S. TÓTH JÁNOS 2019.12.17 22:57

Tűz van, babám! – S. Tóth János publicisztikája

 

Mutatóujját az ég felé emelve figyelmeztetett a fővárosi közgyűlés november végi ülését követően a Népszava szerzője: a képviselő-testület döntése, hogy egyhangúlag támogatta a 2023-as budapesti atlétikai világbajnokság megrendezését, legfeljebb esély, hogy a földkerekség – a labdarúgó-világbajnokság és a nyári olimpia után – harmadik legnézettebb sporteseményének valóban a magyar főváros legyen a vendéglátója. S lássuk be: igaza volt a cikket jegyző Gulyás Erikának, hiszen az új főpolgármester számos, összességében százmilliárdos nagyságrendű költségvetési forrást igénylő egyéb projekt megvalósításához kötötte Budapest Főváros Önkormányzatának támogatását.

Van valami mélységesen szimbolikus ebben a nagyvonalú árukapcsolásban… Hanem közben peregnek a napok, s máig nem mondatott ki, mikor kerülhet sor az első kapavágásra a Csepel-sziget északi csúcsán. A múlt héten a Fővárosi Közfejlesztési Tanács is belépett a képbe, a kabinet térfelére passzolva át a labdát; kormányhatározatnak kell születnie év végéig. Pedig Sebastian Coe, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (World Athletics, WA) elnöke már november 25-én finom diplomáciai jelzéssel tudatta a Magyar Atlétikai Szövetségnek és a kormánynak címzett hivatalos levelében: elvárná, hogy a vb rendezéséről szóló nemzetközi szerződést aláíró partnerei november végéig (!) jelezzék egyértelműen, Budapest városvezetősége támogatja-e a rendezést s az atlétikai központ felépítését. Magyarország máris késedelembe esett a fejlesztés megkezdésével, amelynek elmaradása esetén mihamarabb új házigazda után kell néznie a WA-nak.

Mármost ahhoz, hogy Lord Coe kérdésére válasz születhessen, első lépésben tudni illene, miről beszélünk egyáltalán. A novemberi 27-i sajtóbeszámolók szerint „a közgyűlés megszavazta a 2023-as atlétikai világbajnokság megrendezését”. Csakhogy ilyen döntésre nincs szükség, hiszen a WA tanácsa tavaly decemberben Monacóban a magyar fővárosnak ítélte a vb lebonyolítását, s mindez hivatalos dokumentumokban is rögzíttetett.

Most, egy év elteltével értelmezhetetlen tehát ezen viszálykodni. Immár csak a botot lehet(ne) betolni a bicikliküllők közé, ami a mi esetünkben akképpen manifesztálódna, hogy visszaadjuk a megbízást egy középkategóriás operett keretében, annak minden jogi, pénzügyi és imázsromboló következményével együtt, amiről sajátos módon nemigen esik szó…

Az ellenzéki térfélen kurrens hívószó a stadionstop. A második Orbán-kormány még 2010-ben nemzetstratégiai ágazattá emelte a sportot, s ennek részeként nekilátott az 1989–1990-es rendszerváltoztatás idejére lerobbanó – az állami költségvetésből addig nagyjából 0.2 százaléknyi kegyelemkenyérhez jutó – magyar sport újrapozicionálásának s a lerohadt infrastruktúra felújításának.

A sportoláshoz ugyanis – ez ilyen kávéház… – sportlétesítmények, tornatermek, pályák, csarnokok, uszodák, stadionok, arénák szükségeltetnek. Az életveszélyessé váló Népstadion helyén fel is épült a Puskás Aréna, a Duna Aréna már világbajnokságot is fogadott, a hosszú esztendőkön át patkánytanyaként funkcionáló Tüskecsarnokból a fővárosi hoki egyik fellegvára lett, megújult a Gerevich-sportcsarnok, jelentős fejlesztések zajlottak Tatán és Mátraházán, és a felsorolás hosszan folytatható lenne. E sportági bázisok fenntartása és működtetése munkahelyteremtéssel is jár, s felturbózza a hazai és nemzetközi sportturizmust, ami nemcsak az országimázst erősíti, üzletnek sem utolsó. Mifelénk azonban a sportbeli beruházásokra – tűpontosan körülhatárolható politikai magáncélokból – szinte kizárólagossággal kenetett rá a maffiázás vádja, no meg a túlárazás, a korrupció, a pénzmosás, a pénzek visszaosztásának sara.

S a politikai vörös iszap itt nem állt meg. Az össztűz sokáig a labdarúgásra zúdult, a kormányzati stadionépítési lázat ürügyül használva, a magyar futball kétségtelen nemzetközi eredménytelenségét kipécézve. Ám vegyük észre: a szocialista Mesterházy Attila 2004. június 21-én – az ő sportállamtitkári szép szavaival – még az „első átfogó létesítményfejlesztési koncepciót” népszerűsítette, „az olimpiai központok fejlesztését, a stadionrekonstrukciós program befejezését, és további korszerűsítési program elindítását”. A projektek aztán valahogy megragadtak az ígéretek és stadiontorzók szintjén, ellenben a futball iránti (ellenoldali) utálatkapacitás a vonalas kádári időkével vetekedett, amikor Végh Antaltól Hofi Gézáig jövedelmező biznisz volt a sportágon bokszzsákozni.

Igaz, a tű olykor ugrik a lemezen: a Bernd Storck vezette válogatott sikere az Európa-bajnoki pótselejtezőn, majd továbbjutása az Eb-csoportjából népünnepélyt idézett elő az országban; a válogatott rendre telt ház előtt vívta a legutóbbi Eb-selejtezőit is; a Groupama Arénában nemigen lehetett üres helyeket találni a Ferencváros Európa-liga-csoportmérkőzésein. A Puskás Aréna megnyitóját úgy őrzi meg az emlékezet, mint amelyről számottevően többen maradtak le, mint ahányan befértek a lelátókra.

Mivel a Magyarországon messze a legtöbb igazolt sportolót felmutató futball szereplőinek forró szurokba mártása, tollban meghempergetése nem hozta meg a saját véleményüket abszolutizálók által várt hatást, kiadatott a kilövési engedély az olimpiára. Noha egy későbbi rendezés reményében célszerű lett volna a kandidálás, a Momentum 2017-es aláírásgyűjtése a 2024-es nyári játékok lebonyolításának kétségkívül csekély esélyét is megtorpedózta – a forradalmi hevület kierőszakolta a pályázati folyamat megszakítását. A Mozgalom sikerreceptjének esszenciája: korrupció, pénzmosás, lopás vs. lélegeztető- és CT-gépek.

„Még a nem kell sem kell!” – parafrazeáltatott a Beatrice negyven évvel ezelőtti klasszikusa.
NOlimpia.

Olyan országban sikerült szitokszóvá lealacsonyítani az olimpiát, amely a Nemzetközi Olimpiai Bizottság első vezetőségébe is delegált tagot Kemény Ferenc személyében. Amely ez idáig félezernél több ötkarikás éremnél tart, s amely Hajós Alfrédtól Gerevich Pálon, Keleti Ágnesen, Puskás Ferencen, Egerszegi Krisztinán, Kozák Danután, Balczó Andráson át Hosszú Katinkáig ikonok sorát adta a sportvilágnak. S amely már az 1916-es (később elmaradó), az 1920-as, az 1936-os, az 1944-es (szintén törölt) és az 1960-as nyári játékokat is megrendezte volna, s immár az egyetlen az összesített éremtáblázat első tíz helyezettje körül, amely még nem lehetett vendéglátója az ötkarikás gálának.

S most az atlétikai világbajnoksággal zajlik a tikitakázás, és még kérdés, nem sújt-e le majdan a sistergő lángpallos a szlovákokkal közösen rendezendő 2022-es kézilabda Európa-bajnokságra tervezett, eddig tűzvonalon kívülinek tetsző multifunkciós csarnokra is. Vegyük észre: a minap az MSZP budapesti frakcióvezetője a Liget-projekt már megkezdett építkezéseinek részleges befejezését, esetleg visszabontását vizionálta. S a női válogatott kumamotói tényleg kínos világbajnoki kudarca – amely bizonytalanná tette a magyar kézilabda 2020-as tokiói részvételét – még heveny muníció lehet a népligeti buszpályaudvar mellé álmodott aréna ostromához.

Tudnivaló, hogy sportsikerek mozgósítják a nemzetet, erősítik az összetartozás élményét – lásd: a 2017-es, egyébként szintén korrupciós vádakkal támadott budapesti úszó-világbajnokság magyar érmei által kiváltott eufóriát –, ugyanakkor szolgálják a multikulturalizmust is, példa rá a győri, veszprémi, szegedi, javarészt légiósokra építő kézilabdacsapatok iránti rajongás (is). Nemzetegyesítő szerepét a sport a modern kori magyar történelemben, az újkori olimpiai játékok elindulásától lényegében végig betöltötte. S összecsúsztak az idősíkok: még a Rákosi-diktatúra szolgálóleányaként is… Ám nemcsak szórakoztató szerepe volt, a közjót is szolgálta, erősítve az oktatás és az egészség ügyét (mifelénk már 1921-ben törvényi szabályozás született a testnevelés ügyéről). A sportnak a hetvenes években elinduló radikális átalakulása sem hozott e téren változást, a sporthagyományok tisztelete, sportnemzet státusunk ez idáig nem kérdőjeleződött meg. Úgy tetszett, mifelénk is léteznek sziklaszilárd értékek, nemzeti ügyek, amelyek összekapcsolják az embereket, s amelyek megítélésében közmegegyezés van, vagy legalábbis a nagy többség azonosulni tud velük. E körbe tartozott az utóbbi időkig a sport is, Budapest pedig elindult a sportrendezvények metropoliszává lenni; eseményszervezési tudásunkat ismeri és elismeri a sportvilág.

Aki netán most ébredt volna fel téli álmából: e „közös béklyótól” időközben megszabadultunk. Az élet sűrűjében (bel)politikai viharzónává változott a sport is…

Azt nem szükséges hangsúlyozni, hogy a túlzások, az aránytalanságok szóvá tétele indokolt, a szürke (sport)gazdaság kifehérítése, a pazarlás felszámolása helyes és szükséges, a sportszakmai számonkérés kikerülhetetlen. S jó, hogy immár azt is tudni lehet, mi mindent nem akarnak NOlimpiáék.

Viszont a társadalom jövője a mából épül. Eszembe sincs a futurológia rejtelmeibe bonyolódni, ám csak ott van a csöppnyi kétely: tényleg a sport szégyenpadra ültetése vezetne a prosperáló szép új világba?

2020.02.10 08:11:30

Atlétika VINCZE SZABOLCS

„Legyen jó napod, öreg! De azért ne túl jó” – üzente a verseny előtt az eddigi rekorder. Túl jó lett.

2020.02.04 18:33:03

Atlétika VINCZE SZABOLCS

A 83. AIPS-kongresszus díjátadó ünnepségének egyik műsorvezetője volt az olimpiai bajnok hármasugró.

2020.01.02 00:51:29

Atlétika nemzetisport.hu

Olimpia • Szabadtéri Eb • Gyulai Memorial • Gyémánt Liga • Utcai futóversenyek.

2020.01.01 18:57:51

Atlétika VINCZE SZABOLCS

Az egyedülálló tripla tripla története, és a szurkolók kedvéért vállalt levezetés.