FARKAS MÁTÉ 2019.05.09 19:59 Frissítve: 2019.05.09 19:59

„A Fradi nevét inkább ne említsd” – a hírhedt Millwallnál jártunk

London a maga tizenhárom profi klubjával és nyolcvan amatőr ligájával igazán széles kínálatot ad a futballfanatikus turisták részére, a hét bármelyik napjára jut legalább egy olyan mérkőzés, amelyet a helyszínen lehet végigkövetni. A SportsPro Live üzleti konferencia ihlette látogatás (a konferenciáról később több cikkel is jelentkezünk) mellékprogramjaként a Millwall–Bristol City angol másodosztályú összecsapásra esett a választás, amely sokkal inkább tartogatott kulturális, a brit futballt körülvevő valódi miliőjét bemutató élményt, mint az aznap ugyancsak Londonban megrendezett Tottenham–Ajax BL-elődöntő. A mainstream vonal elengedése után arra voltunk kíváncsiak, hogy a tizenöt évvel ezelőtti Ferencváros–Millwall UEFA-kupa-párharc során megtapasztalt hírhedt fanatizmus mennyire van jelen, és hogyan viszonyulnak a külföldi látogatókhoz a sokak által veszélyesnek tartott Millwall-drukkerek.

A The Den – a Millwall stadionja (Fotók: Farkas Máté)
 

 

LONDON LEGBALHÉSABB KLUBJA

 
KÜLFÖLDI TAPASZTALATOK – sorozatunk korábbi részei

A brit főváros futballkultúrája több hasonlóságot mutat a budapestivel. Londonban is sok a nagyon régen alapított, gazdag hagyományú klub (pl. Fulham – 1879, Tottenham – 1882, QPR – 1882, Arsenal – 1886), és összesen hat helyi csapat szerepel a Premier League mostani kiírásának mezőnyében, amivel London kiemelkedik az angol városok közül. Az egyes kerületek eltérő fejlődési üteme és az így kialakult, markánsan eltérő lakossági összetétel miatt még a budapesti helyzetnél is élesebb ellentétek vannak a szurkolók között: az Arsenal, a Tottenham vagy a Chelsea meccseire rendszerint – és a jegyárak emelkedése után egyre inkább – sokkal tehetősebb drukkerek járnak, mint például a „fehér munkásosztály” klubjaként elhíresült Millwalléra.

A londoni szurkolói csoportok rivalizálása, a közöttük feszülő ősi különbségek persze ennél sokkal messzebbre mutatnak, de a lakóhely és az anyagi helyzet alapvetően meghatározza a brit szurkolói hovatartozást, hiszen ebben a futballkultúrában a legerősebb a helyi csapatokhoz való kötődés, érzelmi azonosulás, az egy életen át való szenvedélyes rajongás. A fanatizmus tehát egyáltalán nem millwalli sajátosság, de a londoni klub huligánjai messze földön híresek balhéikról.

A londoni FA-kupa-derbiket övező botrányokról például rendszeresen beszámolt a világ sportsajtója (2002 májusában a Birmingham City elleni mérkőzés után 47 rendőr és 24 ló sérült meg az összecsapásokban), és valljuk be, az ősi ellenség West Ham szurkolói életét bemutató, Elijah Wood főszereplésével készült Huligánok című film sem a legjobb reklám a biztonságos kikapcsolódásra vágyó családok stadionba csábítására. Ebben az alkotásban a Millwallt mint a West Ham ősellenségét mutatták be, és a két tábor közötti véres utcai harc is jelentős hangsúlyt kapott. Nem véletlenül, tíz éve, a két csapat Ligakupa-meccsén például szurkolók özönlöttek a pályára. Két éve pedig az egyik Millwall-szurkolóból hős lett, amikor szembeszállt a machetékkel támadó terroristákkal.

Magyar vonatkozásként a tizenöt évvel ezelőtti, 2004-es, Ferencváros elleni UEFA-kupa-párharcot lehet kiemelni. A 3–1-es Fradi-sikert (majd az angliai meccs után ferencvárosi továbbjutást) hozó mérkőzésre több ezer angol érkezett Budapestre, és több helyszínen is tömegverekedés alakult ki, a mérkőzés után a rendőrség tizenkét huligánt vont felelősségre. Két angol drukkert gyorsított eljárással garázdaság miatt állítottak bíróság elé, két másik angol szurkolót megkéseltek, mindketten súlyos sérülésekkel kerültek kórházba.

A HULIGÁNOK ELLENI FŐ FEGYVER: A MEGELŐZŐ KOMMUNIKÁCIÓ ÉS PÉLDÁS BÜNTETÉSEK

„Jó szórakozást, de egyben gyere vissza!”

Az előzmények ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy amikor a Chelsea-nél dolgozó angol ismerősnél felvetettem, hogy jöjjön ki velem a mérkőzésre, egyrészt egyáltalán nem lelkesedett az ötletért, másrészt óva intett attól, hogy a Ferencváros nevét sokszor említsem a helyszíni szurkolókkal való beszélgetések során.

Az aktuális szállásadóm is féltve engedett utamra, az udvarias, „enjoy South London” jókívánság mellett azért megjegyezte, lehetőleg egyben térjek vissza a szállásra. A stadion környékére fél órával a mérkőzés előtt érkeztem, és meglepően sima volt a bejutás. A biztonsági szolgálat munkatársai és a lovas rendőrök egy magyar NB I-es rangadóhoz képest sem voltak többen, a szurkolók pedig inkább kis csoportokban, egymással beszélgetve vonultak. A jegypénztárnál semmilyen igazolványt sem kértek, a kapunál egyedül a jegyemet ellenőrizték, motozásra sem került sor. Ez a fajta megelőlegezett bizalom hanyagságnak is tűnhetne, de a biztonságos légkör megteremtését nem a fizikai meggyőzésre hagyják, hanem a meccset körülvevő kommunikáció van teljesen a sportszerű, egymást tisztelő békés szurkolásra hangolva.

 

Már a jegypénztárnál külön tábla figyelmeztet arra, hogy a verbális bántalmazást a klub részéről nem tolerálják, és a stadionból való felfüggesztéssel „jutalmazzák” azt, akit tetten érnek vele. A büfében 25 év alattiakat nem szolgálnak ki alkohollal, és a már részeg állapotban lévőktől is megtagadhatják az italt, aki pedig nagyon erősen követelőzik, 1000 fontos bírságra számíthat. A „watch your language”, avagy a „vigyázz a szádra” szófelhőplakát is lépten-nyomon feltűnik, emellett a LED-paneleken, az óriáskivetítőn is a rasszizmus és a sportszerűtlen szurkolás elleni felhívások jelennek meg.



A TINÉDZSER CRISTIANO RONALDÓT IS FARAGTÁK MILLWALLBAN

„Hogy mi történt Budapesten? Csak a meccsre emlékszem...”

A folyamatosan szembejövő, megelőzést segítő plakátok mellett egy, a meccsnapi kiadványt áruló standra lettem figyelmes, amely szuvenírnek sem utolsó, így kértem egyet – „three pounds”, azaz három font, szólt a harsány, „british english” válasz a hatvanas éveiben járó árustól. Kérdésemre, miszerint hogyan megy az üzlet, lemondó fejrázás mellett így felelt: „Most nem megy a csapatnak, nincs meg a lelkesedés, általában alig nyolcvan darabot tudok eladni. Ha jobb a játék, többen jönnek, és akár kétszer-háromszor többet vesznek.” Egyszerű a recept, itt sem működik másként a futballgazdaság.

 

A mérkőzés előtt tíz perccel még bőven van időm arra, hogy a szektorom környékét felfedezzem. A Barry Kitchener Stand (a névadó hátvéd 523 mérkőzést játszott a klub színeiben) alatti részen is gazdag a bekeretezett fotókínálat, megjelennek például a 2004-es FA-kupa-döntőt elérő csapat hősei is. Az ábrázolás magáért beszél: Cristiano Ronaldo a kékek darálójában repül a talaj felé, és a kőkemény Roy Keane-nel is felveszik a versenyt a fejpárbaj során.

 

 

A döntőt egyébként 3–0-ra nyerte meg a Manchester United, de ettől függetlenül története során először (és eddig utoljára) a Millwall kijutott az európai kupaporondra, és az UEFA-kupa első körében a Ferencvárossal találkozott – erről az elveszített párharcról azonban már nem kerültek ki fotók a falra, erre ugyanis egyáltalán nem büszkék.

A klub két alkalmazottjával beszélgetve kifejezetten kerülték a témát, egyikük azzal hárította el a kérdésemet, hogy ő még nagyon fiatal, mindössze tízéves volt a történtek idején, a másikuk pedig arra hivatkozott, hogy ő csak az eredményre emlékszik, másra nem. A csapat történetének egyetlen nemzetközi kupapárharcát tekintve ez kevéssé valószínű, de az érzékeny téma további firtatása nem volt érdemes.

FOLYAMATOS BUZDÍTÁS HELYETT A MECCS RITMUSÁVAL EGYÜTT ÉLŐ, KRITIKUS KÖZÖNSÉG

A lelátó szögletzászlóhoz közeli részénél ülve a pályához közel látni lehetett, hogy habár a stadion maga meglehetősen régi, a pálya talaja kifogástalan minőségű. A szurkolói összetételt tekintve körülbelül tízezer hazai és kétezer vendégdrukker volt jelen az amúgy húszezres The Denben – a Bristol esetében érthető volt a felfokozott érdeklődés, hiszen még harcban állt a rájátszást érő hatodik helyért, ehhez azonban mindenképpen nyernie kellett (nyert is, de a rájátszásról végül lemaradt). A Millwall számára a tét ugyanakkor csak a szép búcsú volt: a 21. helyen állva már kiharcolta a bennmaradást, és mindössze két hellyel tudott volna még előrébb kerülni (ami végül is nem sikerült, így a 21. helyen fejezte be a bajnokságot).

A meccset ennek megfelelően a vendégek kezdték erősebben, érződött, hogy a Bristol kezébe veszi az irányítást, és rövid passzos játékkal próbál építkezni – ezzel szemben a Millwall teljesen felvállalta az ívelgetős futballt, gyorsan átjátszva a középpályát, és elsősorban a csatár Lee Gregoryt keresve igyekezett helyzetbe kerülni. A támadó nagy közönségkedvenc, a mellettem helyet foglaló családból (két gyermek, apa, anya, nagypapa) a kisebbik fiú is az ő mezében feszített, és folyamatosan felugrott, amint hozzá került a labda.


A hazai drukkerek összességében csendesen szemlélték az eseményeket, egyfajta kiábrándultságot lehetett érezni, ami a gyenge eredmények tükrében cseppet sem meglepő. Az már annál inkább az volt, hogy jó labdaszerzés és beívelés után Gregory szenzációs gólt szerzett félfordulatból, előnyhöz juttatva az addig alárendelt szerepet játszó kékeket. Ez a családfőből is harsány kiabálást váltott ki, a „Where did it come from? Nowhere!”, azaz a „Hát ez honnan jött? A semmiből!” mondat tökéletesen összefoglalja az addig látottakat. A vezetést jelentő gól mintha doppingként hatott volna a közönségre is: megélénkült a hazai lelátó, a hívek énekeltek, buzdították a csapatot, az addigi morózus tekinteteket mosolygós arcok váltották fel.

A félidőben külön műsor, szervezett szórakoztató program nem kapott helyet, a tradicionális drukkeri létbe ez itt nem is fér bele, a hangulatot egyáltalán nem fokozzák ilyen akciókkal. Ehelyett váltófutóversenyt rendeztek a bristoli és a millwalli gyerekek között: a hazaiak nyertek, de a pacsit és a tapsot a vendégek is megkapták. A szünet utolsó jelenetében a Gregory-mezes gyermek szelfire invitálta a Millwall egyik játékosát: kérése meghallgattatott, földöntúli boldogságot szerezve neki.

JÖTT A DRÁMA

„Húsz méterre vagy a kaputól? Shooot!”

A második félidő elejét is megnyomta a Millwall, a szurkolók teljesen beálltak a csapat mögé, szabályszerűen jött a „shooot!” azaz „lőj!” felszólítás, ha a kedvenceik eljutottak húszméteres távolságba a kaputól. A 60. perc környékén reagált a Bristol: 2-es helyett 10-es jött be, ami nyilván támadóbb felfogást sejtetett (és valóban, Pisano védő helyett Taylor csatár állt be), a hazaiak pedig a kockázatvállalóbb ellenfél miatt kontráikkal már sokkal könnyebben értek el a kapuig. A Millwall ekkor nyeregben érezhette magát, a hangulat is oldottabb lett, és tettem egy utolsó próbálkozást arra, hogy a Fradi elleni kupameccsről kérdezzek egy helyi szurkolót.

Egy ötvenes éveiben járó úr az „elsőbálozó”, azaz a The Denben először járó húszéves lányával együtt tekintette meg a mérkőzést. A magyar vonalat szóba hozva azt a véleményt erősítette meg, hogy a szurkolói incidens kissé fel lett fújva.

„Nem vagyunk büszkék a történtekre, de minden csapatnak vannak keményvonalas szurkolói. A biztonsági intézkedések azonban az elmúlt években rengeteget szigorodtak Millwallban is, már sokkal kevésbé jellemzőek az összecsapások, a futball itt is megváltozott” – fogalmazott.

Beszélgetésünket ismerős dallam szakította félbe: a Bristol ígéretes helyzetből végezhetett el szabadrúgást, a labda méterekkel fölé szállt, miközben zengett a „nem érdekel más, csak a Diósgyőr” mintájára a „You are fucking shit”, ami bizony elég fülbemászó ahhoz, hogy több ezren énekeljék. Pár perc múlva aztán büntetőhöz jutott a Millwall – ki más, mint a nagy kedvenc, Gregory harcolta ki. A lehetőség azonban kimaradt, és ezek után mintha feléledt volna a vendéggárda. A játék a hazai kapu előtt folyt, és ismét jó helyről végezhetett el szabadrúgást a Bristol, amely ezúttal ki is használta a lehetőséget. A „diósgyőri rigmus” elmaradt, a vendégszurkolók azonban újra erőre kaptak, és próbálták győzelembe hajszolni a csapatot. Az utolsó negyedóra a lelátón és a pályán is a Bristolé volt, majd, ahogy azt várni lehetett, a Millwall a meccs vége előtt nem sokkal hátrányba került.

 

REÁLIS VESZÉLY A PITCH INVASION, AZAZ A PÁLYÁRA FUTÁS

„Ezt minden Championship-csapat meg tudja csinálni, csak a Millwall nem”

A további faggatózásra itt szállt el az esélyem – a lelátói hangulat átcsapott ingerült kiabálásba, előtérbe került a játékvezető szidalmazása (adódik a kérdés: mi számít a plakátokon is hirdetett verbális inzultusnak?), de kaptak a játékosok és az edző is. Érdekes jelenet volt, amikor a vége előtt öt perccel jelentős erősítést kaptak a biztonságiak, és további több tucat steward érkezett a pálya mellé, a „pitch invasiont”, azaz a beszaladást elkerülendő. A drukkereket a hangosbemondó is felszólította a békés távozásra, hiszen hiába ez az utolsó hazai mérkőzés ebben az idényben, a játéktérre szigorúan tilos a belépés. Az aggodalom nem volt alaptalan: 2017-ben a Millwall-szurkolók elárasztották a Wembley gyepszőnyegét, amivel ők voltak az elsők, akik az új stadiont „pitch invasionnel” szentelték meg.

A hátralévő pár percben a stewardokat is többen hangos „kritikával” illették, hiszen nem ülve, hanem álló helyzetben figyelték a szurkolókat, eltakarva a kilátást. A helyzet komikus kezelése arra is rámutatott, hogy éles helyzetben a britek is elbizonytalanodnak: néhány steward leguggolt, majd az instruktor közbelépett, és felszólította őket, hogy ne engedjenek a nyomásnak, maradjanak állva. A csapat közben erősen próbálkozott az egyenlítéssel. A felezővonalig feltolt védelemmel próbálkoztak minden labdára lecsapni a hazaiak, hogy megszerezzék a második gólt, igazi helyzet azonban már nem alakult ki. A Bristol-drukkerek ünnepelhettek.

A meccs után a vegyesen szomorú és hallgatag vagy ideges és hangos Millwall-hívek között gyalogolva érdekes „taktikai eszmefuttatásra” lettem figyelmes: egyikük arról próbálta meggyőzni „kollégáit”, hogy a meccs végére a kihagyott büntető után egy középhátvéddel kellett volna megerősíteni a csapatot, ahelyett hogy előrefelé próbálkoztak. „Ezt minden Championship-csapat meg tudja csinálni, csak a Millwall nem” – hangzott az értékelés, amelyre különösebb ellenérv nem is érkezett a többiektől.

„Senki sem szeret minket, de nem érdekel”

A millwalli kirándulás több tekintetben is rácáfolt a sztereotípiákra: a stadionon belül és kívül összességében nem volt gond a biztonsággal, a drukkerek a magyar vagy más külföldi pályákhoz képest sem címeztek durvább vagy több rigmust az ellenfél felé. Az előzetesen várt „futballromantika” viszont nagyon is jelen van: a teljesen globalizált Premier League modernitása a Championshipben szereplő kisebb klubokat még nem érte el, Millwallban mintha több tekintetben is megállt volna az idő. A szórakoztató körítésre sokkal kevésbé nyitottak, a pályán zajló futballért jönnék, és továbbra is uralkodik a családi, ismerősi kultúra.

Millwall megmaradt a helyieknek, és ez az, amiért Londonban még mindig különlegesnek számít, ezt a lelkes rajongók a kedvenc szurkolói dalukban is előszeretettel énekelik: „No one like us, we don't care”, azaz „Senki sem szeret minket, de nem érdekel”.

 

2019.05.19 23:39:01

Angol labdarúgás K. T. I.

Karizmáját politikusi pályára lépő apjától, emberszeretetét az anyjától örökölte a Man. City búcsúzó kapitánya.

2019.05.19 22:57:15

Angol labdarúgás S. TÓTH JÁNOS

ALAPVONAL. Sajátos játékaként a sorsnak éppen akkor kapott erőre a hajdani (futball)világbirodalom, s gyűrte maga alá földrészünket, amikor az Egyesült Királyság éppen kifelé brexitelget – már a maga módján… – az egyesült Európából.

2019.05.18 17:45:00

Angol labdarúgás nemzetisport.hu

A bajnokság és a Ligakupa után az FA-kupában sem lehetett megállítani Pep Guardiola csapatát.

2019.05.13 14:26:34

Angol labdarúgás nemzetisport.hu

A Tottenham elleni BL-kiesésre az egész idény rámehetett volna, aztán jött a klubelnök.

2019.05.12 14:41:29

Angol labdarúgás nemzetisport.hu

A Brighton még vezetett is, de simán alulmaradt; a Pool 97 pontja sem volt elég az elsőséghez.