált. 2002-ben először talált be a Real Madridnak, 2004-ben pedig már csapatkapitány-helyettes volt. Egy évre rá az Év játékosa lett Spanyolországban. A 2005-ös esztendőt beárnyékolta, hogy az egyik decemberi edzésen súlyos térdsérülést szenvedett, és – bár négy hónap kihagyás után áprilisban visszatért a pályára – az Arsenal ellen 2–1-re megnyert BL-döntőben végig csak a kispadon ült.

Guardiola 2008-as kinevezése óta tartják a világ egyik legjobb irányító középpályásaként számon, aki nélkül a Barcelona korántsem biztos, hogy sikert sikerre halmozott volna. Sergio Busquetscel és Andrés Iniestával tökéletesen kiegészítették egymást, csúcsformájukban uralták a pálya középső harmadát.

„A Barcelonában a játékosok magukat motiválják. Xavit vagy Iniestát sosem tanítottam futballozni, az edzők ott csak azért vannak, hogy segítő kezet nyújtsanak. Ők húsz éve jól játszanak, a jó játékosok pedig nem az edző miatt játszanak jól, ők nélkülem is kiválóan teljesítenek” – mesélt a különös „barcelonai buborékról” Guardiola, aki szerint Xavi utánozhatatlansága a játék szeretetében rejlik.

„Nem volt olyan nap, amikor azt láttam volna, hogy nem élvezi a játékot. Ha barátságos meccs volt, akkor is mindig pályára lépett, ha sérült, akkor is, vagy a mielőbbi visszatérésen dolgozott. Ő a leginkább amatőr játékos, akit ismerek, és ezért vált a lehetséges legprofibbá. A futball szeretete azt jelenti, amit ez az ember művel” – nyilatkozta az edző, akinek nem titkoltan meghosszabbított keze volt a pályán Xavi.

Xavi nem szerzett annyi gólt, mint Frank Lampard a Chelsea-ben, nem futballozott olyan látványosan, mint Zinedine Zidane a Real Madridban, de szinte egyedül tudta szabályozni a mérkőzések iramát, valamint nagyon értett a társak kiszolgálásához. Pirlo és Paul Scholes mellett az elmúlt 15 évben leginkább ő közelítette meg a tökéletes mélységi irányító fogalmát.

Emlékezetes előkészítések sora fűződik a nevéhez. A 2008-as Európa-bajnokság döntőjében egy, a négy évvel későbbi fináléban két gólpasszt adott. A 2009-es BL-döntőben Lionel Messi, a 2011-esben Pedro találatát készítette elő. Harmadik Bajnokok Ligája-sikere után a klubvilágbajnokság döntőjében ismét Messit szolgálta ki, míg a 2012-es Király-kupa-fináléban Pedro váltotta gólra a passzát. A 2010-es világbajnokság elődöntőjében ő ívelte be azt a szögletet, amelyből Carles Puyol vaddisznómódon berobbanva győztes gólt fejelt a németeknek, míg a 2008 májusában rendezett Real Madrid elleni szuperrangadón (6–2) négy asszisztot jegyzett. Huszonnégy trófeát nyert meg nevelőegyesületével, nyolcszor lett spanyol bajnok, háromszor nyerte meg a BL-t, 505 spanyol bajnokin és eddig 172 nemzetközi mérkőzésen lépett pályára – mindegyik klubrekord. Megdolgozott érte.

Pirlo játékában sosem a kirobbanó dinamika volt a leghangsúlyosabb, így játékát mintha kevésbé viselte volna meg a test kopása, mint Xaviét. (Vagy csak ennyivel erősebb a Barca játékosállománya?) A spanyoltól a legutóbbi két idényben már elmaradtak azok a „gyilkos” passzok, amelyekkel a Barca és a furia roja egy szempillantás alatt átjátszotta az ellenfelek védelmét, a nemzeti csapat 2014-es vb-lebőgése és a Barcelona egy évvel ezelőtti trófeanélkülisége pedig alighanem véglegesítette az elhatározást Xaviban egy új élet megkezdésére. Amikor egészséges volt, Pirlo még ebben a szezonban is a Juventus egyik legfontosabb láncszeme volt, ám az elmúlt hónapok egyértelműen gondolkodásra késztették, és kijelentette, ha nyer csapata a BL-döntőben, biztosan új szakaszt kezd az életében. A német főváros a vb-cím után végképp a legfontosabb várossá válhat karrierjében.

Két, már így is irigylésre méltó karrier a végéhez közeledik, s egyikük szombat estétől még irigyeltebb lesz. Pirlo egy olyan edzővel jutott el a BL-döntőig, aki korábban már lemondott róla. Xavi fontosságát jelzi, úgy jutott el 43 meccsig a szezonban, hogy csak 13-szor volt végig a pályán. A Juventus nem lenne ugyanolyan Pirlo nélkül, ahogy a Barcelona sem Xavi nélkül.

„Nem akarom, hogy a társak csak úgy elviseljenek. Ha érzem, hogy vége, akkor vége lesz!” – mondta korábban Pirlo. Nehéz elképzelni.