Ismét beköszönthet a lockout az NHL-ben

 

Annyi már bizonyos, hogyha nem lesz egyezség, akkor az NHL csapatok tulajdonosai kirekesztik szerződésükből a játékosokat (lockout), akik így nem jelentkezhetnek munkára csapataiknál. A liga működése leáll addig, amíg nincs új kollektív szerződés. Ennek természetesen nem kellene így lennie, hiszen ha meghosszabbítanák egy adott időszakra az előző CBA-t, folytatódhatna a játék, erre azonban nem sok jel utal.

A tulajdonosok ismét meg szeretnék reformálni az NHL gazdasági modelljét, a 2004-es CBA-vitához hasonlóan. Az, hogy van-e értelme ismét játszadozni az egész ligát eltartó TV társaságokkal és a szurkolókkal, igencsak kérdéses. A 2004-es lockout után Ovecskin és Crosby feltűnésével egy gyors fellendülés következett be, amelynek hála, a liga népszerűsége és bevételei is tartós növekedésnek indultak. Nem fél-e a tulajdonosok oldala attól, hogy ez megtörik, esetleg visszájára fordul? A komisszár, Gary Bettman nem hagyott kétséget afelől, hogy nem tart ilyesmitől. Biztosra vehetjük, ha nincs megegyezés, nincs játék.

Az NHL 2004-es munkajogi vitája volt az amerikai sportok történetében az egyetlen, amely miatt egy teljes szezon elmaradt. A 2005–2006-ra bevezetett változások közül kiemelendő a játékosok bevételekből való 75 százalékos részesedésének 54 százalékra csökkentése, a korábban megkötött szerződések értékének 24 százalékkal való mérséklése és a fizetési sapka bevezetése. Az NHL fizetési sapkája hasonlatos lett az NFL-éhez, egyetlen csapat sem léphette át játékosokkal kapcsolatos költségei terén az éves előírt értéket. Különböző lett azonban abban, hogy előírásra került egy úgynevezett salary floor, amelynek megfelelő mértékű pénzmennyiséget minimum el kellett költenie a csapatoknak.

Az NHL jelenlegi legnagyobb gondja hasonlít az NBA tavalyi CBA problémájához. A jégkorongban is jellemző, hogy vannak olyan csapatok, amelyek jelentős bevételt halmoznak fel, és akár több tízmillió dolláros profitra tesznek szert. Mellettük jelen vannak azonban az olyan csapatok, amelyek veszteségesen működnek évről évre. Ha a pályán nem is, de gazdálkodását tekintve példaértékűen teljesít például a Toronto Maple Leafs, amelynek tavaly 81.8 millió dolláros profitja keletkezett. A másik oldalon ott van a Phoenix Coyotes, amely 24.4 millió dolláros negatívummal zárta az üzleti évet. Tavaly mindössze 12 NHL-csapat zárt pozitív eredménnyel, de a nagy hármas (Toronto Maple Leafs, New York Rangers és Montreal Canadiens) messze a többiek előtt állt. Ha a három csapat eredményét összevetjük a fennmaradó 27 együttes eredményével, még inkább érezzük a helyzet nehézségét. Összesítve a három csapat 171 milliós profittal zárt, a fennmaradó 27 összesített eredménye pedig –44,4 millió volt... Ez a helyzet fenntarthatatlan, de ne feltétlenül az előző CBA-ban keressük a problémát. Vannak olyan csapatok ugyanis, ahol alapvető fogyatékosságokkal találkozunk a vezetésben, ahol a profitmaximalizálásért nem kellően mozdítanak meg minden lehetséges forrást. A Phoenix immár 2008 óta az NHL saját kezében van, kénytelenek voltak átvenni az üzemeltetést, mert az előző vezetés csődbe vitte az együttest. Azóta sem jobb azonban a helyzet, az NHL által a Coyotes vezetésére kirendelt menedzsment sem használja ki a lehetőségeket… Nemcsak hosszú, de rövid távon is kérdéses, hogy meg tud-e élni a „sivatagban” egy NHL csapat. A Coyotes idén nagy playoff menetelést produkált, de ez is kevés lesz a túléléshez a jelek szerint. A csapat még most is több, mint 9.3 millió dollárral van elmaradva az idei salary floortól, mert arra nincs pénz, hogy ennek a szabályozásnak megfeleljenek… Éppen ezért tartom azt fontosnak, hogy az NHL megpróbálja 2-3 leggyengébben teljesítő franchise-át Kanadába költöztetni. Van nagyon sok nagyváros (pl.: Quebec City, Hamilton), ahol sokkal jobban boldogulna egy NHL csapat, mint Floridában (Florida Panthers), Arizonában (Phoenix Coyotes) vagy Ohióban (Columbus Blue Jackets). Természetesen egy ilyen lépés önmagában kevés lenne a teljes NHL problémájának megoldásához, de arra jó, hogy egy-egy nehéz sorsúnak ítélt franchise megmentéséhez, és gazdaságosabb működéséhez hozzájáruljon. Az NHL hosszútávú, probléma nélküli működéséhez egy mindkét fél számára elfogadható, kismértékű bevételátcsoportosítás és egy jobban kidolgozott, a másik három nagy sportligában már jól működő, csapatok közötti bevételmegosztási modell szükséges.

A legnagyobb probléma a tárgyaló felek között jelenleg az, hogy mindkettő másképp képzeli el azt, hogy hogyan is kellene választ találni az NHL rendszerének belső bajaira. Annyi bizonyos, hogy a 2004–2005-ös rendezéshez hasonló, nagy átformálódásra van szükség.

Július 13-án került sor a folyamat első lépésére, amely megadta az alaphangot. A tulajdonosok egy olyan ajánlatot juttattak el a játékos-szakszervezethez (NHLPA), amely még az eseményeket csak kívülről figyelemmel kísérőket is megdöbbentette. Természetesen nem úgy áll hozzá senki egy tárgyaláshoz, hogy azzal a verzióval áll elő elsőként, ami majd a végleges lesz, ilyenkor még vannak túlzó elvárások, amelyek letisztulnak később, egyik-másik fél kisebb-nagyobb engedményeket tesz. Az azonban, amit az NHL elképzelt, sok játékosban a teljes ellenszenvet szülte meg kenyéradójával szemben. A tervezet a bevételek további jelentős átcsoportosítását, a tíz év aktív játék utáni korlátlan szabadügynök státuszt (UFA, akkor méretheti meg magát először szabadon, minden megkötés nélkül a játékos a szabadügynök-piacon), maximum öt évre szóló szerződések kötelezettségét, megszűnő fizetésekkel kapcsolatos arbitrációt, nem engedélyezett aláírási bónuszokat, a szerződés fejében járó juttatások egyenletes kifizetését (minden évben az átlagot keresi a játékos), valamint az első NHL szerződések 5 évben való maximalizálását tartalmazták. Ezek mind olyan tételek, amelyek a játékosoktól való elvonást, fizetés befagyasztást, röghöz kötést céloznak, és arról kevés szó esett a tervezetben, hogy a tulajdonosok egymás közötti pénzáramlások terén mit terveznek. Végül a nagy unszolásra erre is megszületett a tervezet július végére, de messze elmarad a megosztásba bevont összeg attól, amit az NHLPA szeretne. Ez azonban már sokakhoz el sem jutott, hiszen a bombaként ható első tulajdonosi ajánlat után magukhoz sem tudtak térni. Játékosok, játékosügynökök – akik úgy gondolták, 2004-ben is már túl sok mindenről mondtak le – fakadtak ki a tulajdonosok szerintük arrogáns ajánlatára. Az NHLPA-nek egy hónapjába került, hogy egy számára elfogadható ajánlattal elő tudjon állni a sokk után. Tegyük hozzá, hogy közben meg kellett küzdeniük a csapatok összesen 76 000 oldalt tömörítő beszámolóival és hivatalos papírjaival is, és azt is érdemes megemlíteni, hogy bár a helyzet nem volt a legkevésbé sem hétköznapi, Don Fehr, az NHLPA vezetője a mai napig jól összefogja a játékosokat.

A két fél ajánlatainak összefoglalása érdekében négy nagy területet azonosítunk, sor kerül a
– a játékosok és a tulajdonosok közötti bevételmegosztással,
– a játékosokkal kapcsolatos szabályozásokkal,
– a csapatok közötti bevételmegosztással,
– és az egyéb területekkel kapcsolatos ötletek tárgyalására.

A játékosok és a tulajdonosok közötti bevételmegosztás

Szó volt arról korábban, hogy a 2004–2005-ös szezonra a játékosok részesedése 54 százalékra zuhant. A mérték azonban nem állt meg automatikusan ezen a szinten, fokozatosan növekedett. A 2011–2012-es szezonban a játékosok a bevételek 57 százalékát kaphatták meg, 43 százalék maradt a tulajdonosok kezében. Ez a 3.3 milliárd dollár bevétellel kalkulálva 1.88 milliárd a játékosoknál, 1.42 milliárd a tulajdonosoknál. Ez a bevételmegosztás nagyon hasonlít az NBA esetében tapasztaltakra, ahol tavaly ősszel csökkentették le a játékosok részesedését 57 százalékról 50-re. Az NFL esetében a játékosok részesedését papíron egészen 46–48.5 százalék közötti mennyiségre csökkentették. Így nem meglepő a többi CBA-vitát is követők számára, hogy az NHL tulajdonosai is hasonló lépést terveznek. Tervezetük az 57 százalékot 46-ra csökkentené, ami valójában még ennél is nagyobb csökkentés, hiszen módosul a megosztandó bevételek kategóriájába tartozó pénzmennyiségek köre. A kevesebb megosztott bevétel miatt a valós részesedés 43 százalék lenne. A játékosok természetesen minden eszközzel ellenállnak. Annyiban más a helyzet a többi ligával szemben, hogy a tulajdonosok itt egy évtizeden belül csökkentenék le két lépésben a játékosok részét 75 százalékról 43-ra. Mindezt akkor, amikor a liga bevételei évente átlagosan 7.1 százalékkal növekednek a 2004-es lockout óta.

Félre ne értsük, a játékosok hajlandóak áldozatokra, de nem ilyen mértékben. Az NHLPA is az egyik fő pontnak tartja a bevételek elosztását a liga működésének fenntarthatóvá tételében. A szakszervezet éppen ennek érdekében, az NFL CBA első évében rögzítetthez hasonlóan hajlandó elszakadni a százalék alapú megközelítéstől három esztendőn keresztül. Ez azt jelenti, hogy előre megadnak fix összegeket, amelyek a következő három évre a játékosoknak jutnának. Ezek a következők: 2012-re 1.91 milliárd dollár, 2013-ra 1.98 milliárd, 2014-re pedig 2.1 milliárd. Felvetődhet a kérdés, hogy ezt hogyan lehet átengedett bevételként értékelni, hiszen az 1.91 milliárd magasabb, mint a játékosok 1.88 milliárdos része. Számolni kell az éves növekedéssel. Ha az előző CBA időszakában tapasztalt 7.1 százalékos éves bevételnövekedés valósul meg, a tulajdonosokhoz a három év alatt 493 millió dollár kerül át a játékosok részesedéséből, ha eléri a növekedés mértéke az elmúlt két évben tapasztalt 9.6 százalékos szintet, akkor pedig 807 millió az átcsoportosított összeg. A játékosok nyitottak lennének arra is, hogy egy negyedik évben visszatérjenek az 57 százalékos játékosoldali mértékre, ha az a tulajdonosoknak akkor már elfogadhatóbb lesz. Természetesen azzal is számolnak a játékosok, hogy mi történik akkor, ha a növekedés meghaladja a 10 százalékot. Akkor automatikusan az 57 százalékos mérték járna a játékosoknak. Be kell magukat biztosítaniuk, hiszen idén lép érvénybe az új, 200 millió dolláros tv-s szerződés az NBC-vel és két év múlva érkezik az új kanadai szerződés is a tv-s jogokról.

Ez a játékosoldali javaslat minden kreativitásával együtt természetesen elfogadhatatlan a tulajdonosok számára, ők nem akarnak növekedésjóslatokkal foglalkozni a következő három évben, és 57 százalékot sem akarnak „átadni” a negyedikben. Ha kalkuláljuk a bevételeket, akkor arra jutunk, hogy a tulajdonosok a következő négy évben összesítve (7.1 százalékos növekedés mellett) 6.76 milliárd dollárt fizetnének a játékosoknak, a játékosok tervezete szerint viszont minimum 8.47 milliárdot kapnának. A különbség 1.71 milliárd négy év alatt, átlagosan 428 millió évente. A tulajdonosok tervei szerint a fizetési sapka az első évben 70.2 millióról 50.7 millióra esne vissza, a játékosok változata szerint pedig 63.7 millióra.

 

Azt láthatjuk a játékosoldali javaslatból, hogy ezen a téren találkozunk valamilyen szintű nyitottsággal részükről, ami egy ilyen vitában már előrelépés…

A játékosokkal kapcsolatos szabályozások

A nyitottság, talán érthetően nincs meg az NHLPA részéről a játékosokkal kapcsolatos szabályozások témakörében, kategorikusan elutasítanak minden változtatást ezen a területen. Márpedig a tulajdonosok, már említett javaslata ezen a területen különösen sok pontot érintett. Többségük lényege az, hogy minél tovább tudják kontrollálni játékosuk jövőjét, amíg csak lehet lehetetlenné téve, hogy a játékosok megmérettessék magukat a piacon. Mindez további spórolási lehetőségeket eredményezhetne. Nézzük sorban az NHL által kezdeményezett változtatásokat:

1. A szerződések hossza

Ha van valami, ami a szurkolókat is zavarja a játékosokkal kapcsolatos jelenlegi szabályozások közül, az az, hogy nincs meghatározva, hogy egy csapat maximum hány évre kötheti magához játékosait. Ennek a szabálynak a hiánya tette lehetővé azt a folyamatot, amelyet a New York Islanders kezdett meg még 2001-ben, amikor Alekszej Jasint (C) szerződtették 10 évre, amely alatt 87.5 milliót kereshetett volna (a 2005-ös módosítások miatt az érték lecsökkent). 2006-ban aztán ismét jött a jelenleg minden létező fronton új arénáért kampányoló csapat, és kapusuknak, Rick DiPietronak adtak egy 15 évre szóló szerződést 67.5 milliós keresettel, amelyet azóta milliószor megbántak. 2010-ben, amikor a New Jersey Devils szerződtette Ilja Kovalcsukot, eljött a pillanat, amely NHL-szerte felháborodást váltott ki. Kovalcsuk 42 éves koráig kötelezte el magát a Devilshez, miután aláírta a 15 évre szóló szerződést, 100 millió dollárról. A támadóval kötött megállapodás új fizetési sapka menedzselési szabályt is eredményezett, és csak másodszorra kapta meg a liga áldását, akkora volt a felháborodás. Ma 17 olyan szerződés van az NHL-ben, amely hosszabb 10 évnél, ebből négyet az idei offseasonben kötöttek. A négy egyezség (Crosby, Weber, Parise és Suter, lásd a mellékelt táblázatot) összesen 410.4 milliót emésztett fel csapataiknak. Itt természetesen felvetődik, hogy a szabadügynökpiacon miért nem azt a magatartást folytatják a csapatok, amit a tervezetben hangoztatnak (spórolás, játékosokkal kapcsolatos költségek csökkentése), de folytassuk inkább a szerződések hosszának elemzését. A 10 évnél hosszabb kontraktusok nemcsak azért ésszerűtlenek, mert kiszámíthatatlan, hogy egy játékos mire lesz képes azok vége felé, hanem mert a szerződések teljes egészében garantáltak. Magyarul, akkor is ki kell fizetni őket, ha a játékos már csak árnyéka korábbi önmagának. Más, a játék során kontaktust eredményező amerikai ligákban nem nagyon mernek 5-6 évnél hosszabb megállapodásokat kötni. Az NHL-ben 89 olyan szerződés van jelenleg, amely legalább hat évre szól, és 43, amely legalább hét évre.

A kockázatvállalás csökkentésére szeretné bevezetni az NHL a maximum öt esztendőre szóló szerződéseket, és érdekes módon ezen a téren nagy a javaslat támogatottsága. Azonban a játékosoknak egyáltalán nem tetszik ez az elképzelés sem.

2. Az UFA státusz

A korlátlan szabadügynök státusz (UFA) kivívására több lehetőség van az NHL-ben, de a változtatások csupán a korral kapcsolatos limitet érintenék. Itt elsősorban azok a játékosok érintettek, akik a csapataik számára akkora értéket jelentenek, hogy azok semmilyen áron nem szeretnék őket elveszíteni, és ami hasonlóan fontos, nem akarnak ezekért a játékosokért harcolni a nyílt piacon más csapatokkal, amíg lehet. Nem kétséges, hogy egy játékos szolgálataiért folyó verseny magasabb értéket garantál, mintha csupán egy csapattal egyezkedik a játékos. Az UFA korhatár 27 év, ennél fiatalabb játékos akkor lehet UFA, ha már fiatalabb kora ellenére 7 aktív szezonnal rendelkezik az NHL-ben. A liga csapatai most azt szeretnék, ha ez a határ 10 évre emelkedne, amellyel karrierjük talán legproduktívabb időszakára kis túlzással egy csapathoz láncolnának minden valamirevaló játékost. Más ligákhoz képest is nagyon szigorú lenne ez a szabály, az NFL esetében például már négy szezon után UFA-nak minősül egy játékos.

3. Az arbitráció

Igazán akkor lenne csak szigorú ez a 10 éves limit az UFA státusz kapcsán, ha megszűnne a bérekkel kapcsolatos arbitráció. Ezt az MLB-ben elterjedt metódust elsősorban RFA (korlátozott szabadügynök) státuszú játékosok alkalmazzák előszeretettel az NHL-ben. Az arbitráció során a játékoson és a csapaton kívüli „független döntéshozók” határozzák meg egy adott játékos szerződésének értékét. Ezt a csapat vagy elfogadja, vagy elutasítja, ha elutasítja, a játékos azonnal korlátlan státuszú szabadügynökké válik (UFA) és bárki licitálhat rá. Nem is maga az arbitráció, hanem annak fenyegetése gyorsíthatja fel a még 27 évet be nem töltött, vagy 7 éve a ligában nem játszók új szerződésről való tárgyalásait. 10 éves UFA limit esetén pedig talán még nagyobb szüksége lenne a játékosoknak erre a lehetőségre, mint manapság. Ennek az eltörlése a 10 éves UFA limit mellett egyértelműen túlzó.

4. Az első NHL-szerződés

Az NHL csapatai az ajánlat szerint arra törekednének, hogy a jelenlegi maximum három helyett ötévesek legyenek az első NHL-szerződések. A jelenlegi szabályozás szerint, ha egy játékos 18 és 21 éves kora között kapja meg első kontraktusát, 3 éves szerződést kell aláírnia. A 22 és 23 éves játékosok két évre szerződnek, míg a 24 évesek egy évre. A 25 éves és annál idősebb játékosoknál nincs megkötés, csupán a 25-27 év közötti európai játékosokra, akik ha a drafton keltek el, egy évre írnak alá. Természetesen megvan az oka annak, hogy az NHL ki akarja tolni ezt a limitet öt évre. Egy olyan játékos első NHL szerződése ugyanis nagyon olcsó, aki első-második évére már a liga sztárjává emelkedik. Kedvező feltételekkel szerepel az a játékos is, aki eddig a szintig nem jut, de megbízható játékossá érik. Az ilyen játékosokat hosszabb ideig lehet nagy költségek nélkül és jelentősen a piaci ár alatt foglalkoztatni. Jelenleg maximum 925 000 dollár illeti meg évente az első szerződést kötőket, emellett bekerülhet a kontraktusba 2.85 millió értékű bónusz teljesítménymutatókhoz kötve, illetve az egész szerződés maximum 10 százalékáig terjedő aláírási bónusz. A játékosok többsége a 925 000 dollárnak is töredékét keresi, illetve az aláírási bónuszt teheti zsebre.

5. A frontload problémája

Felvetődött a tulajdonosi ajánlatban a játékosok aláírási bónuszainak eltörlése és az, hogy minden játékos ugyanolyan összeget kapjon kézhez a szerződése minden évében. Ez a két pont annak az eredménye, hogy a többi sportligához képest meglehetősen hiányosak az NHL-ben a szerződések strukturálásával kapcsolatos szabályozások. Állandó problémája van a ligának (a csapatoknak kevésbé) azzal, hogy úgynevezett frontloaded szerződések születnek. Ez azt jelenti, hogy a kontraktus keretében járó pénz többsége a szerződés elején esedékes, vagy pedig az elején sok jár és a későbbi kifizetések pedig egyre csökkenő mértékűek.

Példaként megnézhetjük Sidney Crosby (C, Pittsburgh) idei, de jövőre érvénybe lépő szerződéshosszabbításának, illetve Shea Weber (D, Nashville) új szerződésének struktúráját. Mindkettőből jól látszik a csökkenő érték, Crosby esetében kevésbé, Webernél nagyon szembetűnik a frontload jelensége.

A 17 db 10 évnél hosszabb szerződésből 13-nál találkozunk a frontloaddal. A liga már a Kovalcsuk szerződés óta szeretné ezt a jelenséget megszüntetni, többek között azért is, mert a későbbi években úgyis jön majd az elégedetlenkedés, és bár újratárgyalni nem lehet, az ilyen játékosok könnyen kaphatnak hosszabbítást jobb feltételekkel. Az aláírási bónuszokkal való játék szintén nagyon elterjedt, különösen most, a potenciális lockout előtt. A legtöbb csapat az elmúlt két évben az ilyen bónuszokkal kapcsolatos szabályozások hiányát arra használta fel, hogy kétszeresen is frontloadolja a szerződéseket. Több olyan kontraktus is született amely az első, vagy az első két évben elérhetővé tette a játékos számára a pénzösszeg több mint 50 százalékát. A Buffalo szlovák védője, Andrej Sekera, aki négy évre írt alá 2011-ben 11 millió dollárért, a kettős frontloadnak köszönhetően 11 és fél hónap alatt hozzájuthatott a teljes érték 55 százalékához, két év alatt pedig 68 százalékához.

A frontload jelenségével való leszámolástól azt várja az NHL, hogy a csapatok gazdálkodására a lépés jótékony hatással lesz, de ha meg is születik a két szabályozás, a kreatív GM-ek úgyis találnak valami új megoldást…

A csapatok közötti bevételmegosztás

Minden sikeres észak-amerikai ligának sajátja már ma a csapatok közötti bevételmegosztás, ennek oka, hogy a tulajdonosok többsége felismerte, hogy többre jutnak együtt, mint külön-külön. Belátták, hogy mennyivel jobb stratégia a liga jó imázsának felépítése, az együttes fellépés és „eladás”. Önmagában a csapatok kevésbé lennének sikeresek, ha nem állna mögöttük az NBA, NFL, MLB vagy NHL márkanév. Ezt a jégkorongliga és csapatai is felismerték korábban. Természetesen – mint mindig – vitatkoznak arról a gazdagabb csapatok, hogy miért is kellene nekik „eltartani” a szegényebbeket, erre mindig sor kerül. Azonban enélkül nem tud működni egy mai amerikai sportliga, illetve pontosabban nem tud annyi egyesületet fenntartani. A korábban ismertetett számok mutatják azt, hogy a három kiemelkedően jól gazdálkodó csapaton kívül a többiek meglehetősen rosszul állnak. Átlagosan 7-8 csapat van a 30 együttest tömörítő mezőnyben, amelytől pozitív eredményt lehet várni. Ez a szám pedig sokkoló.

Nem csoda, hogy a két ellenpólust látva – pár gazdag csapat, rengeteg szegény csapat – a játékosok nagyon szeretnék, ha ezen a területen jelentősen előrelépne a liga. Jelenleg mindössze tíz csapat számára elérhető a bevételmegosztásra elkülönített pénz, amelynek mennyiségéről nagyon eltérő számok állnak rendelkezésre. Egyesek szerint csak 100 millió dollárról van szó éves szinten, mások 140-150 millióról beszélnek, sőt vannak, akik 200 milliót emlegetnek. A 150 milliós érték tűnik a kalkulációk alapján a közelítőleg valós számnak. A jelenlegi modell sok megkötést is tartalmaz, emiatt nem veheti igénybe például a pénzeszközöket az Islanders, amely ebben az évezredben még nem zárt pozitív eredménnyel.

A játékosok által kidolgozott modell 250 millió dollár bevonását tartja szükségesnek a csapatok közötti bevételmegosztásba, a tulajdonosok július végén leadott tervezete azonban jelentősen nem változtatna a mértéken, csupán pár szabályozást szüntetne meg. Látszik ezen is, hogy a tulajdonosok nem ettől a területtől remélik a problémák megoldását, a játékosokkal szemben.

Egyéb érdekes ötletek

A fizetési sapka jelenlegi modelljét a tulajdonosok nem változtatnák meg, a játékosok, bár fenyegettek vele, végül csak nem álltak elő a sapka luxusadó fejében történő túllépésének lehetőségével. Azonban az NHLPA javasolt egy érdekes változtatást. Ez pedig nem más, minthogy a sapka helyeket is cserélhessék el egymás között a csapatok. A kreatív, de kissé abszurd ötlet lényege, hogy a pénzügyileg rosszul álló együttesek a sapka hely elcserélésével a salary floor alá mehetnének maximum 4 millió dollárral, a gazdaságilag jobban teljesítők pedig túlléphetnék a fizetési sapkát maximum 4 millióval. Szintén érdekes javaslat a pénzügyileg rosszabbul álló, és emiatt a jobb szabadügynökökről lemaradó csapatok kompenzálása extra draft választási jogosultságokkal. Kiemelendő még a játékosok azon javaslata, amely fizetési sapkát állapítana meg a csapatok edzőire, tehetségkutatóira, menedzsmentjére, egyéb alkalmazottaira, tehát minden játékosokon kívüli bérköltségre.

Végigjárva a fontos, releváns területeket, megállapíthatjuk, hogy az már örömteli, hogy mindkét fél látja a problémákat, és kész lépéseket tenni azok megoldásáért. A gond azonban egy alapvető különbség a két fél álláspontja között. Míg a tulajdonosok főként a játékosoktól való bevétel átcsoportosítás és a velük kapcsolatos szabályozások megváltoztatása, magyarul a játékosok költségének csökkentése révén oldanák meg a helyzetet és csak kicsit építenének az egymás közötti bevételmegosztásra, addig a játékosok, bár készek bevétel terén áldozatot hozni, a megváltást a csapatok közötti bevételmegosztástól remélik. Ez az alapvető különbség az oka a jelenleg feloldhatatlannak tűnő ellentétnek, amely a CBA-tárgyalásokat jellemzi. Valamelyik fél nyitása szükséges ahhoz, hogy szeptember 15-én ne köszöntsön be a lockout. Erre azonban jelenleg nem sok esélyt látnak a tárgyalásokon bent ülők sem.