44.72 kilométeres sebességgel a csúcsra – Usain Bolt búcsúzik

Augusztus 12-én este véget ér egy korszak az atlétikában. A londoni világbajnokság 4x100 méteres váltófutásának döntőjében utoljára áll rajthoz a sportág közelmúltjának, de talán egész történetének legkarizmatikusabb, legnépszerűbb, legnagyobb hatású és nem utolsósorban legeredményesebb alakja, a jamaicai Usain Bolt.

Pedig majd’ egy évtizeden átívelő korszakról ritkán beszélhetünk a sportág kirakatszámában, amelyben a legjobbak gyakran ugyanolyan gyorsan tűnnek el, ahogy az élre törnek.

Örökös bajnok

Bolt 2006-os feltűnése előtt például csak egyetlen férfinak sikerült megvédenie olimpiai bajnoki címét a legrövidebb távon, az amerikai Carl Lewisnak 1988-ban, ami részben annak volt köszönhető, hogy az 1984-es Los Angeles-i játékokon a szovjet blokk bojkottja miatt csonka mezőny versenyezhetett, Szöulban pedig a győztes kanadai Ben Johnsont kizárták doppingolás miatt.

Bolt viszont történelmet írt azzal, hogy 2008 után 2012-ben és 2016-ban is ötkarikás aranyérmet szerzett, amit megtoldott azzal, hogy ugyanezt véghezvitte 200 méteren és a 4x100-as váltóval is. Utóbbi számban ugyan a NOB 2017 januárjában elvette pekingi győzelmét, mert egyik csapattársát, Nesta Cartert utólag doppingoláson érték, de nem vállalunk nagy kockázatot azzal, ha azt mondjuk, a jövőben valószínűleg soha, senki nem lesz képes Boltéhoz hasonló teljesítményre az olimpiai játékokon.

A világbajnokságok esetében azért már árnyaltabb a kép, vb-n ugyanis nemcsak Carl Lewisnak (1983, 1987, 1991), hanem az ugyancsak amerikai Maurice Greene-nek (1997, 1999, 2001) is sikerült tripláznia, azaz Bolt teljesítménye (2009, 2013, 2015) nem egyedülálló. Már csak azért sem, mert a nyolcvanas években még nem két-, hanem négyévente rendeztek vb-t, így Lewis győzelmei is unikumnak számítanak, főleg úgy, hogy a sprint mellett távolugrásban sem volt nála jobb.

A teljesítőképesség határai

Bolt Londonban, az augusztus 5-i döntőben azonban mindenkit megelőzhet a 100 méteren szerzett vb-aranyak számában, sőt, tulajdonképpen már most is első lehetne, ha 2011-ben Teguban nem ugrik ki a fináléban, és nem zárják ki, elbukva ezzel a biztos aranyérmet. De tizenegy világbajnoki győzelmével már így is a valaha volt legsikeresebb atléta.

A profi sportolók dicsőséglistáját olvasva egy kívülálló első kérdése mindig az: vajon doppingol vagy sem? Túllendülve a nyilvánvalóan álnaiv feltételezésen, hogy az doppingol, aki megbukik, úgy fejthetjük meg, valaki tényleg szed-e tiltott szert vagy sem, hogy megnézzük, milyen ívet ír le a pályafutása, sikerei és időeredményei. Ha valakinek az évek alatt csak egy-két magasan kiemelkedő időszaka és eredménye van, a gyanú felvetődhet, ám ha karrierje fokozatosan ível felfelé, egy ponton tetőzik, majd láthatóan lefelé menő ágban folytatódik, sokkal kisebb a szabályszegés esélye.

És ilyen pályafutása van (illetve lassan most már csak volt) Boltnak is, aki egyébként nem bukott meg soha. Azt pedig nem kell vitatni, hogy olyan tehetséggel van megáldva, amilyennel rövid távú síkfutásban eddig talán soha senki. Ezért még akkor is elhiszi az ember, hogy ő tényleg ilyen gyorsan tud futni, ha 9.58 másodperces világrekordja és közben elért 44.72 kilométer per órás végsebessége úgy tűnik, hogy az már az emberi teljesítőképesség határain túl van.

Bolt ott volt már a 2004-es olimpián is, igaz, még csupán 200 méteres síkfutásban indult, azon a távon abban az évben törte át a bűvös, húsz másodperces határt. Athénba azonban sérülten érkezett, így nem jutott tovább a negyedik előfutamból, többek között az az évi magyar bajnok, Pauer Géza is legyőzte három századmásodperccel.

Aztán 2007-ben az edzői rájöttek, hogy ez a srác 100 méteren is egész jól tud futni, a fordulat azonban csak egy év múlva, 2008. május 3-én következett be, amikor Bolt a jamaicai meghívásos versenyen 9.76 másodperccel nyert, alaposan megjavítva egy évvel korábban elért 10.03-as egyéni legjobbját. A hónap végén pedig világcsúcsot futott New Yorkban (9.72), amiben az volt a legérdekesebb, hogy mindössze ötödik alkalommal futott 100 métert a felnőttek között. Ezután viszont már senki sem csodálkozott azon, hogy augusztusban Pekingben 9.69-es olimpiai rekorddal ért célba.

Tudatosan felépített karrier

Innentől nem volt megállás, a jamaicai sprintert kilenc éven keresztül senki sem tudta legyőzni világversenyen, csak kisebb gálákon volt jobb nála egyszer-egyszer honfitársa, Asafa Powell (2008) és Yohan Blake (2012), egyszer pedig az amerikai Justin Gatlin (2013). A 2009-es berlini világbajnokságon megdönthetetlennek tűnő világrekordot állított fel 100 (9.58) és 200 (19.19) méteren. Népszerűsége vidám személyisége, közvetlensége, pimaszsága és jó humora miatt az egekbe szökött, no meg persze azért, mert bármelyik éjszakai buliban feltűnhetett verseny után. De bármilyen lazának is tűnt, meglepően tudatosan építette fel a karrierjét.

Védjegyévé vált a könnyed mosoly és a „hol vannak a többiek?” fejforgatás már a cél előtt húsz méterrel, az elmaradhatatlan győzelmi pózolás a kamerának, jamaicai zászlóval a vállán, ugyanakkor figyelt arra, hogy sose induljon olyan versenyen, amelyen nincsen szinte biztos győzelmi esélye. Az elmúlt néhány évben egyre kevesebb futamon állt rajthoz, 2013 után már nem szerepelt a Gyémánt Liga-sorozatban sem, idén pedig csak egyszer tudott tíz másodperc alá kerülni, július 21-én Monacóban (9.95). A felfelé ívelő szakasz, a csúcspont és a fokozatos visszaesés szépen kirajzolódik, a pályaív teljes.

A történelem sokféle időszámítást ismer, görögöt, rómait, keresztényt, zsidót, muzulmánt – és most már jamaicait is. Amely 2008. május 3-án kezdődött és 2017. augusztus 12-én ér véget.

A jelenleg is érvényben lévő világcsúcs a 4x100-as váltóban