Babos Tímea és Fucsovics Márton még többre vágyik 2019-ben

– Csupán egy hónapja ért véget az idény, de a jövő héten máris rajtol az új. Kezdjük az előzővel: mit tartanak a 2018-as év csúcspontjának?
Babos Tímea: Nehéz dönteni, de mindenképpen az Australian Openen lejátszott két meccs közül választanék: vagy a top tízes Coco Vandeweghe elleni egyéni siker, amelyet nagy stadionban, jól játszva értem el, vagy a – szerintem – világ legjobb párosa, a Jekatyerina Makarova, Jelena Vesznyina kettőssel szemben megnyert párosdöntő lenne. Az ilyen és ezekhez hasonló meccsekért érdemes játszani, küzdeni.
Fucsovics Márton: Ha a játékot nézem, a Novak Djokovics elleni mérkőzést a US Openen, de az élményt tekintve a Roger Federerrel szemben lejátszott Australian Open-találkozót. Ez volt az első Grand Slam-torna, amelyen a nyolcaddöntőig jutottam, és a Rod Laver Arenában telt ház előtt a címvédő ellen léphettem pályára – ezt sohasem felejtem el.

– Összességében sikeres éven vannak túl?
B. T.: Ha az egyéni teljesítményemet nézzük, nem vagyok túl boldog, holott a hetedik évemet zártam a top százban – ha viszont a párost, majdnem elégedett lehetek. Egyesben az idény eleje nagyon jól sikerült, talán még sohasem kezdtem ilyen remekül az évet. A monterreyi döntő után sajnos valami elszakadt, és nem találtam a fonalat, a vereségek az önbizalmamra is hatottak. Nyilván nem a top hatvanban képzeltem el az évzárást, de a múlton változtatni nem tudok, ugyanakkor hiszem, hogy van feljebb, többek között ezért is váltottam edzőt. A páros egészen más: Melbourne-ben nyertünk, a US Openen meccslabdáról buktuk el a finálét, az évet pedig keretbe foglaltuk a világbajnoki győzelemmel. Az egyetlen tüske bennem a US Open. Még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy örülni tudjak a második helynek, egyelőre az érte kapott, egyébként nagyon szép Tiffany-trófea is a szekrény mélyén árválkodik...
F. M.: Természetesen igen, hiszen a top százban maradás volt a célom, a legjobb ötven az álmom, ehhez képest a harminchatodik helyen fejeztem be az évet, ráadásul Genfben megszereztem pályafutásom első ATP-tornagyőzelmét. Olyan riválisok ellen tudtam nyerni, mint Stan Wawrinka, Sam Querrey vagy Fabio Fognini. Álomszerű volt ez az esztendő, de tényleg.

– És mi a céljuk a következő évre?
B. T.: Szeretnék sokkal kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtani. A párosban látszik, hogy tudok teniszezni. Nyilván akadnak kisebb-nagyobb technikai javítanivalók, de még mindig a fejemmel van a baj, nem a munka mennyiségével vagy minőségével. Rengetegen kritizálnak a vereségek miatt, de higgyék el, nekem fáj a legjobban, ha a befektetett munkám nem térül meg. Mégis, összességében büszke lehetek az eddig elért eredményeimre, és ha a jövő évben kiegyensúlyozottabb leszek, jobban tudom kontrollálni az érzéseimet, az aggályaimat, az esetleges mentális blokkokat a pályán, sokkal feljebb jutok a ranglistán.
F. M.: A célom, hogy előrébb lépjek eredményekben, a világranglistán, technikailag, taktikailag, fizikailag és mentalitásban is, szóval összessé­gében mindenben. Szeretném megszerezni az első, top tízes elleni sikeremet, győzni legalább egyszer mind a négy Grand Slam-torna főtábláján, illetve a legjobb húsz is a vágyaim között szerepel. Nem hiszem, hogy ez a harminchatodik hely a csúcs.

– Mennyi idő jutott a pihenésre a két idény között?
F. M.: Három hét, ebből tíz napot a Seychelle-szigeteken töltöttünk a menyasszonyommal. Fantasztikus élményekkel gazdagodtunk, nagy szükségem volt erre a feltöltődésre, tényleg csodálatos hely, maximálisan sikerült kipihennem magam.
B. T.: A szingapúri világbajnokság után a párommal Balin nyaraltunk, ami régi vágyam volt, de ahogy szoktam, ezt is eredményhez kötöttem. Nálam ez így működik, csak akkor jutalmazom meg magam, ha tényleg úgy gondolom, hogy megérdemlem. Szóval, a vébé után végre lelkiismeret-furdalás nélkül töltöttünk egy tökéletes hetet Balin, turistáskodtunk, kirándultunk, kávét kóstoltunk, jókat ettünk, de a hobbisportolás sem maradt ki. A sport nemcsak a munkám, a hobbim is, ezért ha nyaralok, akkor is kocogok, kondizom a magam szórakoztatására

– Van esély év közben hasonló szabadságra?
F. M.: Nemigen, bár lehet úgy alakítani a versenyprogramot. A sok utazás miatt én viszont örülök, ha végre Magyarországon lehetek, szóval őszintén, nincs kedvem olyankor menni sehova, nemhogy valami távoli országba. Jó itthon pihenni egy kicsit.
B. T.: Wimbledon után a játékosok nagy része kivesz rövidebb szabadságot, az idei volt az első alkalom, hogy én is így tettem. Persze ez nem láblógatós nyaralás volt – csak az első két napban pihentem, utána minden reggel mentem édesapámmal edzeni. Nyaraltam is, meg nem is, de jó volt néhány napot a családommal tölteni. Érdekesség, hogy amióta megszülettem, sohasem voltunk még négyesben, családként nyaralni, hiszen a nővérem is teniszezett, mire ő abbahagyta, addigra már én jártam, járom a világot.

– A téli alapozó időszak mennyi munkát jelentett?
B. T.: Az alapozás kemény, és bevallom, hogy ugyan még csak huszonöt éves vagyok, de érzem, a testem már sokkal lassabban regenerálódik. Minden reggel kondival indítottam, súlyzózással vagy lábmunkával, aztán két és fél óra tenisz, rövid ebédszünet, délután ismét tenisz, majd a nap lezárásaként megint kondi. Voltak napok, amikor sokkal nehezebben ment az edzés, és akadtak könnyek is, de hiszem, hogy vérrel-verejtékkel lehet csak jobbnak lenni.
F. M.: A karácsonyig tartó alapozás napi hat-nyolc óra rettenetesen kemény munkából állt, rengeteg futóedzéssel és kondival. Amúgy is jó alvó vagyok, de ebben az időszakban különösen korán ágyba kerültem, hogy megfelelően kipihenjem magam. Ez volt az eddigi legkeményebb alapozásunk Sávolt Attilával, de szükségem van a megfelelő erőnlétre ahhoz, hogy bírjam a hosszú meccseket, különösen a Grand Slam-tornákon, amelyeken három szettet kell nyerni.

– A teniszben egyszerű a képlet: minél többet nyer az ember, annál magasabb a pénzdíja. A sikerek mennyit változtattak az életmódjukon?
B. T.: A kezdeti anyagi nehézségek hála istennek már elmúltak, de sohasem fogom elfelejteni, honnan jöttem. Egy kicsi vidéki városból jutottam el idáig, a családom sokszor nélkülözött, szűkölködött: a nővérem és én úgy kezdtük el az ITF-versenyeket, hogy gyakran nem tudtuk, lesz-e pénzünk a következő tornára... Olyan hostelekben, kollégiumokban aludtunk, és olyan helyeken ettünk, amilyeneket kevés európai gyomra venne be. Persze utólag kijelenthetem, hogy megérte, de azért valljuk be, ez hatalmas terhet rótt a szüleimre. Manapság már nem állok sorba a leárazott pékáruért, mint régen. Nem garasoskodom, de nem is szórom a pénzt. A múlt megtanított arra, hogy minden fillérnek értéke van, ezért is van az, hogy ha elcsábulok egy-egy luxustermékre, azt mindig eredményhez kötöm.
F. M.: Hm. Nem szoktam ilyesmin gondolkozni, bár nyilván változott valamennyire. Egy-egy hosszabb távra például már business osztályon repülhetek, ami sokat jelent, jóval frissebben érkezem meg a versenyre. A megkeresett pénzt igyekszem visszaforgatni a karrieremre, bővíteni a stábomat. Amikor pedig mérkőzéseket játszom, nem a pénzdíjra gondolok, tehát a genfi tornagyőzelem után sem az jutott eszembe először, hogy hű, mennyit kerestem ezzel a sikerrel.

– És mi az, amiért kis túlzással bármennyi pénzt megadnának?
F. M.: Imádom az autókat, ha tehetném, félévente cserélném. Nagy kocsirajongó vagyok.
B. T.: A családom és barátaim egészségéért és boldogságáért.
F. M.: Persze, ebben egyetértünk, ez a legfontosabb.

– Hogyan telik a szilveszter egy profi teniszező életében, aki azon a héten általában versenyez?
B. T.: Az ágyban, alvással. Juniorkorom óta a szilvesztert versenyen élem meg, régebben nagyobb feneket kerítettem az ébren maradásnak és az új év köszöntésének, de az utóbbi években az éjfélt sem várom meg, annyira kimerült vagyok.
F. M.: Ugyanúgy telik, mint bármelyik másik nap, lefekszem tíz-tizenegy óra körül. Nagyon régen volt már pezsgőzős, ébren maradós szilveszterem, hiszen elsején edzés, mérkőzés vár rám.

– Melyik volt 2018-ban a kedvenc helyszínük?
B. T.: Imádom Rómát és Melbourne-t, illetve Ausztráliát általában. Róma régóta a kedvenc városom, igyekszem minden évben egy-egy jó olasz kapucsínót meginni. Ez a város szinte az egyetlen hely, ahol minden évben szakítok időt körülnézni, akkor is, ha legszívesebben pihennék. Talán azért is, mert a verseny a születésnapom idejére esik, én meg rajongok az olasz életérzésért és konyháért. Ausztráliát pedig az emberek kedvessége, közvetlensége és a csodás emlékek miatt zártam a szívembe. Melbourne-ben kialakult egy magyar tábor, amely minden évben kijön a versenyre, hogy drukkoljon nekem.
F. M.: Melbourne-t én is szeretem, jól játszottam, és egyébként gyönyörű város. Hasonlóan kedvelem New Yorkot is, minden évben lenyűgöz. Az idén még Genfet szerettem meg nagyon, nyilván a tornagyőzelem miatt.

– Mennyit látnak a városokból, amelyekben pályára lépnek?
B. T.: Ez elsősorban attól függ, meddig jutok a tornán. Igyekszem a fő látnivalókat megnézni. Szeretném azt mondani, hogy minden érdekességet láttam, de sajnos hazudnék, mert bármennyire is jó lenne, nem kivitelezhető.
F. M.: Időm azért van rá, szóval ha olyan helyen járok, ami szép, és érdekel, elmegyek szétnézni, szeretek például vásárolgatni, sétálni a belvárosban.

– Volt olyan hely, ahol rosszul érezték magukat?
F. M.: Igen, Marokkóban. Az volt az első salakos tornám, a pályák nagyon rossz minőségűek, és az ország sem az én világom...
B. T.: Vannak kevésbé kedvenc helyeim, de nem panaszkodhatok, ugyanis a WTA elkényeztet minket, a versenyeket általában szuper helyszíneken rendezik.

– Van kedvenc éttermük külföldön? Egyáltalán, mernek helyi specialitásokat enni?
B. T.: A játékosoknak fenntartott éttermek egytől egyig ugyanazokat a fogásokat tálalják fel, és valljuk be, amikor már a negyedik versenyen eszed a rizst a lazaccal vagy csirkével, nagyon unod. Imádom a szusit, az ázsiai konyhát, így oda különösen szívesen járok, de ha látok például egy kürtőskalácsozót a világ túlsó felén, diéta alatt is elcsábulok.
F. M.: Nagy hamburgerrajongó vagyok, az Egyesült Államokban imádok hamburgerezőkbe járni, de mérkőzés előtt nyilván nem eszem ilyesmit, legfeljebb utána. Szeretem kipróbálni a különleges ételeket, kedvelem a kínai konyhát, tehát igen, megkóstolom a specialitásokat is.

– Hoznak haza ajándékokat?
B. T.: Annyi helyen jártam már, hogy leszoktunk az ajándékozásról, hacsak nem egy-egy különlegesebb darabot találok. Hoztam már egyiptomi papirusztekercset, New York-i street artot, kínai selymet, afrikai szobrot, csak hogy néhányat említsek a sok ereklye közül.
F. M.: A legtöbb esetben igen, főleg a páromnak – elhalmozom ajándékokkal. Nem is tudom, melyik volt a kedvence. Hozzám hasonlóan szereti a cipőket, vásároltam neki Amerikában vagy legutóbb Párizsban is.

– Törülköző, akkreditációs kártya...?
B. T.: Egész csinos gyűjteményem van törülközőkből és wimbledoni macikból, amelyeket még a nővérem kezdett el gyűjteni tizenhat évvel ezelőtt, de természetesen legjobban a kupáknak örülök. Ja, és minden verseny helyszínéről hazahozok egy darab papírpénzt, a tervem az, hogy egyszer bekereteztetem őket, és a majdani házam könyvtárszobájának a falát díszítem velük.
F. M.: Ebből a szempontból én egyszerűen döntök: ahol jól játszottam, onnan hazahozom, hogy emlékként megmaradjanak, ahol meg rosszul, ott nem csomagolom be ezeket a holmikat.

– Nagyjából hány doppingellenőrzésen estek át az idényben?
B. T.: Ha számolni lehetne... Bátran mondhatom, hogy én vagyok az egyik legtöbbet ellenőrzött játékos a WTA-nál. Csak az idén több mint harminc ellenőrzésen estem át, ezért is tűnik komikusnak, amikor egyes játékosok az évi nyolc ellenőrzésért már igaz­ságtalanságot kiáltanak a közösségi oldalakon. Volt olyan eset, amikor épphogy hazaestem egy versenyről, amelyen ellenőriztek, másnap este kilenc után megjelentek a nemzetközi doppingellenőrök a lakásomnál, majd reggel hétkor a magyar ellenőrök vettek vért...
F. M.: Nem számoltam, de szerintem húsz feletti alkalom volt. Előfordult, hogy este tízkor kopogtattak a lakásom ajtaján, még szerencse, hogy nem aludtam, különben fel kellett volna kelnem a vizsgálat miatt.

– Megközelítőleg hány repülőutat teljesítettek 2018-ban – és mivel telik az idő a hosszú utazások során?
B. T.: Szerintem az idén is többször körberepültem a földet... Minden útra viszek magammal egy-egy könyvet, imádok olvasni, mindenevő vagyok ebből a szempontból. Az utazások és versenyek alatt rengeteg filmet nézek, de igyekszem az agyam is karbantartani, most éppen franciául tanulok, de érdekel a lakberendezés és az interior design, így sokat olvasok ebben a témában is.
F. M.: Lehet, hogy tévedek, de szerintem repültem vagy százszor az idén, havonta átlagosan nyolcszor, kilencszer szállok fel és le. Szerencsés típus vagyok, hiszen nagy alvónak számítok, simán végigalszom a hosszú utakat, így aztán kipihenten szállok ki a repülőgépből.

– Ezen a szinten már megengedhetik maguknak a business osztályt és a luxusszállodákat?
B. T.: Nem szeretem szórni a pénzt, ha nem feltétlenül szükséges, nem utazom businessen. A hosszabb utakra néha megengedem magamnak a felsőbb osztály kényelmét, de nem mondanám jellemzőnek. A hoteleket az adott verseny jelöli ki, nincsenek nagy igényeim, és általában jó helyeken szállásolnak el minket. Sok kelet-közép-európai játékos a stábját olcsóbb, a helyszíntől messzebb lévő szállodákban helyezi el, de én ezen sohasem spórolnék, hiszen engem segítenek a munkájukkal.
F. M.: A szállodát a verseny szervezői biztosítják, és tényleg a legjobb helyeket foglalják le. Hosszabb repülőútra jövőre már biztosan businessen fogok utazni, de azért én sem szórom a pénzt, hiszen, ahogy említettem, szeretném visszaforgatni a karrieremre.

– Nehéz fenntartani egy párkapcsolatot ennyi utazás mellett?
B. T.: Brutálisan nehéz. Szerencsére Peti megérti, hogy ez a munkám, ezért dolgoztam hosszú, keserves éveken át. Nemcsak támogat, bízik is bennem. Bizalom nélkül nem is működne a dolog. Amikor lehetőségem nyílik rá, szívesen látom őt vagy a családomat magam mellett egy-egy versenyen, de ezt azért nem úgy kell elképzelni, mintha nyaralnának. A teniszezők élete monoton, a hotel és a pályák között ingázunk, meccsre várunk, edzünk, a következő versenyre készülünk, nagyon kevés lehetőség nyílik városnézésre vagy a kultúra megismerésére. Amikor Peti elkísér, az erkölcsi támaszt jelent, nem romantikázást.
F. M.: Egy profi teniszező életében nagyon fontos a biztos, rendezett, nyugodt háttér. Örülök, amikor ott van velem egy versenyen a családom, de nekem alapvetően ez a munkám – az orvost, a tanárt, a buszvezetőt sem kíséri el mindennap a családja. Jó az összhang, szükségem van arra a támogatásra, amit a szüleimtől, a testvéremtől kapok. Hasonló a helyzet a párommal: Anett gyakrabban jön velem, és sokat jelent, hogy a pályán kívül, amikor van egy kis időm, vele lehetek a világ másik végén.

– A tornák szervezői hogyan bánnak a teniszezőkkel?
F. M: Szerintem ezen a szinten már nagyon jól, megkapunk mindent, amit szeretnénk, figyelnek a kívánságainkra, tényleg nem panaszkodhatunk.
B. T.: Versenye válogatja, de összességében nagyon jó dolgunk van. Rengeteg lemondással jár ez az életmód, de például az év végi világbajnokság kárpótol mindenért. Ez a legjobb rendezésű esemény, tényleg sztárként bánnak velünk, s Ázsiában egyébként is nagyon szeretik a teniszt. Minden versenynek megvannak a maga sztárjai, ám ha nagy stadionban, rengeteg ember előtt játszol, már sztárnak érzed magad – legalábbis a meccs erejéig biztosan.