Kásás Tamás: Fontosabb, milyen ember vagyok, mint hogy három olimpiát nyertem

Kásás Tamás a vízilabda élő legendája klub- és válogatott szinten is minden trófeát megszerzett, gyakorlatilag kijelenthető, hogy amit nem tud a vízilabdáról, az nem is létezik. A Kemény-korszak zsenije ennek ellenére nem akart a sportágon belül elhelyezkedni a visszavonulása után.

A 45. születésnapját július 20-án betöltő „Kása” 2012-es visszavonulása után – ebben az évben lett ötödik a válogatottal a londoni olimpián – elvétve áll a nyilvánosság elé, állítása szerint sohasem szeretett magáról beszélni, de az Elviszlek magammal című műsorban beismerte, hogy rengeteg a mondanivalója, amit a jövőben egy könyv formájában közölne.

Kásás legutóbb a 2017-es budapesti masters-világbajnokságon ugrott medencébe, amikor korábbi válogatottbeli csapattársaival játszott, akikre állítása szerint büszke, és elmondta, nem féltékeny, amiért a többiek a vízilabda berkeiben találták meg számításaikat.

„Sohasem volt jellemző, hogy irigyek legyünk egymásra, minket már életünk végéig összeköt valami – mondta Kásás Tamás. – Legutóbb 2017-ben fogtam labdát a kezemben, igaz, utána volt egy pár, amit alá kellett írnom. 2012-ben vonultam vissza, igyekeztem formában tartani magam, ugyanakkor sohasem lehet pótolni azt az edzésmunkát, amit korábban végeztünk. Jó élmény volt a masters-vb, de utána teljesen elvágtam magam a vízilabdától.”

A válogatottal zsinórban három olimpiát (2000, Sydney; 2004, Athén; 2008, Peking) megnyerő exjátékos arról is vallott, hogy a legjobban a csapattársaival alkotott közösség hiányzik neki a sportból.

„Az hagyta bennem a legnagyobb űrt, hogy nincsenek velem a fiúk, akikkel nap mint nap hülyültünk, bármit meg tudtunk beszélni, s ott volt az a láthatatlan dolog, hogy egy közös célért küzdünk.”

Kásás megjegyezte, hogy játékosként is sokat kellett törődni a lelkével – amiről állítása szerint Kemény Dénes tudna a legjobban mesélni –, és az utolsó éveiben már nem igazán élvezte a játékot.

„Már az olimpia előtt tudtam, hogy nem fogok többet játszani, és amikor kiszálltam a medencéből az utolsó meccsemen, rögtön tudatosult bennem, hogy vége. Öt-hat évet úgy nyomtam végig, hogy már nem igazán volt meg a „szerelem”. Egyfajta zsoldosszerepet töltöttem be Olaszországban, ahol anyagi szempontból megalapoztam a jövőmet. A végén volt bennem egy bizonyosság, hogy valami mást kell csinálnom, de azt pontosan nem tudtam, hogy mit. Habár imádom Magyarországot, utazni akarok, be akarom járni a világ összes országát.”

A vb-aranyérmes, kétszeres Eb-győztes elmondta, már másként gondolkozik a múltbéli sikerekről.

„Egy buborékban voltunk. Nem akarom, hogy az emberek megbélyegezzenek, mint Kásás Tamás, a vízilabdázó. Az egy szerep volt. Nem érzem, hogy hősök lettünk volna. Számomra az fontosabb, milyen ember vagyok, mit közvetítek az emberek felé, mint hogy sportolóként megnyertem három olimpiát.”

A Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagja szerint – akinek édesapja, Kásás Zoltán, szintén vízilabdázó és edző – ki volt kövezve az útja a vízilabda felé, nem érezte, hogy választása lett volna (ugyanakkor nem presszionálta senki), utólag azonban inkább a teniszt választaná mint sportot.

„Valószínűleg nem volt más út számomra. Nem tudom, hogy én akartam-e a vízilabdát választani, vagy csak belecsöppentem, és mivel jó voltam benne, ezért megszerettem a sportágat. Visszamenőleg nem pólós lennék, hanem teniszező, vagy hamarabb elkezdtem volna bejárni a világot.”

Korábban a Nemzeti Sport Online-on is összegeztük a magyar pólólegenda pályafutását – a cikket ITT tudja elolvasni.